Dóczi élvezettel hallgatta a nekilelkesült lányt, hagyta, beszéljen csak, nem szabad lehűteni ezeknek a fiatal, tüzes csikóknak a világot megváltani akaró lázát, hamar lehűlnek úgyis, észre sem veszik, hogy láztalanok lesznek, aztán beleragadnak a sárba, a tűsarkú cipőket felcserélik nehéz talpú csizmákkal, és élik, mint a többi ember, az egyhangú, szürke hétköznapokat. Olyan ez a lány, mint az áttetsző vizű, gyors sodrású hegyi patak pisztrángja, úszik az ár ellen, vergődik, erőlködik, hogy célhoz érjen, de soha nem jut el a célhoz, mert akkor megszűnne pisztráng lenni, mivel a pisztrángok rendeltetése a céltalan küzdés, a sziklának verődés… A vizek urai a nagy halak. Nagy, lomha testükkel sodródnak az árral, pofájukat szélesre tárják, felfalnak mindent és mindenkit.
Megtömködte pipáját
