Játék a tisztességgel

Fejezet 5

– De nem bízik bennem.

– Dehogynem bízik, csak félt. Tudja, hogy hamarosan jelentkezik valaki, és ahogyan az történni szokott, elvisz tőle. De ki lesz az a férfi? Amikor ilyen idős már egy lány, mint te vagy, minden becsületes apában a kérdések százai merülnek fel. Jól választ-e a lánya? Mi lesz, ha egy nőcsábász karjaiba esel? Persze minden lánynak az a sorsa, hogy egyszer valakié legyen. De neked sem lesz mindegy, hogy ki az a valaki. Csalódhatsz, és az első csalódás életed végéig elkísér.

– És ha apa maradi?

Közbeszólt:

– Igen, lehet, hogy maradi. Dini bácsi szerint is az. Szerintem nem. Dinivel nemrégiben összeszólalkoztak.

„Nem értelek – mondta Dini –, miért félted annyira Jutkát?”

„Féltem” – mondta apád.

„Komám, hidd el, a mai tizenhét évesek már túl vannak mindenen. Többet tudnak a szerelemről, mint mi.”

„Hülye vagy” – mondta apád.

Kató néni rám nézett. Mosolygott megint.

– Hát erről van szó, Jutkám.

Apa egyszer feldúlva jött haza. Rosszkedvű, szótlan volt, és hiába mórikáltam előtte, nem bírtam felvidítani őt. Szótlanul vacsoráztunk. Keveset evett és étvágytalanul. Bántott a zárkózottsága. Elmosogattam, elraktam az edényeket, a nagyfazékba feltettem melegedni a vizet. Leültem a sparherd mellé a sámlira. Ő az asztalnál ült, az újságot lapozgatta.

– Apa – mondtam csendesen –, mi bánt? Történt valami? Nem nézett rám, úgy felelte:

– Történt. Elvesztettem a fejem, és majdnem megvertem valakit.

Lassú mozdulatokkal cigarettára gyújtott. – Reggel, amikor bementem, Kovács Jóska padjánál már nagyban folyt a duma.

– Ki az a Kovács Jóska? – kérdeztem.

– Vidékről felkerült szerszámkészítő. Ásítva rendezgette az asztalát. Láttam, hogy álmos. A többiek hangos nevetéssel a vasárnap történteket mesélték egymásnak. Csak félszavakat hallottam, meg a felcsattanó nevetést. Egy bonyolult rajzot nézegettem, nem akartam a beszélgetőkre figyelni. Egyszer azonban elkaptam egy mondatot. A vörös hajú, szeplős Tardos hangja volt.

„És leadta a tejet?” – kérdezte röhögve.

Felfigyeltem, Kovács Jóska unottan válaszolt.

„Nem akarta, az anyja jó mindenét. Megvacsoráztunk, itattam a tündért, csörögtünk egy órácskát, aztán kivittem a fák közé. Megsmároltam, visszasmárolt. De úgy ám, hogy azt hittem, ott marad a fél pofám. Amikor a lényegre tértem, visítozni kezdett.”

„És?” – kérdezte Tardos.

„Mit és?”

„Ledöntötted?”

„Fenét. Hagyta, hogy fogdossam, de mást nem. Mert ő még szűz. De az anyád szentségit, hát miért költöm rád a stekszet. Nem engeded? Nem! Jól szájon vágtam. A fateroddal szórakozz, ne velem.”

Felháborított a beszélgetés. Dühösen rájuk szóltam.

Tardos rám nézett, nemcsak a haja, az arca is lángolt.

„Nyugi, faterkám – mondta szemtelenül –, nyugi. Mit avatkozik bele?”

Ha Dénes bácsi nem lép közbe, hát kitekerem annak a vörös hajú csibésznek a nyakát.

Az ebédnél Kovács Jóska mellém ült.

„Miért lett annyira zabos, Jocó bácsi?” – kérdezte.

Bántott a dolog, kedvetlenül kanalaztam a levest, szerettem Jóskát, mert jó, megbízható munkás volt, velem szemben tisztelettudóan viselkedett mindig.

„Van neked húgod, Jóska?”

„Van.”

„Hány éves?”

„Tizennyolc.”

„Aztán mit tennél, ha a vörös Tardos elvinné őt vacsorázni, leitatná, és utána leteperné?”

„Felmetszeném a hasát.”

„Mert a húgoddal történt, ugye? De hát az a lány is valakinek a húga.”

Kovács nem válaszolt.

Apám tulajdonképpen feleslegesen aggódott, mert akkor még engem nem érdekelt a szerelem. Az iskolában elbolondoztam én is a fiúkkal, mint a többiek, az is megtörtént, hogy egyik vagy másik fiú megtetszett, de ezek a fellángolások csak pillanatokig tartottak. Talán közrejátszott az is, hogy túlságosan kevés szabad időm volt, nem értem rá unatkozni, hiszen nemcsak tanulnom, hanem a háztartást is vezetnem kellett. Bár könnyen tanultam, tudtam magamról, hogy nem vagyok zseni, keményen meg kellett küzdenem az anyaggal, s ez a birkózás sok időmbe került. Szerettem a meghitt esti beszélgetéseket, amikor apa mesélt a gyárról, munkatársairól, terveiről, elképzeléseiről. Egyik este későbben jöttem haza, mint ő. Már megfőzött. Fehér abrosszal terítette le az asztalt, virágot tett egy vázába. Nem szólt, csak mosolygott. Még akkor is mosolygott, amikor bort töltött a poharakba. Nem értettem, hogy mi történt. Találgattam.

– Kineveztek igazgatónak?

Nemet intett a fejével, és felemelte a poharat.

– Emeld meg, kislányom. Az egészségedre!

Kiittuk a bort, apa az asztalra tette a fizetését és az elszámolási cédulát.

– Mától kezdve te kezeled a pénzt – mondta.

Csodálkozva néztem apára.

– Felnőtt vagy – mondta. – Úgy gondolom, hogy ezentúl mindig átadom neked a fizetésemet, aztán megbeszéljük, hogy mennyi költőpénzt kapok én, és mennyit kapsz te. – Körülnézett a lakásban. Gondterhelten mondta: – Jövőre festeni is kéne, meg jó lenne a függönyöket is kicserélni.

Hol apára néztem, hol pedig az asztalon heverő pénzre. De akkor sem szóltam egy szót sem, amikor megértettem, hogy miről van szó, hanem hozzáléptem, és megcsókoltam az arcát. Aztán, amikor apa azt kezdte számolni, hogy mennyibe kerül a havi cigarettája, az étkezése a gyárban és az útiköltsége, nevetve megszólaltam.

– Ne számolj. Egy hónapra háromszáz forintot adok.

– És a párttagsági meg a szakszervezeti díj?

– Azt a háromszázon felül megkapod.

– Jó feleség leszel – mondta nevetve.

Egyik este, vacsora után, váratlanul megkérdeztem:

– Apa, tulajdonképpen miért nem nősülsz meg újra? Negyvenhat éves vagy.

A kályha mellett ült, reumás vállát melegítette. A csendes, szemerkélő esőt az ablaktábláknak verte a novemberi szél. A könyveimet és a füzeteimet rakosgattam, s magam sem tudom, hogyan jutott eszembe a kérdés.

– Akarod, hogy megnősüljek? – kérdezte, és cigarettára gyújtott.

Belelapoztam az egyik könyvbe, aztán elgondolkodva pergettem a lapokat.

– Van valakid? – kérdeztem.

Váratlanul érte a nyílt kérdés. Lehajolt, megpiszkálta a tüzet. A fellobbanó láng fénye az arcára lapult. Nem fordult meg, úgy maradt guggolva.

– Van.

– Szereted?

Bizonytalanul válaszolt.

– Azt hiszem, igen.

Becsuktam a könyvet.

– Azért nem veszed el, hogy ne legyen mostohám?

Felállt, megfordult. A reuma a vállát hasogatta. Visszaült a székre. Lábát a szenesládára tette. Fázósan megborzongott.

– Azért is – mondta. Lehajtotta a fejét. A padlón ugráló fénypászmákat nézte. – Özvegyasszony. Lakása, állása van. Gyereke nincs. Ha összeállnánk, talán nem jönnénk ki egymással.

– Miért nem mutatod be nekem?