Pisztrángok és nagyhalak

Fejezet 11

– Hozzád beszélek, tábornok úr – mondta. – Annyi tiszteletet megérdemelnék, hogy válaszolj.

Kovács az asszonyra nézett. „Szerepet játszik, megint szerepet játszik. Ha valaki itt van, produkálja magát.”

– Egy szavad sincs? – Éva idegesen húzogatta fáradt rózsaszínű pulóverét, fekete szeméből elfojtott indulat ömlött a hadnagyra.

Kovács megigazította a szemüvegét, fáradtan elnyomott egy kurta ásítást.

– Mit kérdeztél? – Közben azon tűnődött, hogy Éva mikor vásárolta a pulóvert.

– Nem kérdeztem semmit. Szeretném, ha nem vonulnál félre. Pityu elvégre a te unokaöcséd. Légy szíves, gyere át, és hallgasd Marikát. – Gúnyos fintort vágott. – Különben is, Mozart nem a te botfülednek való.

Kovács a tenyerével megdörzsölte borostás állát. Feltápászkodott a székről.

– Azt hittem, Marikával női dolgokat beszéltek meg – mondta, és nehézkesen ballagott a csinos, jó alakú nő után. Formás csípőjére ráfeszült a fekete lastex nadrág, kiemelve kicsit vonagló, mesterkéltnek ható járását.

Kovács kezet csókolt a fiatal tanítónőnek, akinek kislányos, karcsú teste szinte eltűnt a fotel mélyén. Akaratlanul szemügyre vette a homokszín hajú lányt, és összehasonlította Évával. Nem először tette ezt, minden nőt, mindig és minden alkalommal összehasonlított a feleségével, az összehasonlításból természetesen Éva került ki győztesen. Éva „jó nő” volt, kívánatos, sokat ígérő, erős, formás melle úgy gyűjtötte össze a férfiak mohó tekintetét, mint a nagyító lencse fókusza a fényt. Különös, de Marika a maga egyszerűségében mégis izgalmasabb jelenségnek tűnt Évánál, pedig magatartásában semmi kihívó nem volt, természetesen viselkedett, könnyedén, póz nélkül beszélt, érthetően fogalmazott. „Semmi feltűnő nincs rajta, szinte jellegtelen, beszéde csendes. Azt hiszem, a szeme az, ami érdekessé teszi.” A lány dióbarna szemébe nézett. Marika tekintete nyílt és őszinte volt.

– Pityuról van szó – mondta Marika, és cigarettára gyújtott

– Mi van már megint azzal a kölyökkel? – kérdezte Kovács, és a tanítónőről a feleségére emelte a szemét.

– Majd Marika elmondja. – Éva idegesen dobolt ujjaival. – Persze neked mondhatja – gondolta –, Pityu neked mindenkinél többet jelent, még nálam is.

Marika mosolygott. Kedvesen, lágyan, s a hadnagy azon gondolkozott, miért hat olyan idegenszerűen a lány mosolya. A cigaretta! Igen, az. A felnőttesen komoly mozdulatok, a füstölgő cigarettát tartó kézzel, valahogy ellentétben voltak a tiszta, átlátszó tekintettel és a kislányos mosollyal.

– Pityu nagyon jó fejű gyerek – mondta a lány. – Csak… – Elhallgatott. Nyilván helyesen és pontosan akart fogalmazni, gondolta a férfi. Ha Pityu jó fejű, akkor semmi baj sincs.

– Csak? – Átvette a lány mosolyát, szemével biztatta… Na, mondd már. Mitől félsz? Jó fejű, és ez a fontos.

– Csak el van kényeztetve a fiatalúr – mondta Éva a tanítónő helyett. – Beszéljünk nyíltan, Marikám.

– Persze – bólintott a lány. – De azt hiszem, ez a kérdés nem ilyen egyszerű. Kicsit bonyolultabb, nemcsak elkényeztetésről van szó.

A tiszti házak között elterülő grundról éktelen lárma, visítozás, aztán vékony, csengő nevetés tört fel, a csengettyű tiszta hangjára emlékeztető nevetést elnyomták a nyersen felcsattanó üvöltések.

– Ez ő – mondta Éva, és az ablakhoz ment. Félrevonta a függönyt. – Gyere, nézd meg Pityu királyt.

Kovács a lánnyal együtt az asszonyhoz lépett. A behavazott téren tíz-tizenkét gyerek – fiúk-lányok vegyesen – hancúrozva kiáltozott, biztatva a hóban birkózó két fiút.

Kovács azonnal látta, hogy Pityu a nála két évvel idősebb Sárdi gyerekkel viaskodik. Sárdi Peti tömzsi vasgyúró volt, Pityu vékony, izmos és hallatlanul fürge. „A nyakát kapd el, a nyakát, te ostoba, utána egy csípőszaltót.” Pityu azonban Peti csípőjének támasztotta a lábfejét, és gyors mozdulattal hátravetette testét, magával rántva a tömzsi, vasgyúró gyereket, aki elvesztette az egyensúlyát. Már-már úgy látszott, hogy a hanyatt eső Pityura zuhan, de mégsem esett rá, mert a nyurga gyerek, mielőtt háta a földre került volna, kifordult, és maga alá rántotta Petit.

– Remek – mondta elismerően Kovács. – Ügyesen csináltad, kölyök.

Éva döbbenten nézett rá.

– Ez neki remek – mondta Marikának.

– Talán nem az volt? Tudod, milyen nehéz ez a félfordulatos csípődobás? Nem is tudom, hogy hol tanulta ezt a kölyök.

A gyerekek a havas téren lelkesen ünnepelték a győztest. Éva visszament a heverőhöz, leült, Kovács még az ablaknál maradt.

– Szóval, mi baj van a gyerekkel? – kérdezte.

– Jó fejű, de többet kellene foglalkozni vele. – Marika a mosolygó hadnagyra nézett, aki magában azt mondta: „Hát foglalkozom vele. A telepen nincs olyan tizenkét éves, aki legyűrné őt. Pedig Pityu csak hét múlt.” – Kicsit akaratos. Az osztályban annak kell történnie, amit ő akar. Aki ellenkezik vele, azt kényszeríti…

– Megveri? – kérdezte Kovács.

– Hát igen.

– Nála fiatalabbakat is?

– Az osztálytársai egyidősek vele.

Még mindig havazott. A hadnagy a szelíd hajlatok mögül felsötétedő laktanyaépületeket nézte, a kéményekből feltörő és nyomban szétlapuló füstöt.

Marika várta, hogy megszólaljon, de a férfi háttal állva, mélyen hallgatott.

– Az osztálytársai – folytatta a lány – nagyon egyszerű szülők gyerekei, kicsit suták, félénkek, Pityut amúgy is elismerik vezérüknek, nem kellene erőszakoskodnia.

Kovács fülét megütötte az „amúgy is” szó különös színe és hangsúlya.

Megfordult, igazított kisujjával az inggallérján. Az asztalon heverő dobozból kivett egy cigarettát.

– Mit ért azon, hogy „amúgy is”. – Leült, a lányt fürkészve, cigarettára gyújtott. – Főznél kávét? – kérdezte Évát. A fiatalasszony kiment a konyhába.

Marika mutatóujja hegyével játékosan feltámasztotta gömbölyű állát. „Ha megmondom, hogy mire gondolok, megsértődik. Ismerem a katonákat. Nagyon érzékenyek. De én akkor is megmondom. Ezért jöttem ide.” Aztán tovább hallgatott furcsán mosolyogva, és arra gondolt, hogy tulajdonképpen butaság, amit csinál. Miért akar ő más lenni, mint a tantestület többi tagja?

Délben, amikor bekopogott Dóczi igazgatóhoz, az ötven év körüli, magas, hajlott hátú ember a megszokott barátsággal fogadta.

– Üljünk le, Marikám, üljünk le bátran, kisangyal, és mondjuk csak el a világmegváltó javaslatunkat.

Marika nagyon szerette ezt a vidám, kiegyensúlyozott kedélyű férfit, és ahogy elnézte körte arcát, hosszú, nyakába lógó, deresedő művészhaját, a tömött bajusza fölé merészen ívelő karvalyorrát, arra gondolt, hogy szívesen lenne ennek az öregedő embernek a lánya. Elmondta, hogy ebéd után felkeresi Kovácsékat, és elbeszélget velük a gyerekről. Nem nézheti el a magatartásbeli fogyatékosságait, mert ez annyit jelentene, hogy kivételezik vele. Márpedig ő egyetlen tanítványával sem akar és fog kivételezni, még akkor sem, ha valamelyik gyerek apja történetesen miniszter lenne.