Pisztrángok és nagyhalak

Fejezet 4

Kovács nemcsak azzal tűnt ki az ezred tisztjei közül, hogy a legjobb céllövő és labdarúgó volt, hanem azzal is, hogy szerette az irodalmat. Varjas Géza is a kedvenc írói közé tartozott. Talán ez is közrejátszott abban, hogy érdeklődéssel figyelte Endre magatartását. Miért nem utazik haza? Mi baja van? Miért olyan zárkózott, miért vonul félre a többiektől? Karácsonykor mindenki együtt szeretne lenni a családjával, ő miért nem?

Eszébe jutott a gyerekkora. Évekig az esztergomi Vak Bottyán kollégiumban lakott. Szülei évek óta külön éltek, őt a bíróság az édesanyjának ítélte. Apja hamarosan újból megnősült, s az új asszony hallani sem akart róla. Apja fizette a gyerektartást, de ez volt minden. Harmadikos korában nem utazhatott haza a karácsonyi ünnepekre, mert az anyja súlyos betegen kórházban feküdt. Egyedül maradt az üres kollégiumban. Sohasem fogja elfelejteni azt a három napot.

Ha a fiú nem kért szabadságot az ünnepekre, akkor annak valami súlyos oka van. Megvárta, míg a szabadságos katonák eltávoztak, s azután behívta magához.

Endre előírásszerűen jelentkezett, majd kíváncsian fürkészte a hadnagy finom vonalú arcát. Ismerősnek találta, és azon tűnődött, hogy kire, melyik barátjára vagy ismerősére emlékezteti. De nem jött rá azonnal, csak a beszélgetés során. Bevonulása előtt Sugár filmrendező asszisztenseként dolgozott, s a jó ég tudja már, miért, megnézték a Waterloo Bridge című, régi amerikai filmet. Tyrone Power! Kovács megdöbbentően hasonlított rá, különösen szemüveg nélkül. Ahogy elnézte a hadnagyot, azonnal megállapította, hogy a feje nem modern, vonásai túlságosan lágyak és szabályosak, egyáltalán nem katonás jelenség, ha civilben lenne, csendes, halk szavú belgyógyásznak vagy biológusnak gondolná.

– Üljön le, Varjas – mondta Kovács, és megigazította a szemüvegét. Megvárta, míg a fiú leül, aztán megkínálta cigarettával. – Nem akarok beavatkozni a magánügyeibe – mondta –, de érdekelne, hogy miért nem utazott haza. – Figyelmesen fürkészte a fiú jó színű, sovány arcát, a majdnem egyenes szemöldök alatt mélyen ülő szemeit. Hirtelen úgy érezte, hogy valami furcsa elektromos erőtér ereszkedett közéjük, amely átengedi a szavakat, de a mélyükön rejlő érzelmi töltést kiszűri és felfogja, így azok üresen, semmitmondóan lebegnek közöttük. A fiú szeme alig észrevehetően összeszűkült, mint a csapdát ösztönösen megsejtő állatoké, és a hadnagy rádöbbent, hogy jóindulatú közeledése értelmetlen, az asztal túlsó oldalán ülő katona gyanakvó és bizalmatlan, nem engedi őt közel magához. Kár – gondolta, mert szeretni tudná ezt a jókötésű, magas fiút, talán jó barátok is lehetnének.

Endre lehajtotta a fejét, cigarettájának felizzó parazsát nézte.

– Nem akartam hazautazni.

– Annyira jól érzi magát nálunk?

– Tanulni akarok az ünnepeken. Odahaza nem lenne rá lehetőségem.

Kovács tudta, hogy a fiú nem mondott igazat. Felállt.

– Értem – mondta kesernyés mosollyal. – Végső soron maga tudja, hogy mit csinál. Hát akkor tanuljon.

Elbúcsúzott a fiútól és hazament. Endre pedig visszaballagott a hálóterembe, a kályha mellett elolvasta az újságot, aztán kiment a mosdóba, hogy megborotválkozzon.

A tükör elé állt, és szappanozni kezdte sovány arcát. Sűrű, egyenes vonalú szemöldöke majdnem összeért az orra felett. „Sokkal könnyebb lenne a katonai szolgálat – gondolta –, ha megparancsolnák, hogy a bevonuló újoncoknak szakállt és bajuszt kell növeszteniük.” Erős szálú szőrzete volt, sötétbarna, majdnem fekete, így megtörtént, hogy naponta kétszer is borotválkoznia kellett. „Persze, ilyen okos ötlet nem jut az eszükbe. A minisztériumban tonnaszámra gyártják a hülyébbnél hülyébb szabályzatokat, nemsokára még azt is előírják, hogy a kiskatona milyen ritmusban szívja be a levegőt, és hány percig tartsa a tüdejében. Az életet tönkreteszik a szabályzatok.”

Fázott. A mosdó már régen kihűlt, az ablaktáblák sarkaiban jégvirágot rajzolt a hideg. „A minisztériumban arra is gondolhatnának – tűnődött –, hogy télen megfelelő módon fűtsék a hálótermeket és a mosdót. Attól még egyetlen kiskatonában sem lángolt fel a hazafiúi érzés, hogy fagyoskodott.

Sercegett a bőre a penge alatt. Keze fejével végigsimította arcát. Jó lesz, gondolta, és a vízcsaphoz lépett. Kimosta az ecsetet, megtisztította a pengét, megtörölgette, aztán elrakta a készüléket.

Alaposan megmosdott. A hideg víz felfrissítette, jóleső meleg járta át vörösre dörzsölt, izmos testét.

A szél feltámadt, megzörgette az ablaktáblákat. Hirtelen megcsapta testét a hideg levegő. Ezzel egyidőben meghallotta az ajtó nyikorgását.

Böglyös Lőrinc tizedes lépett be. Könnyed mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót, aztán beljebb jött, és megállt a betonvályú túlsó oldalán. Nagydarab ember volt, alig egy-két centiméterrel alacsonyabb csak Endrénél, de vállban szélesebb, erőteljesebb nála. Endre a foglalkozásokon sokszor elnézte a vaskos, nagy testű tizedes csontos parasztarcát, az erősen kidudorodó szemöldökcsontot, a mindig hidegen fénylő, kékesszürke szempárt, a keskeny, határozott rajzú száj keserű ívét, a szegletes, akaratos áll éles síkját. Ha mégis filmrendező lesz, és egyszer filmet forgat majd a jogaikért harcoló jobbágyokról, akkor ilyen Böglyös-arcú parasztfiúval fogja eljátszatni a főszerepet.

A tizedes cigarettára gyújtott. Hallgatott néhány pillanatig, mintha azon tűnődött volna, hogy mit is kérdezzen. Már a bevonulást követő napokon megutálta Endrét. Akkor még jószerint semmit sem tudott róla, a nevére sem emlékezett, de az, ahogy Endre végignézett rajta, elég volt az ellenszenve felébredéséhez. Később ösztönösen azt is megérezte, hogy a fiú levegőnek tekinti őt, nem méltányolja a két csontcsillagot, nem fél tőle, és nem akar jóba lenni vele… A többiek – ki-ki vérmérséklete szerint – igyekeztek a kedvében járni, megkínálták őt hazaival, esténként a kantinban söröztek vele, és láthatóan örömmel fogadták, ha leereszkedett hozzájuk, és az asztalukhoz ült. Endre azonban sohasem méltatta figyelemre őt. Ha találkoztak, előírásszerűen tisztelgett, de nem mosolygott rá, nem adta át a helyét a kantinban, mint a vörös hajú Polláck: „Tessék, tizedes elvtárs, üljön le egy pillanatra, mit hozhatok?” Később, amikor megtudta, hogy ki Endre apja, utálata elmélyült, ebben azonban szerepet játszott sok minden más is. A többi között az is, hogy a kiképző tisztek közül néhányan olyan elfogódottan, majdhogy nem tisztelettel beszéltek Endrével, mintha ő lenne az országos hírű író. Hamarosan észrevette, hogy kivételeznek vele, elnézik a gyakorlatok és a kiképzés közben elkövetett hibáit. Bezzeg neki nem néztek el semmit annak idején, őt lehülyézték, ha rosszul csinált valamit, mert ő csak egy paraszt fia. A többiek melléfogásait most sem nézik el. Polláck Márton apja maszek szabó. Tölgyesi százados szidja is a fiú maszek édesanyját. „Szétverem az agyát, a maszek úristenit, annak a lángoló fejének.” Megfogadta, hogy ő nem fog kivételezni Varjas Endrével. Nézte a nyugodtan törülköző fiút. „Mintha itt sem volnék – gondolta. – Levegőnek néz. Majd én kizökkentelek, édesapám, a főúri nyugalmadból.”