Pisztrángok és nagyhalak

Fejezet 3

Polláck Marci rossz jósnak bizonyult. A hét elején ugyanis azt mondta, hogy fekete karácsony lesz. A nyakát teszi rá, hogy az lesz. A fiúk közül azonban senki sem fogadott vele, pedig a vörös hajú katona ugyancsak bizonygatta az igazát. Tévedett. Az ünnepek előtti napon havazni kezdett. Igaz, reggel még csak gyéren szállingóztak a fillér nagyságú hópelyhek, de délutánra úgy nekieredt, mintha soha többé nem akarná abbahagyni.

A délelőtti foglalkozáson vidámabbak voltak a fiúk, mint máskor, a gyakorlatok szüneteiben még tréfálkoztak is, ugratták egymást, főleg persze a vörös hajú Polláckot.

– Te még levelibékának sem vagy jó – mondták neki –, hát még katonának.

Aztán napirendre tértek a dolog felett. Havazik, hát havazik. Ott egye meg a fene. Nekik ugyan édesmindegy. Délután hazamennek, és ez a lényeg, mert a bevonulásuk óta még nem voltak otthon. A hálóterem ablakából jól látni Kövesd sokszínű házait, de még oda sem mehettek ki.

Olyan kedvvel és lelkesedéssel végezték a gyakorlatokat, hogy a kiképző tisztek is csodálkoztak. Nemcsak Kovács hadnagy, a századparancsnok, hanem a zászlóalj politikai tisztje, Sárdi százados is. Ez pedig nem kis dolog, hiszen köztudomású volt, hogy a szúrós tekintetű százados nem tartozott a lágy szívű emberek közé. Most azonban lelkesen magyarázta Kovácsnak, hogy a harckocsizó század nagyszerű teljesítménye őt nem érte váratlanul, hiszen évek óta papolja: a hadsereg az ország legeredményesebb jellemnevelő iskolája. A tiszti étkezdében erről beszélgetett Kováccsal.

– Látod, komám – mondta –, keményen kell velük bánni. Nem rossz ez a népség, csak el vannak kényeztetve. – Kavargatta a forró paradicsomlevest, és tekintetét a csendes, halk szavú Kovácsra szúrta. A magas növésű, szemüveges hadnagy egy évvel ezelőtt végezte el az Egyesített Tiszti Iskolát, dicsérettel. Más pedagógiai elveket vallott, mint Sárdi, de most nem akart vitatkozni vele, figyelmesen hallgatott. – Szó, ami szó, az istenfáját, okosan elkaptad a népet.

Kovács mohón harapott a kenyérből, éhes volt.

– Következetesség és őszinteség – mondta.

– Következetesség?

– Az. A modern pedagógia vastörvénye – mondta Kovács tele szájjal. – A tiszt ne haverkodjék a harcossal, fölöslegesen ne szórakozzék vele, és szavai sohase legyenek ellentétben a magatartásával. Én a múlt hét elején azt mondtam a fiúknak: figyeljenek rám, elvtársak. Ha sikerül a lövészet, ha kifogástalanul elvégzik a gyakorlatokat, és ha nem lesz rendkívüli esemény, szerdán hazamehetnek az ünnepekre. – Ivott egy korty vizet, köszönt az ezredpárttitkárnak, aki most lépett be az étkezdébe, és tovább folytatta. – Nos, a gyerekek hajtottak, jól végződött a hét, aláírtam a szabadságos leveleket.

A legénységi étkezdéből most vonult el a harckocsizó század az épület előtt. A lépések ütemesen dobbantak a havas betonon, a fiúk vidám nótázása behallatszott az étkezdébe.

Mához egy napra már nem leszek itt…

Hallgatták a friss, jóízű dalolást, mindketten eltűnődtek, talán újoncéveik jutottak az eszükbe.

Kovács érdeklődve kinézett az ablakon. Sűrűn hullott a hó, a csípős északi szél megkavargatta a szikrázó pelyheket. A menetelő katonák között meglátta Varjas Endre sovány, hosszúkás arcát. A magas, vállas fiú benézett az ablakon, Kovács egy pillanatig – míg a katona tovább nem lépett – tisztán látta a konokul összezárt, keskeny szájat, a mélyen ülő, sötét tekintetet. Varjas Endre nem énekelt.

– Furcsán viselkedik ez a Varjas gyerek – mondta halkan, szinte csak önmagának. – Nem értem őt. Nem kért szabadságot, még eltávozást sem. – Sárdi húsos arcába nézett, és elgondolkodva rágta a mócsingos húst. – Kétszer is megkérdeztem, Varjas, maga nem akar hazamenni? Azt mondta, nem akar. Sok gondot okoz nekem.

Sárdi eltolta az üres tányért maga elől. Cigarettára gyújtott, elgondolkodva pöfékelt, kezével olyan mozdulatot tett, mintha legyet hessentene el az arcáról.

– Kádergyerek – mondta. – Nem ízlik neki a fegyelem. Az a baja, hogy együtt kell élnie az egyszerű emberek gyerekeivel. Már többen panaszkodtak rá. Lenézi a társait, nem áll szóba velük. Az istenfáját, utálom a demagógokat, de azt hiszem, Gyilasznak valami igaza van.

Kovács felkapta a fejét. – Miben van igaza? – kérdezte.

– Abban, hogy a szocializmusban is kialakul az arisztokrácia. És ezek a magukat szocialistáknak nevező arisztokraták több jogot élveznek, mint mi. De nekünk, itt a hadseregben, az a feladatunk, hogy ezeket az elkényeztetett kölyköket betörjük. Érted, komám?

– Varjas nem kádergyerek.

– Nem az?

– Nem hát.

– Varjas Géza ma is közéleti ember. Nemcsak író, hanem parlamenti képviselő is. Arról most nem is beszélek, hogy kiemelt nyugdíjat kap. Írásaival is sokat keres, tízszer annyit, mint egy miniszter vagy egy megyei titkár, és mégis hőbörög. Ellendrukker, az istenfáját.

– Varjas Géza tisztességes ember – mondta Kovács meggyőződéssel – és jó kommunista. Miért lenne ellendrukker? Az a baj, hogy mi, kommunisták is a kommunista íróinkat szidjuk. Mire jó ez?

Sárdi gúnyosan mosolygott.

– Jó kommunista és tisztességes ember – mondta. – Na, komám, majd mesélek neked erről a tisztességes emberről egy-két dolgot, az istenfáját. Én utálom őt, és ha rajtam múlna… – Nem fejezte be a mondatot, legyintett és felállt. – Jó neked, Péter. Te még fiatal vagy. Ha jól meggondolom, az ellenforradalom idején még általános iskolás voltál. Te csak a könyvekből ismered az ötvenes évek történetét.

Kovács elgondolkodva ment vissza a körletbe. Behívatta Martsa őrmestert, és megkérdezte, rendben vannak-e a kimenőruhák, nincs-e valami probléma a fiúkkal.

– Semmi az égvilágon – mondta az alacsony, kövérkés szolgálatvezető, és ravaszul mosolygott. – Be vannak már sózva.

Bementek a hálóterembe. A fiúk már útra készen várakoztak, arcuk az izgalomtól fénylett.

– Figyeljenek rám, elvtársak – mondta Kovács, és elindult a vaskályha felé. Maga sem tudta miért, zavarba jött, s mintha elfelejtette volna, hogy mit is akart mondani, hosszan hallgatott. Tekintetét végigfuttatta a katonákon. Megállt a kályhánál, éppen Varjassal szemben. A fiú kicsit szomorkásán nézett rá, sovány arca kétoldalt beesett volt. Arra gondolt, hogy délután majd elbeszélget vele, talán szólásra bírja őt. Elnézett a fiú feje mellett, s ahogy az ablakon kitekintett, eszébe jutottak az ebédidőben megfogalmazott mondatok. Halkan megszólalt:

– Szeretném felhívni a figyelmüket a havazásra. A meteorológia előrejelzése szerint hóakadályokkal kell számolni. Tehát úgy induljanak el majd otthonról, hogy minden körülmények között időre visszaérjenek. És még valamit! Ne felejtsék el, hogy katonák!

Aztán jó szórakozást és boldog ünnepeket kívánt a fiúknak, és visszament az irodába. Egyszerre melege lett, olyan hőhullám öntötte el a testét, mint hetekkel ezelőtt, amikor két hétig tüdőgyulladással feküdt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, tenyerét homlokára szorította, kicsit nyirkos volt a bőre. Megfázott, gondolta, jó ünnepe lesz, ha belázasodik. Kigombolta zubbonyát, az ingét is, és az ablakhoz állt, de nem nyitotta ki, félt, hogy megcsapja a fagyos levegő. Tulajdonképpen már hazamehetett volna, de valahogy nehezen szánta el magát az indulásra, maga sem tudta, miért. Gondolatai minduntalan visszakalandoztak Sárdihoz. Egy éve ismerte a századost, és zavaros fejű embernek tartotta. Látszott rajta, hogy sok mindent összeolvasott, de ismereteit nem rendszerezte megfelelően. Megállapításai furcsák voltak, és sehogyan sem illettek egy politikai tiszt szájába. Mint ez a Gyilasz-féle ostobaság is. Sárdinak tudnia kellene, hogy Gyilaszt ezért a revizionista elméletéért zárták ki a jugoszláv kommunista pártból, és bíróság elé állították. Persze, nem vitás, hogy a káderek gyerekei közt is akadnak olyanok, akik huligán életmódot folytatnak, szertelenek, erőszakosak, de általánosítani nem szabad. Az a meghatározás, hogy kádergyerek, már önmagában véve is helytelen, Varjas Endre nem elkényeztetett kölyök, magatartása után ítélve nem huligán. Most már bánta, hogy nem folytatta a vitát.