Pisztrángok és nagyhalak

Fejezet 10

– Gézus, mi ez az éktelen üvöltés? Az embernek egy perc nyugta sem lehet?

– Neveld meg a lányodat – mondta Varjas, és a széles ablakhoz ment. – Neveld tiszteletre, mert én nem tudom, mit csinálok vele.

Zsóka felpattant. Anyja mellett védve érezte magát, nekihevülve szájalni kezdett.

– Én kezdtem? Mit csináltam? Mondtam, hogy keresnek. És rögtön hülye lettem meg szarházi. Író létedre folyton csak istenezel meg szarházizol. Vedd tudomásul, hogy nem vagyok hülye, és nem vagyok szarházi. És velem ne üvölts, mert én úgyis megszököm itthonról…

– Elég legyen – mondta az asszony, de hangja nem volt ingerült. A férjére nézett. – Fékezd magad, Géza. Vagy menj orvoshoz. Ezt nem lehet kibírni idegekkel.

– Te sem tudsz mást. Ezt fújod reggeltől estig.

Az asszony nem felelt. Úgy látszik, most nem volt kedve vitatkozni. A maga részéről lezárta az ügyet, megigazította felkontyolt haját.

– Ki keresett?

– Dömösi. – Cigarettára gyújtott, és az asszonyra nézett. Fékezte indulatát. – Ide jön. Mert Zsóka kisasszony nem volt hajlandó hazudni.

– Nem is – mondta a lány. – És ha véletlenül téged húzlak majd az érettségin magyarból, hát ki fogok pakolni. Majd én elmondom, hogy milyen író vagy.

Végignézett az apján, és bement a szobájába. Néhány pillanat múlva anyja is követte. Leült az egyik párnázott székre, karjával az asztalnak támaszkodott. Negyvenöt éves volt, de fáradtsága ellenére sem nézett ki annyinak. Arca hosszúkás volt, mint Endréé, ívelt szemöldöke alatt feltűnően nagy, világoskék szem ült. Bőre még most is hamvas és feszes volt.

– Kislányom, ne vitatkozz apáddal, és ne ingereld fel. Tudod, hogy milyen rossz idegállapotban van.

– Én is. És egyre idegesebb leszek – mondta a lány. – Úgy beszél velem, mint egy kocsis. Bántottam én őt?

– Jó, jó… Apád szeret.

– Törődöm is én vele. Ne szeressen. Az sem érdekel. Tudod, anyukám, ha nem szeretnélek olyan nagyon, már régen elmentem volna itthonról.

– Ne beszélj szamárságokat, Zsóka. Apád nem mindig volt ilyen…

A lány leült az alacsony ágyra. Kezét ölébe ejtette.’

– Nem mindig… – Elgondolkodva kinézett az ablakon. – Mit véded őt? A te idegeidet ki tette tönkre? Talán mi? Azt hiszed, nem tudom, hogy mitől lettél beteg? Az egész város beszéli. Hiába nézel engem gyereknek, hiába titkolózol, tudom én jól, hogy megcsalt azzal a vacak, tehetségtelen kurvával.

– Zsóka!

– Talán nem az?! Lehet, hogy te megbocsátasz neki, de én nem bocsátom meg a nőügyeit

Az asszony a szájába harapott. Hirtelen elhagyta az ereje. A sírás ott bujkált a torkában, alig bírta lenyelni. Tudta, hogy a gyerekei ismerik apjuk szerelmi ügyeit, de úgy gondolta, ez akkor sem lehet téma köztük, nem idegenítheti el a gyerekeit az apjuktól. Zsóka különben is még nagyon fiatal, a múlt héten töltötte be a tizenhatodik életévét. Persze hogy sok mindent tud már a férfi és a nő viszonyáról, de mégsem olyan sokat, hogy ennek a bonyolult viszonynak az ellentmondásait élettapasztalat nélkül megítélhetné. És bár érezte, hogy hamarosan eljön majd az a nap, amikor őszintén beszélgetniök kell egymással, mégis a józan ész azt sugallja, hogy soha az ő keserűvé vált sorsával ne befolyásolja a gyerekek ítéletét,

– Most miért hallgatsz? – kérdezte Zsóka és hozzáért. – Vagy azt hiszed, hogy én még most is a gólya néninél tartok? Többet tudok apáról, mint sejtenéd.

– Bármit tudsz – mondta az asszony, és hangja nagyon távolról jött –, soha ne felejtsd el, hogy az apádról van szó.

– Sajnos, nem felejtkezem el.

Az asszony megrezzent.

– Zsóka, nem tűröm, hogy ilyen hangon beszélj apádról. Nem tűröm. Lehet, hogy túl sok benne az indulat és a keserűség, lehet, hogy olykor goromba veletek.

Zsóka felkapta a fejét, közbeszólt.

– Veled talán nem az?

Az asszony helyesbített.

– Velünk. Lehet, hogy szeretői voltak vagy vannak, akkor se felejtsd el, őt nem mérhetjük a hétköznapi emberek mércéjével.

A lány csodálkozva tágra nyitotta ferde vágású szemét, fintort vágott, aztán halkan nevetett.

– Ne haragudj, anya, ez butaság. Csak emberi mércék vannak. Hol van az megírva, hogy egy írónak mindent szabad? Ő talán isten?

– Rendkívüli ember.

– Az, az – bólogatott a lány, és hangjából kiérződött: a gúny. – Rendkívüli. – Fityiszt mutatott. – Ezt. Abban rendkívüli, hogy mindenféle dilettáns hülyének elmondja Dömösit, aztán amikor telefonon beszél vele, majdnem a fenekét…

– Ebből elég volt! – Az asszony hangja élesen csattant. Megkínzottnak és fáradtnak érezte magát. És gyengének, nagyon gyengének. Szörnyű kétség motoszkált az agyában: mi lesz, ha Gézától eltávolodnak a gyerekei? Szétesik a család, és neki nincs ereje, hogy összetartsa, neki már ahhoz is kevés az energiája, hogy éljen.

Csengettek a kerti kapun.

Zsóka felállt.

– Ne haragudj – mondta az anyjának –, téged szeretlek. – Kiszaladt a kertbe.

Varjas olyan ovációval fogadta Dömösit, mintha a kormány valamelyik tagja érkezett volna.

– Gyere, Jánoskám, gyere – mondta és eléje ment. Megrázta a kezét, aztán megölelte. – Na, mit szólsz a lányomhoz? Ugye, nem ismersz, rá? Hölgy lett belőle. De menjünk talán beljebb… Mikor láttad utoljára?

– Azt hiszem, pólyás volt – mondta Dömösi, és hogy Zsókára nézett, komor tekintete megenyhült. Tréfásan még hozzátette: – Kár, hogy nem vagyok fiatal.

Bementek apja dolgozószobájába, de hogy ott mi történt, azt Zsóka a mai napig sem tudja.

Ennyit mesélt Endrének.

– Amikor jöttünk hazafele, faggattam, hogy mi történt húsvétkor, de minden kérdésemre kitérő választ adott.

– Anya nem említett semmit?

– Nem. Annyit mondott, hogy Dömösi Kálmán bácsi legjobb barátja, és hogy valamikor nagyon jóban voltak. Apát kérdeztem, de hallgatott. Nagyon megütötted?

– Nagyon.

Hallgattak. Egy motorbicikli húzott el az utcában, és olyan lármát csapott, hogy megreszkettek az ablaküvegek.

– Holnap bocsánatot kérek tőle.

A lány erre nem válaszolt, a mackót simogatta.

– Azt sem tudod, hogy Dömösit együtt ítélték el Kálmán bácsival?

Endre felállt. Fáradtan nyújtózott.

– Én csak annyit tudok róla, hogy megjelent néhány könyve. De én nem olvastam egyet sem. Na, aludj… – Megcsókolta a lányt, és kiment a szobából.

Kovács a rádiókészülék mellett ült, hátát a cserépkályhának támasztotta. Gondolataitól megszabadulva hallgatta Mozart C-dúr zongoraversenyét. Beletemetkezett az áradó dallamokba, jóleső zsibbadtság járta át a testét, s úgy érezte, hogy Mozart muzsikájának varázslatos ereje magával ragadja, viszi, könnyedén száguld vele irtózatos magasságokba, elszakítva őt a környező valóságtól. A zongora futamaiba idegen hangok vegyültek, álomszerűen távoli messzeségből érkeztek ezek a hangok, aztán rakétasebességgel közeledve elnyomták a zenét. Éva dühös mozdulattal kikapcsolta a készüléket.