Játék a tisztességgel

Fejezet 7

– Az még korai, nem?

Az alkony már sűrűsödött. Sötétszürke lett az ég, a lámpák fényudvarai kivilágosodtak.

– Ferkó azt mondja, hogy sokkal jobb fiatalon összeházasodni. Náluk laknánk. Gyönyörű lakásuk van a Szilágyi Dezső téren.

– Voltál már náluk? – Apa hangját átszínezte az aggódás. Megéreztem, hogy valami nyugtalanítja.

– Apa, borzasztó lenne, ha nem bíznál bennem.

Megfogta a kezemet.

– Megbízom benned, kislányom, csak féltelek.

– Tudok én vigyázni magamra. Apa… én még nem hazudtam neked. Nem is akarok.

– Persze, hiszen így van ez jól. De annyi mindent hall az ember a fiatalokról, és annyi mindent lát… és nekem sok minden nem tetszik.

– Nekem sem. De ugye, tudod, hogy mi már mások vagyunk, mint ti voltatok fiatal korotokban. Vera azt mondta tegnap:

„Jutka, tudod, mit akar Sanyi? Azt akarja, hogy legyek az övé.” – Sanyi az az irodalmár, aki udvarol neki – magyaráztam apának. Furcsán nézett rám.

– És ha Ferkó is azt kívánja tőled, hogy az övé legyél? – kérdezte.

– Ha igazán szeretem, az övé leszek – mondtam őszintén.

– Látod, kislányom, ettől félek.

– Mitől, apa? – Csodálkozva néztem az arcába. – Ugyan, csak nem vagy ennyire maradi? A huszadik században élünk. Képzeld csak el, nagyon sok lány huszonöt éves koráig tanul, és addig mit csináljon?

Apát megdöbbentették szavaim.

– Komolyan hiszed is azt, amit mondasz?

– Persze hogy komolyan mondom. Ne érts félre, én megvetem azokat a lányokat, akik sportot űznek a szerelemből, de Verának is igaza van…

– Miben?

– Például abban – mondtam –, hogy az egyenlőség a férfiak és nők között… szóval, hogy a szerelemben is egyenlőség van.

Apa eltaposta a cigarettáját. Kényelmetlenül érezte magát nagyon, szeretett volna másról beszélni, de nem hagyhatta abba a témát mégsem.

– Nincs egyenlőség – mondta –, nincs… aki ezt magyarázta neked, az hazudott. Az csak azért mondta, hogy… hogy… – dadogott, kereste a szavakat…

– De ha nincs egyenlőség – szóltam közbe, és megfogtam apa kezét –, akkor igazság sincs… Én sokat gondolkoztam erről…

– Az igazság az, hogy nem volt soha egyenlőség a szerelemben, és… és… lehet, hogy egyszer az lesz, de addig még sok lány és asszony tragédiáját fogja okozni ez a hülye elmélet.

Nem értettem ingerültségét, de úgy éreztem, hogy igazam van, nem akartam meghátrálni.

– Apa, ne legyél ingerült, nincs igazad… – Elgyávultam, borús tekintetét látva, félénken megkérdeztem: – Mondhatom?

Bólintott.

– Ferkó huszonnégy éves. Feleségül akar venni. Neki már több lánnyal volt dolga.

– Ő férfi, ez érthető…

– Én meg nő vagyok. Hát igazság az, hogy ő, ha feleségül akar venni, azt követelje tőlem, hogy én még ártatlan legyek? Én nem követelhetem tőle ugyanezt?

– Dehogynem. Elméletben.

Egyre ingerültebb lett köztünk a hang. Csalódást éreztem. Lehetséges, hogy apa ennyire maradi legyen? Nincs mennyország, és nincsen pokol, hát mitől kell félni? Apa most nyilván rosszat gondol rólam. De én akkor sem ismerhetem el, hogy neki van igaza. Én ősszel már technikus leszek. Ugyanazt fogom tudni, amit a fiú osztálytársaim. Sőt, sokkal többet, mint például Horváth Tibi, aki bukdácsol.

– Apa – mondtam, és megszorítottam a karját. – Huszonöt fiú vizsgázik velem hat hét múlva. Az első öt legjobb tanuló közé tartozom, tehát sokkal többet tudok, mint a fiúk többsége. Ősszel technikus leszek valamelyik gyárban. Lehet, hogy az osztály legbutább tanulójával, Horváth Tibivel egy üzembe kerülök. Horváth Tibi férfi, és én nő vagyok. Figyelsz? Vagy nem érdekel?

– Mondd csak.

– Lehet, hogy nincs igazam, de hallgass meg… Szóval, Horváth Tibi. Biztos, hogy én jobban fogok dolgozni, mint ő. Vagyis az én munkám értékesebb lesz. Miért van akkor Horváth Tibinek több joga, mint nekem? Azért, mert férfi? Ha ez így van, akkor vedd tudomásul, hogy minden hazugság… Akkor…

Elhallgattam, és csalódottan hátradőltem a padon. Egyre jobban éreztem az igazamat, mint máskor, apának még akkor sincs igaza, ha a látszat mellette szól. Apa megsimította homlokát, keze a hajtövénél húzódó, hold alakú forradáshoz ért.

– Jutka… egyszer megkérdezted, hogy mi ez a forradás a fejemen. Tréfásan azt mondtam neked, hogy a szomszédasszony gyerekkoromban fejre ejtett. Nem igaz. Beverték a fejem, hogy majdnem ott vesztem.

Felemeltem a fejem, és apa homlokát néztem.

– Miért verték be? – kérdeztem.

– Előbb szeretnék kérdezni tőled valamit. De próbálj őszintén válaszolni.

Bólintottam.

– Emlékszel még anyádra?

– Emlékszem – mondtam, és hirtelen felszakadt bennem a feledés szövete, magam előtt láttam szép arcú édesanyámat, akit már az elsuhanó évek varázsoltak „mindenkinél szebbé.

– Tiszteled is őt, ugye?

Bólintottam. Persze hogy tisztelem. Hiszen annyi szépet és annyi kedves epizódot hallottam anyáról, hogy csak tisztelhetem az emlékét.

– Ha most megtudnád te, a gyerek, hogy anyád fiatalkorában több férfinak, is az ágyasa, a szeretője volt, és ezek a férfiak ráadásul még csavargók is voltak, hogyan gondolnál anyádra?

– Nem tudom elképzelni… Miért mondod ezt nekem?

– Persze hogy nem tudod elképzelni… Ne félj, szegény anyád tiszta volt nagyon. – Fájdalmasan megrándult az arca. Hangja is elhalkult. – De én is voltam gyerek. Imádtam az anyámat. Ti talán nevettek, amikor ezt a szót mondjuk mi, öregek: édesanya. Én mindig így szólítottam anyámat. – Cigarettára gyújtott, remegett a keze. – Nem mondtam volna el sohasem, de el kell mondanom, hogy valamit megérts. Imádtam édesanyámat, pedig sokszor megvert. És minél többször megnadrágolt, annál jobban ragaszkodtam hozzá. Látod, én még nem vertelek el téged soha. Nem vagyok híve a verésnek. Persze anyámnak szomorú élete volt, és én a verések ellenére azért ragaszkodtam hozzá. Apám egyik napról a másikra eldurvult, tizennégy esztendős lehettem akkor. Brassóban laktunk, a város szélén. Senki sem tudta apám megváltozásának az okát. Féltem tőle. Goromba volt, rászokott az ivásra. Pokol lett az életem. Szerettem volna elmenekülni otthonról. A szomszédok suttogtak, fortyogtak, célzásokat tettek… Nem értettem az egészből semmit. Egy idő után a gyerekek is furcsán kezdtek viselkedni velem. A réten játszottunk. Valamiért szóváltás támadt közöttünk. És az egyik fiú lekurvázta az anyámat. Összeverekedtünk. Foggal, körömmel védtem anyám becsületét, előttem ismeretlen múltját. És folytatódtak a megjegyzések, egyre hevesebben verekedtem. Én húztam a rövidebbet. Beverték a fejem. Majdnem elvéreztem akkor. Kórházba kerültem. Aztán apám, aki kegyetlen ember volt, ott, a betegágyamnál elmondta anyám múltját, és tudatosan összetört bennem egy szépen felépített világot. Igaz volt-e minden, ma sem tudom. Később próbáltam megérteni őt, mentségeket kerestem, de valami eltört akkor bennem, és azt a valamit nem tudtuk többé összeforrasztani.