Fejezet 8
1006 Words
Cigarettájának parazsa régen kihunyt. Kesernyésen elmosolyodott.
– Persze, a mai fiatalok erre azt mondják: szentimentalizmus. Lehet. Én viszont azt mondom neked, hogy te nemcsak feleség leszel, hanem anya is. Múltaddal el kell számolnod majd a gyermekednek. Ezt ne felejtsd el.
Nem válaszoltam. Apát néztem, és nagyon szerettem őt.
– Igazad van – folytatta nincs pokol, és nincs mennyország. De van tisztesség. Egyenlőek vagyunk és mégsem, mert a gyereket az anya szüli, ő szoptatja. Nem tudom megfogalmazni, mit érzek, de gondolkozz, az anya fejével próbálj gondolkozni.
Felzaklatott ez a beszélgetés. Sok új gondolatot ébresztett bennem, s valahogy más megvilágításban láttam a férfi és a nő viszonyát, de azért nem tagadtam meg az igazamat. – Szomorú – mondtam –, ami apával megtörtént, de akkor más emberek éltek. Mások voltak a körülmények is. – Beszélgettem Ferkóval is ezekről a kérdésekről. Ferkó mindig azt válaszolta:
– Butaság. Nem konzerválhatjuk apáink szokásait. Valamikor gyertyával világítottunk.
Megnyugtatott. Továbbra is vidám voltam, örültem mindennek, és hálás voltam a legkisebb figyelmességért is. Nem voltam prűd, nem különcködtem, nem vontam ki magam a diákélettel együtt járó zűrökből. Látszólag nyugodtan múltak a napok. Ferkó mellett nem féltem a jövőtől. Néha, amikor szabad időm volt, elmentünk táncolni a VAC margitszigeti klubjába. Ferkó és Somfai Béla – évek óta jó barátok voltak – a VAC-ban sportoltak. Egy-két alkalommal magunkkal vittük egyik osztálytársnőmet, a babaarcú Tomcsány Esztert is, aki azokban a hetekben épült fel a betegségéből, és nagyon lehangolt, melankolikus volt. Eszter szülei Somódon éltek, apja az ottani állami gazdaság igazgatója volt, a lány a nagynénjénél, Peti Györgynénél lakott, az Aradi utcában. A nagynéni, Aranka, özvegyasszony volt, még nagyon fiatal, és szeretett volna újra férjhez menni. Amikor Eszter betegen feküdt – többször meglátogattam –-, Aranka odaadással ápolta, kivette nyári szabadságát, és napokon át a lány betegágyánál ült. Somfai Bélának megtetszett a lány, és udvarolni kezdett neki. Béla nagyszerűen táncolt, remekül énekelt, szellemes, udvarias volt, csak akkor nem szerettük őt, ha néha ivott, mert ilyenkor kötekedett. Sokkal több zsebpénze volt, mint Ferkónak, és azért több barátja is akadt – közöttük nem egy visszataszító fickó. Ferkó gyakran kérte, hogy szakítson ezekkel a fiúkkal, Béla meg is ígérte, de mint később megtudtuk, ígéretét nem tartotta be, továbbra is találkozott velük. Apja külkereskedelmi szakember volt, valamelyik vállalat főtisztviselője, sokat utazgatott a nyugati országokban, s így a fiú ritkán találkozott vele. Eszter hamarosan felvidult, szerelmes lett Bélába.
Egyszer Ferkó nevetve azt mondta:
– Szombaton elkérlek apádtól.
– Hova megyünk?
– Képzeld, Béla tegnap bemutatta Esztert a szüleinek. Fülig szerelmes. Szombaton hazajön az apja Londonból, meg akarják tartani az eljegyzést.
– Ne bomolj.
– De, kérdezd meg Bélát. Eszti nem mondta?
– Hazautazott a szüleihez.
A Duna-parton ültünk, napoztunk. A folyó felett vibrált a meleg levegő. Én kicsit irigykedve gondoltam Eszterre.
– Szerencséje van. Béla rendes fiú.
– Igen. Kicsit azért könnyelmű – mondta Feri elgondolkodva. – Van két-három haverja, akik nem tetszenek nekem.
– Az egyetemen?
– A fenét… A klubban. Ismerem ezeket a srácokat. Egyik sem dolgozik. Elmegyünk szombaton?
– Ha meghívnak.
A vizet bámultam.
– Te már láttál tengert? – kérdeztem váratlanul.
– Filmen. Apám már látott. Legközelebb, ha feljössz, megmutatom a fényképeket.
– Sokat utazott apád?
– Hát eleget. Különösen a háború előtt. Anyám mesélte, hogy minden nyáron külföldön voltak.
– Lehet, hogy ősszel én is elutazom.
Ferkó átölelte a vállamat, és magához húzott.
– Hová akarsz utazni?
– Ma behívtak a kerületi DISZ-bizottsághoz. Megkérdezték, szeretnék-e a Szovjetunióba utazni. Még Nyíregyházára is elmegyek, ha visznek – mondtam nekik. – Októberben egy DISZ-küldöttség utazik Moszkvába. Az iskola engem javasolt.
Ferkó megcsókolta a hajamat.
– Engem nem tudnál beprotezsálni?
– Ha lehetne. De biztos, hogy jönnek az egyetemről is. Beszélj Berendi bácsival.
Ferkó hangosan nevezett. A sétányon álldogálók felfigyeltek a jóízű nevetésre.
– Néha azt hiszem, hogy megjátszod a naiv kislányt – mondta. – Rosszul ismered Vili bácsit. Úgy kirúgna, hogy a lábam se érné a földet.
– Apád legjobb barátja.
– A leggyávább barátja. – Hirtelen elgondolkozott. – Gyáva? Talán nem is gyáva, inkább óvatos. Tegnap összevitatkoztak anyámmal. Vili bácsi nem hisz a kibontakozásban.
– Pesszimista – mondtam. – Az öregek pesszimisták.
– Tévedsz. Apa idősebb Vili bácsinál, és mégis optimista. És én apámnak adok igazat. Ezt a folyamatot már nem lehet megál-lítani.
– Most ne politizálj. Unom már. Jössz velem Moszkvába?
– Megyek, ha elviszel. – Ferkó a zsebében kotorászott.
– Jó volna rágyújtani. Elfogyott. Rászokhatnál a dohányzásra, akkor valamelyikünknél mindig lenne cigaretta.
– Ki nem állhatom a bagót – mondtam. – Néha olyan nikotinszagod van, hogy megszédülök. – Az órámra néztem. – Gyere, menjünk, még főznöm kell.
Nagyon vártam, hogy megcsókoljon. S talán az elmaradt csók okozta a nyugtalanságomat. Amikor főzni kezdtem, az edények összeverődtek a kezemben. Mákos tésztát főztem. Főzés közben sok buta gondolat megfordult a fejemben. Kicsit irigykedtem Verára, nem kell háztartást vezetnie, odahaza kiszolgálják őt, nincs más gondja, csak a tanulás és a szórakozás.
A főzés után megmosdottam, aztán bementem a szobába, és tanulni kezdtem. Be kellett csuknom az ablakot, mert az udvarról éktelen lárma tört be. Becsuktam, de akkor kibírhatatlannak találtam a hőséget. Kigomboltam a blúzomat, és a könyv fölé hajoltam, de gondolataim elkalandoztak megint. Lefeküdtem a sezlonra, és mereven bámultam a mennyezetet. Jó volna aludni. De ahhoz is fáradtnak éreztem magam. Lehunytam a szemem, megpróbáltam szunyókálni. Mégiscsak elszunnyadhattam, mert a kopogásra riadtam fel. Ösztönösen az órára néztem. A vekker kismutatója a hatos számhoz közeledett. Több mint másfél órát aludtam. Gyors mozdulattal rendbe szedtem magam, közben hangosan kiáltottam.
– Azonnal, ki az?
– Eszter – hallottam barátnőm hangját. Megijedtem, amikor Eszter sápadt, vértelen arcát megláttam. Szája cserepes volt, mintha láz gyötörné testét.
– Mi történt veled?
Keserves sírással a mellemre borult. Bevezettem őt a szobába, lefektettem, vizet hoztam, megitattam. Elmúlt a fáradtságom, élénk lettem, nem zavart az utca beszüremlő zaja, minden külső hang felszívódott bennem, csak Eszter keserves sírását hallottam.
Talán félóra is elmúlt, amikor Eszter az első értelmes mondatot kinyögte.
De ekkor hazaérkezett apa. Eszter megijedt, el akart menni. Nem engedtem el. Kihívtam apát a konyhába.
– Apa, kedves, jó volna, ha magunkra hagynál. A szobaajtó felé intettem. – Valami baj történt vele.
- Writer
