Játék a tisztességgel

Fejezet 4

Apám negyvennyolc őszén keveredett haza Szibériából. Harmincnyolc éves múlt akkor. Anya tragédiája az amúgy is sok mindenben csalódott apámat még jobban megtörte. Fájdalmát némileg enyhítette azonban Kázmérék önzetlen gondoskodása és szeretete.

Pár hónapig náluk laktunk. Apám munkakönyvet váltott ki, és műszerész lett Dénes bácsinál. Minden szabad időmet vele töltöttem a műhelyben, láttam, hogy ismerkedik a környezetével, az új helyzettel, véleményt azonban nemigen nyilvánított semmiről sem.

Később a szomszéd házban vásárolt lakást. Berendezkedtünk. Dolgozott, és gyógyítgatta sebeit. Eleinte nehezen ment a munka. Szibériában fakitermelésen dolgozott, s a szakmájából való több évi kiesést nem hozhatta be egyik napról a másikra. Idegen volt neki a satupad, a fogók, a kalapácsok, a reszelők is, kereste és gyakorolta a régi mozdulatokat, de újra és újra kiesett a már-már megtalált ritmusból, s ilyenkor úgy érezte, mintha izmai görcsbe húzódnának. Dénes bácsi egy-egy rosszul sikerült munka után türelmesen vigasztalta.

– Rá se ránts, Jocó. Majd belerázódsz.

Apa ilyenkor az ujjaira nézett, mozgatta, akár egy hegedűművész.

Nem megy, Dönci, az istennek sem megy. Pedig akarok melózni.

Eseménytelenül múltak a hónapok.

Aztán bekövetkezett az a nap is, amikor apa ujjai már engedelmesen követték akaratát.

Mosolyogva állt a satupadnál, és elégedetten nézte a bonyolult munkadarabot, forgatta kezében, játszadozott vele, hiszen a fényesre csiszolt forgórészben megtalált, visszaszerzett önbizalmára lelt. Nem vette észre a mögötte álló Dénes bácsit, aki csendesen figyelte apa örömét. Csak akkor fordult meg, amikor meghallotta Dénes bácsi hangját.

– Kóser, Jocókám. Aranykezed van.

Apa Dénes bácsi kövér arcába nézett, a szemét fürkészte, arról akart meggyőződni, hogy őszinték-e barátja szavai, vagy csak puszta vigasztalásból, bátorításból dicséri őt. Dénes bácsi szeméből azonban a közösen átérzett öröm melege ömlött rá.

– Tényleg jó? – kérdezte, mert hallani akarta a dicséretet, nem a dicséretért, hanem azért, hogy hinni tudjon magában. Jaj, de nagyon szerettem akkor őket.

Dénes bácsi átkarolta apa vállát, magához szorította.

– Klassz, mestermunka – mondta. Aztán felült a satupadra, és végignézett a műhelyen. Arcán kicsit bánatos mosoly fénylett. Engem az ölébe vett, lágyan simogatta a hajamat, babusgatott, pedig már tízéves voltam akkor.

Künn erősen havazott, a szél az ablak sarkába hordta a szikrázó pelyheket. Az esztergapadok visszaverték az álmos fényt, az olajfoltos beton repedéseiben tompán csillogott a vasreszelék.

– Feladjuk, Jocókám.

– Mit adunk fel? – kérdezte apa, és érdeklődve barátjára nézett.

– A műhelyt. Ennek fuccs! – mondta, és körbenézett megint. Kövér arcán szelíd mosoly lapult. Tekintetével végigsimogatta a gépeket, a satupadokat és a szerszámokat. – Egyre nehezebb lesz. Tisztességesen már nem lehet ezt csinálni. – Elnevette magát. – Meg aztán, nem akarok én „kizsákmányoló” lenni. – Barackot nyomott a fejemre.

Mindketten a Telefongyárban helyezkedtek el. Dénes bácsiék a gépek árából házat vásároltak Budán. Apa nagyon sajnálta, amikor elköltöztek, mert egyetlen meghitt barátja Dénes bácsi volt, és szeretett esténként náluk üldögélni. És sajnáltam én is nagyon, mert szerettem őket.

Apával nagyon megértettük egymást, ragaszkodtam hozzá. Türelmetlenül vártam az estéket. Amikor hazajöttem az iskolából, megebédeltem, elmosogattam, megtanultam a leckét, aztán kimentem az udvarra vagy a közeli játszótérre, de hat órára mindig hazamentem, mert apa akkortájt szokott megjönni. Együtt jártunk vásárolni, együtt főztük meg a vacsorát, mindig annyit, hogy a másnapi ebédre is maradjon. Vacsora után rendszerint sétáltunk, de néha betévedtünk egy-egy moziba is. A szombat estéket Kázméréknál töltöttük, ezek a szombat esti találkozások számomra ünnepnapot jelentettek. Kató mama „kezelésbe” vett. El kellett mesélnem, hogy mit főztünk a héten és hogyan főztük. Ha elvétettem valahol a tudományt, Kató mama kijavított. Aztán összeállítottuk a következő heti étrendet, megbeszéltük, hogy mit hogyan kell elkészíteni. És következett az est fénypontja: a fürdés. Igazi fürdőszobában. Minden csillogott; a világoskék csempék, a nikkelezett csapok, a falra szerelt, nagy tükör is, és olyan illata volt a víznek, hogy mindig a gugger-hegyi fenyvesben éreztem magam, amikor beleültem a kádba.

Lefekvés előtt minden este tetőtől talpig lemosdottam odahaza is a nagy lavórban, és ezt apa akkor sem engedte el, ha egyszer-egyszer későn mentünk haza, de hát a fürdőkád, az mégiscsak más volt. Apa arra is rászoktatott, hogy esténként a nadrágomat, harisnyámat is kimossam, törvény volt, hogy másnap tisztát vegyek fel. Lefekvés előtt becsomagoltam a tankönyveimet és füzeteimet, és elkészítettük a másnap reggeli kávét.

Néha megtörtént, hogy apa későn jött haza, én azonban ilyenkor is a megszokott rend szerint készülődtem a lefekvéshez.

Apám negyvenkilencben belépett a pártba, nekem azt mondta, hogy ez a helyes. Több alkalommal ki akarták „emelni”, de elhárította magától a figyelmet. Azt mondta mindig: „Nincs az a pénz, amiért elhagynám a satut.” Hiába agitálták, a válasz az volt: „Szükség van a szakmunkásokra is.” Azt mondták rá: „Nagyon rendes ember, csak passzív.” Mindezt Dénes bácsitól tudom.

Akkor, gyerekfejjel, sok mindent nem értettem, de most, hogy visszagondolok gyermekkoromra, megértem apám gondolatait és érzéseit, egy-egy elejtett mondatának értelmét. Most már azt is tudom, hogy miért pazarolta rám szabad idejének minden pillanatát, miért vigyázott rám oly féltő gonddal, miért volt fontos számára, hogy bizalmam ne rendüljön meg benne.

Egyszer azt hallotta a szomszédoktól, hogy makacs vagyok. Először nem törődött a megjegyzéssel, de ahogy nőttem, és egyre többször ismételték a szomszédok, az ismerősök ezt, oda kellett figyelnie.

Egyik este a vacsoránál azt kérdezte tőlem:

– Jutka, szerinted miért makacs egy gyerek?

– Mert gyerek – mondtam.

– Csak azért?

Merített a bablevesből még egy merőkanállal, közben rám nézett.

Elgondolkodva kavargattam a levest. Mit válaszoljak? Valami nagyosat akartam mondani, de apa megelőzött.

– A makacsságnak mindig oka van.

– Persze – mondtam. – Én akkor vagyok makacs, amikor igazam van, és mások nem akarják elhinni.

– Ha azért vagy makacs – mondta –, az nem baj. Az igazság is makacs, védeni csak dacosan lehet.

Gyorsan múltak az évek. Kató mama azt mondta, szemrevaló, csinos lány lettem. Hamarosan észrevettem, hogy a férfiak megfordulnak utánam. Apám némi nyugtalansággal figyelt. De gyakran megtörtént, hogy azt mondta, olyan szép vagyok, mint anya volt lánykorában.

Számtalan apró megjegyzése, ártatlannak tűnő célzása arról árulkodott, hogy nagyon félt. Bántottak a megjegyzései, arra gondoltam, hogy nem bízik bennem, és ez igen fájt. Felkerestem Kató mamát, elmondtam neki a bánatomat. Figyelmesen végighallgatott, aztán mosolyogva azt mondta:

– Csacsikám. – Megsimogatta arcomat, megcsókolta. – Apád aggódása természetes, nincs abban semmi furcsa.