Játék a tisztességgel

Fejezet 6

Megvonta a vállát.

– Hát. Bemutathatom, ha akarod. De miért fontos az? Nem volt kedvére a vallatás, nyilván azért kérdezte meg. –

És te hogyan állsz a szerelemmel?

– Kísérget egy fiú – válaszoltam –, tetszik, de semmi különöset nem érzek. Fogalmam sincs, hogy a lányok miért vannak úgy oda. Már sokat olvastam a szerelemről, miért van az, hogy én mégsem érzem? Pedig Ferkó igazán szép fiú. A lányok bolondulnak utána. A papája Kossuth-díjas orvos. Dr. Török Zsigmond. Nagyon rendes az öreg. Képzeld, Ferkó huszonnégy éves, a papája meg ötvenhat. Török néni viszont fiatal, és olyan csodálatosan szép asszony, hogy nyugodtan elmehetne filmszínésznőnek. Negyvenöt éves, de harmincötnek látszik.

Három hónapja ismertem Ferkót. Évek óta tudtam róla, hiszen Török Vera negyedik éve az osztálytársam volt. Ferkót sok lány ismerte, s mint apának mondtam, bolondultak is utána, engem már ezért sem érdekelt. Nem szerettem a sztárokat. Meg alkalmam sem lett volna a találkozásra, mert Verával nem kerültem közelebbi barátságba. Csak a negyedik év elején barátkoztunk össze, megszerettük egymást, s néha felmentem hozzájuk. Együtt tanultunk.

Három hónappal ezelőtt történt. Zsiga bácsi dolgozószobájában ültünk, és lemezeket hallgattunk. Vera Bartók Concertójának új felvételét tette fel. Feszülten, szinte mozdulatlanul hallgattuk a zenét, amikor a másik szobából dühös csapkodás meg kiabálás hallatszott. „Úristenit” meg „szétvágom a fejét”, aztán hirtelen kivágódott az ajtó, és ott állt Ferkó, keretbe foglalva, ordított:

– Taknyos, már megmondtam…

Ekkor meglátott, és zavartan bocsánatot kért. Vera hangosan nevetett.

– Ez ő – mondta. – Ordít és gorombáskodik. Most legalább bemutatkoztál. – Ferkó megfordult, ki akart menni, de Vera rákiabált. – Hé, ez itt Fodor Jutka.

Visszajött. Néhány szót váltottunk csak. Megkérdeztem, igaz-e, hogy kiviszik az olimpiára, azt válaszolta, marhaság, valamelyik ostoba fruska kitalálta, és most mindenki ezt kérdezi.

– Szeretek úszni, de nem versenyszerűen.

– Mit szerénykedsz? – szólt közbe Vera.

Legyintett.

– Szórakozom – mondta. – Maga mit sportol? – kérdezte és a lábamra nézett. Zavarba jöttem.

– Semmit. Nekem nincs időm a sportolásra.

– Pedig az nem árt – mondta, és félszegen visszament a másik szobába.

Amikor apának elmeséltem megismerkedésünk történetét, láttam az arcán, hogy kérdezni szeretne valamit, csak azt nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Végül is megszólalt:

– Nos, és komoly a dolog?

– Csudát – mondtam. – Ráérek még, nem? – Megnyugodott, leült a sámlira, és mesélni kezdett anyámról, a Nagyjutkáról, megismerkedésükről, kibontakozó szerelmükről, és én még sohasem voltam olyan boldog, mint akkor, azon az estén.

Nagyjutka húszéves volt, amikor apa megismerte. A Szamos menti sétányon látta meg először. Nagyjutka varrodában dolgozott, és apa másnap megvárta a sarkon. Meglepődött.

„Mást várt?” – kérdezte apa.

Nagyjutka zavarban volt, mert a varrólányok nagy ricsajjal siettek el mellettük, de azért megnézték apát. Kopott volt nagyon, második hónapja nem dolgozott.

„Senkit sem vártam” – mondta Nagyjutka.

Lassan sétáltak a Füvészkert felé. Nagyjutka jobbra-balra tekingetett, mintha attól tartana, hogy ismerősökkel találkoznak.

„Juli – kérdezte apa –, maga nem szereti az embereket?”

„Miből gondolja?”

„Hát… valahogy azt érzem.”

Nagyjutka nem felelt, megvonta a vállát.

„Zavarom?”

Megálltak, Nagyjutka a cipőjét nézte meg a szürke bazalt-kockákat.

„Olyan furcsa. Még nem ismerjük egymást… Aztán tudja, hogy milyenek az emberek.”

Megvárta másnap is és harmadnap is. És azután mindennap. Mesélt Nagyjutkának a gyermekkoráról, a szüleiről, akik meghaltak, először apja, pár hét múlva pedig az anyja. Most egyedül él, nincs munkája… de mégis boldog, mert vele van.

Ez már felért amolyan szerelmi vallomással.

„Vacsorázott már?” – kérdezte Nagyjutka.

„Nem, de nem is fontos.”

Nagyjutka megfordult. A Szamos felől jószagú szél vágott az arcukba. Megfogta apa kezét, és azt mondta:

„Jöjjön.”

Hazamentek Nagyjutkáékhoz. Paprikás krumplit ettek, lóvirslivel. Apa régen evett olyan jóízűen, mint akkor.

Így kezdődött a szerelmük, amely tiszta volt, és apa úgy érezte, hogy nagyon mély. Hónapok múltak el, és még meg sem csókolták egymást. Aztán amikor apa először megcsókolta őt, Nagyjutka nem tiltakozott, nem védekezett, természetesnek vette, de csókjában, ölelésében is érezte a tisztaságot és a szemérmes odaadást.

„Ugye, nemcsak azt akarod, hogy a szeretőd legyek?” – kérdezte Nagyjutka, és apa őszintén válaszolt:

„Azt akarom, hogy a feleségem legyél.”

Biztos, hogy apa mindezt egyszerűbben mesélte el, s bennem már az évek színezték ki és lágyították el kicsit a történteket, de annak a szép estének a hangulatát ma is magamban őrzöm. Akkor minden vágyam és óhajom az volt, hogy anyámra hasonlítsak, és a férjem olyan tiszta ember legyen, mint apám volt. Akkor… és ma? Sok minden történt az elmúlt négy év alatt.

Én is szerelmes lettem hamarosan.

Közvetlenül az év végi vizsgák előtt megkérdeztem apát.

– Apa, lehet, hogy szerelmes vagyok?

Reggel volt. A konyhaasztalnál ültünk: tejeskávét öntöttem a bögrékbe, apa pedig borotválkozott. Tréfásan megjegyezte.

– Hát ez könnyen megtörténhet. Miért gondolod, hogy az vagy?

Elábrándoztam. Ujjaimmal játékosan forgattam a pöttyös bögrét.

– Tegnap óta Ferkóra gondolok – mondtam. – Szeretném, ha mellettem lenne mindig. Amikor tegnap este megfogta a kezemet, olyan furcsa volt. Hirtelen arra gondoltam, milyen kár, hogy el kell válnunk. Aztán, amikor hazafelé jöttem, úgy elképzeltem magamnak az egészet. Ferkóval együtt jönnénk haza, te már várnál. Amíg én megfőznék, ti beszélgetnétek egymással. Mert Ferkó nagyon okos fiú… Én csak lépkedek mellette, szótlanul, és hallgatom őt, és amikor mesél, butának érzem magam… – Apára néztem. – Tudom, te nagyon megszereted majd őt…

Este sétálni mentünk. Végigballagtunk az Üllői úton, és letértünk a Népliget fái közé. Apa csendesen, akadozva beszélt, elfogult volt nagyon. Természetes dolog, hogy szerelmes vagyok. Az volna abnormális, ha nem érdekelne a szerelem. A háború előtt a tizennyolc éves nők már asszonyok, anyák voltak. Csinos, kívánatos vagyok, és nyilván tetszem a férfiaknak.

Leültünk egy vastag törzsű platán alá. Fejünk felett motozott a szél, a Liget lámpái sárgás fényt szórtak az útra. Apa rágyújtott, és azt mondta:

– Tudod, Jutkám, nekem nincs jogom, hogy beleszóljak az érzéseidbe. De ha rosszul választasz, a felelősség az enyém is.

– Ferkó igazán tisztességes. Nekem azért is tetszik, mert nagyon szereti a szüleit.

– Remélem, bemutatod nekem is.

– Már szeretett volna megismerni téged. Feleségül akar venni.