Pisztrángok és nagyhalak

Fejezet 9

De most ki támadta meg? Senki. Féktelen dühében Zsókát ütötte meg. Ezt a nyomorult természetét apjától örökölte, pedig küzdött ellene, főleg azzal, hogy minden alkalommal szembeszállt apja dühével.

Titokban azt remélte, hogy Zsóka odajön hozzá, magyarázkodni kezd, azt mondja: „Igazad volt, megértelek.” De Zsóka nem jön, a szobájában sír.

Endrének mindig fájdalmat okozott, ha Zsókát sírni látta Igaz, hogy ez nagyon ritkán fordult elő, mert húga nem tartozott a sírós lányok közé, ok nélkül sohasem lett könnyes a szeme, s ha nagy ritkán sírva fakadt, akkor nagyon nagy baj érte, valami fájó sérelem, égbekiáltó igazságtalanság, ő ilyenkor mindent elkövetett, hogy húgát jókedvre derítse, felvidítsa, de most mégsem mehet be hozzá, nem kezdhet el hülyéskedni, mert Zsókát ő bántotta meg. Egyre kínosabban érezte magát.

Zsóka sírása már nem hallatszott. Ez némileg megnyugtatta, de fájdalmát nem oldotta fel. Az ablakból messzire látott. Az alvó város hunyorgó fényei elmélyítették a csendet.

„Bemegyek hozzá. Bocsánatot kérek tőle. De mit mondjak neki? Tudom, nem lett volna szabad megütnöm, de be kell látnia, hogy ő volt az oka. Azért vesztettem el a fejem, mert annyira szeretem, és aggódom érte.”

Benyitott a lány szobájába. A falra szerelt olvasólámpa élesen megvilágította Zsóka arcát. Lehunyt szemmel feküdt, kedves teddybeer mackóját magához ölelte, és még mindig szipogva lélegzett. Hallotta az ajtónyílás zaját, a megnyikorgó parkettát, de nem nyitotta ki a szemét. Endre félrehajtotta a paplant, és leült az ágy szélére.

– Ne haragudj, Zsó – mondta zavartan, és megsimogatta a lány fénylő haját. – Nem tudom, mi történt velem. Megbolondultam.

Zsóka testét megrázta az újult erővel feltörő zokogás, összehúzta magát, mint egy didergő, riadt állatka, mackóját görcsösen magához ölelte, és keservesen sírt.

– Ne sírj, Zsó, nagyon kérlek, ne sírj. – Mióta az eszét tudja, most érezte át csak igazán, hogy mennyire szereti húgát.

Sokáig tartott, míg megvigasztalódott a lány. Akkor éjszaka hajnalig beszélgettek.

– Az fáj – mondta a lány –, hogy nem bízol bennem. Tudhatod, hogy én nem vagyok olyan.

olyan– Tudom, Zsó, de annyira aggódtam érted. Én ismerem a férfiakat. Tulajdonképpen hol voltál?

– A filmművész klubban. Az új Fellini-filmet vetítették. És telefonáltam nem is egyszer, a csengetés kiment, de nem vetted fel a kagylót.

Endre cigarettára gyújtott; nem szólt semmit, de most még jobban szégyellte magát.

– A vetítés végén néhány percre ott maradtam. Dömösi János azt mondta, várjam meg, hazahoz, nem jó, ha egyedül indulok útnak.

– Az a pasas Dömösi volt?

– Nem ismerted meg? Hiszen már találkoztatok.

– Nem ismertem meg. Egyébként sem láttam a méregtől. – Ráncos lett a homloka, akár egy öregasszonyé. „Ezt jól megcsináltam – gondolta. – Micsoda állat vagyok. Felhívom telefonon. Bocsánatot kérek tőle,”

Zsóka megigazította a párnát a feje alatt.

– Miért? Csak nem sértetted meg őt? – kérdezte aggódva.

– Remélem, nem történt baja.

– Megütötted?

A fiú némán bólintott, és összevont öklét nézte. A lány alig észrevehetően megremegett.

– Hogy tehettél ilyet?

– Nem tudom. Tudod, hogy undorodom a verekedéstől.

A lány Endre falra lapuló árnyékát nézte, az eltorzult hatalmas vállat. Dömösire gondolt, a megismerkedésükre, és most nagyon sajnálta a férfit.

Húsvétvasárnapján csengett a telefon. Varjas a dolgozószobájában tartózkodott, szokásához híven mindennap hajnali öt órakor kezdett dolgozni. Varjasné fürdött, Juli néni pedig templomba ment. Zsóka a szobáját takarította, és közben azon tűnődött, hogy melyik ruháját vegye fel. Néhány lánnyal megbeszélte, hogy délelőtt elmennek a Szépművészeti Múzeumba. Bodó Ernő is velük megy, és a lány tegnap délután óta erre gondolt. Szeretett volna tetszeni az elsőéves bölcsészhallgatónak. Dühös volt, hogy a telefon megzavarta gondolataiban. Az ágyra vágta kispárnáját, és felvette a hallgatót.

– Varjas-lakás.

A vonal végén kicsit bánatos, de bársonyosan meleg férfihang szólalt meg.

– Te vagy, Piri?

– A lánya beszél.

– Itt Dömösi János. Jó reggelt. Apáddal szeretnék beszélni.

– Azonnal szólok neki. – Letette a kagylót, és benyitott a dolgozószobába. Varjas pulóverben ült az asztalnál, éppen cigarettára gyújtott.

– Apa, téged keresnek.

– Kicsoda?

– Dömösi.

– Mondtad, hogy itthon vagyok?

– Mondtam.

Varjas megszívta a cigarettáját, aztán nyugodtan azt mondta:

– Menj vissza, lányom, és mondd meg annak a dilettáns hülyének, hogy tévedtél, már elmentem hazulról.

Zsóka megrázta a fejét

– Én ugyan nem mondom meg. Nem fogok hazudni, nem járatom le magam.

Varjas azt hitte, hogy Zsóka csak tréfál.

– Nem megyek.

– Ne makacskodj, az istenedet, te lány – felemelte a hangját. – Csináld azt, amit mondtam.

– Nem vagyok a titkárnőd, nem fogok hazudni. És velem ne kiabálj. – Megfordult, és kiment a szobából, de az ajtót nyitva hagyta.

Varjasban robbant az indulat. Üvölteni kezdett:

– A kutyaúristenit a makacs fejednek. Már ezerszer megmondtam nektek, hogy ha dolgozom, nem vagyok itthon még az atyaúristennek sem. – Felállt, és kicsit cammogó járással a lány után ment. – És ha pimaszkodsz, te szarházi, megpofozlak, hogy asszonykorodban is megemlegeted.

– Nem vagyok szarházi – kiabált Zsóka –, és ne merj hozzám nyúlni, mert üvölteni fogok. Különben is Dömösi már meghallotta az ordításodat. – A kagylóra mutatott. – Úgysem hinné el, hogy nem vagy itthon.

Varjas fújtatott a méregtől. Öklével megfenyegette a lányt, és mivel nem tehetett mást, a telefonhoz ment.

Zsóka már nevetett. Nem ment ki a nappaliból, mackójával az ölében, beült az egyik alacsony fotelbe.

– Szervusz, öregem – mondta Varjas barátságos hangon. – Hogy vagy? – Aztán hallgatott. Zsóka szerette volna tudni, hogy Dömösi mit beszél olyan hosszan. Varjas többször is közbeszólt.

– De öregem… – Ennél azonban nem futotta többre erejéből. Úgy látszik, Dömösi elmondta, amit akart, mert Varjas is szóhoz jutott.

– Nézd, Janó, ez hülyeség. Kár erről beszélni… Azt nem értem, hogy miért dűlsz be efféle ócskaságoknak. Gyerekkorom óta ismersz… Hát jól van, nem bánom, lehet, hogy igazad van… Gyere, de minél előbb. Várlak.

Letette a kagylót, és mozdulatlanul állt. Széles arcát beárnyékolta az elmélyült tűnődés. Beletúrt sűrű hajába, és halkan, csak úgy önmagának káromkodni kezdett.

Zsóka aggodalmasan megszólalt.

– Történt valami, apa?

– Mi közöd hozzá. Te hülye! Az isten verje meg azt a makacs fejedet

Varjasné besietett a szobába. Fürdőköpenyét szorosan átkötötte a derekán, finom arcán ideges feszültség látszott.