Pisztrángok és nagyhalak

Fejezet 8

– Már alig várom, hogy egyedül legyünk.

– Én is.

– Te sem szereted apát?

– Nem. De te azért szeresd. Nekem okom van rá.

– Nekem is.

– Most hagyj békén, mert tanulnom kell.

Az érettségire készült, de valójában ez csak kifogás volt, hogy ne kelljen megokolnia elhidegedését az apjától. Varjasék Párizsba utaztak egy kulturális küldöttséggel. A férfi elérzékenyült a búcsú pillanatában, s Endre akkor úgy érezte, hogy érzései becsapták őt, elidegenedése csak átmeneti, hamarosan helyreáll közöttük a régi, meghitt kapcsolat. Ez az érzés azonban csak egy pillanatig tartott. Rájött, hogy nem térhet vissza soha többé a kisgyerek rajongó szeretete, egyszerűen azért, mert már nem gyerek, és mindaz, amit az elmúlt években megtudott apjáról, falként emelkedik közöttük, s ők csak a falréseken át folytathatnak egymással párbeszédet.

Varjas bölcs és hasznos tanácsokkal látta el őket, és Endre kínzó fájdalmat érzett. Milyen jól látja apja az emberi cselekedetek értékrendjét, s mennyire ellentmondanak ennek az értékrendnek saját cselekedetei. Persze akkor még sok tekintetben igazságtalanul ítélkezett apjáról, hiszen Varjas elveit, az általa elítélt és kiábrándító cselekedetek eredőit nem ismerte, és arra az egyébként megcáfolhatatlan tényre sem volt tekintettel, hogy apja valamikor, életútja jelentős szakaszán, egyértelműen becsületes volt. Endre nem méricskélhette a megtett életút egyes szakaszait, nem kereste, és nem is próbálta megmagyarázni a buktatók okát; észlelte és tudomásul vette a jelenségeket, aztán fiatalos hévvel ítélkezett, olyan dolgokért is elmarasztalva apját, amiről az nem is tehetett.

Szinte felszabadult azon a tavaszi napon, amikor szülei útra keltek. Tőle szokatlan vidámsággal körültáncolta a szobákat, hurrázott, éljenzett, s valami furcsa, részegítő mámorban élvezte a szabadság első pillanatait. Juli néni is hazautazott Cibakházára, így ketten maradtak.

Aztán, hogy felébredt a kábulatából, felnőttes komolysággal megbeszélte Zsókával a teendőket.

– A pénzt te kezeled – mondta a lánynak –, de úgy kell gazdálkodnunk, hogy valamit nyerjünk a bolton.

– Bízd csak rám – nevetett Zsóka. – Négyszáz froncsit úgy megspórolok, mint a pinty. – Elővett egy kockás füzetet, felnyitotta, és az első oldalra beírta: – Tíz forint Bandinak. – Tíz forintot tett az asztalra.

Endre egy vastag szálú pulóvert húzott magára, közben a pénzre nézett.

– Az mi? – kérdezte.

– A pénzed holnapra.

– Tíz forint?

– Annyi.

– Megőrültél, húgocskám. Egy tízessel akarsz elintézni? Számolj csak. Tízórai, ebéd, cigaretta. A nőket most számításon kívül hagyom.

Zsóka azonban nem hagyta magát.

– Tízórait én fogok csomagolni neked, cigit csórj drágalátos apád tartalék készletéből. Ebédre ez még sok is, a nőknek pedig toll a fülükbe.

Varjasék harmadik napja voltak távol, amikor olyasmi történt, ami átmenetileg megkeserítette a gyerekek szabadságának édes ízét.

Endre a matematikai tételeket tanulta. Annyira elmerült a feladványok megoldásában, hogy Zsókáról teljesen megfeledkezett. Csak akkor tűnt fel a lány távolmaradása, amikor kínzó éhséget érzett. Megnézte az óráját. Tíz óra múlt. Bekapcsolta a rádiót. Meghallgatta a sporthíreket. Múltak a percek, egyre idegesebb lett. Tűnődött, hogy mit is mondott neki Zsóka reggel. De nem emlékezett arra, hogy valami programot említett volna. Tizenegy óra előtt telefonon beszélt Zsóka néhány barátnőjével. Egyik lány sem tudott a húgáról. Hol lehet? És miért nem telefonált? Megpofozza, ha előkerül. Működésbe lépett a fantáziája. Felment valamelyik fiú lakására, leitatták… Nem merte végiggondolni a szituációt. Nyugtalansága fokozódott. Elütötte egy autó, villamos alá került. Keserű volt a szája a sok cigarettától. De hát ez őrület. Hol keresse? Telefonáljon a mentőkhöz? Vagy a rendőrségre? „Nyugodtan kell gondolkodnom. Sorba kell vennem, hogy hova mehetett.” De hiába erőltette az agyát, hiába biztatta magát nyugalomra, nem találta a helyét.

Kiállt a kapu elé, végignézett a lejtős, kihalt utcán, ellátott a Pasaréti útig. Feltámadt a szél, érezte arcán a hűvös levegőt. Gondolatai szétszóródtak. „Ezerig számolok, ha addig nem jön, telefonálok a mentőkhöz.”

Hirtelen felriadt. Egy autó fordult be a Pasaréti útról. Fényszórója belehasított az éjszakába. Jól hallotta, ahogy a vezető visszakapcsolt. A motor hangja most felerősödött, sebessége felgyorsult.

A gépkocsi megállt a ház előtt. Hatvanas gyártmányú Opel Record volt. Az utcai lámpák imbolygó fénye megvilágította a bent ülőket. Zsóka egy idősebb férfi mellett ült, jóízűen nevetett. Endre gyomra az idegességtől összefacsarodott, agyát elöntötte a vér. „Még most sem jön. Társalog. Mit törődik azzal, hogy engem a nyavalya majd kitör. A kisasszony jól érzi magát.”

Zsóka kezet nyújtott a férfinak, kinyitotta a kocsi ajtaját, kilépett. Becsapta az ajtót, intett az ismeretlen felé, majd derűs nyugalommal előrelépett, táskáját lóbálva, Endrére mosolygott.

– Szevasz, Banduska. – Három-négy lépést jött előre, kikerülve egy tócsát, melynek tükrén tompán csillogott a lámpafény, és megállt a fiú előtt. Endre mélyet lélegzett, és nagy erővel arcul ütötte a lányt. Zsókát váratlanul érte az ütés, arcára dermedt az örömteli mosoly, a fájdalomtól furcsa hangot hallatott. Nem értette, hogy mi történt Endrével, ilyesmi, hogy megüsse, még sohasem fordult elő. És mások előtt. Nem a fájdalomtól, hanem a megalázottságtól csordult ki a könnye, végigfolyt arcán, szégyenében szeretett volna a földbe süllyedni. Egy pillanatra felötlött benne, hogy futásnak ered, mindegy, hogy merre, hova, csak el, lehetőleg messzire, oda, ahol Bandi sohase talál rá. De képtelen volt megmozdulni, mintha megbénult volna a lába; könnyei ellepték a szemét, elhomályosodtak előtte a dolgok, a villa vonalai, a fák, a bokrok. És ott imbolygott előtte Bandi feldúlt, eltorzult arca. Különös csend volt. Az autómotor zümmögését sem hallotta. Aztán Bandi arca eltűnt előle, háta mögött ajtócsapódást hallott, majd léptek neszét. Hangosan sírni kezdett, és befutott a kapun.

Endre meghallotta Zsóka feltörő zokogását, féloldalt fordulva a lány után nézett, de az agyát elborító indulattól képtelen volt gondolkodni.

Kemény, megviselt arcot látott maga előtt, résnyire összevont szemeket, keskeny, pengeéles vonalú szájat, amely szólásra nyílt, meleg tónusú hangot is hallott, de a szavak értelmét nem fogta fel, soha nem érzett gyilkos indulat ösztökélte cselekvését, a zavartan beszélő ismeretlenből nem az embert érezte, hanem a húgát elcsábító „autós-pasit”, s mindazt, ami e jelző mögött meghúzódik.

Ütött. A barátságosan közeledő férfit a váratlanul ért ütés szinte letaglózta, egyensúlyát vesztve a kocsi oldalának Zuhant, és a járdára csúszott.

Kínos lassúsággal múltak az órának tűnő percek. Endre a kitárt ablaknál állt, és komor tekintettel bámult a kertbe. „Megőrültem. Mi történt velem?” Megpróbált magyarázatot találni viselkedésére, de érezte, hogy az igazoló magyarázkodás valahol sántít. Önmagával került szembe, hiszen gyűlölte az erőszak minden formáját, s nem tudott elképzelni nagyobb megalázást a védtelen és kiszolgáltatott ember megütésénél. Gyermekkorában elvből nem verekedett sohasem, pedig izmos, jól sportoló fiú volt, könnyedén elbánhatott volna nála idősebb ellenfeleivel is. Inkább elkerülte a sértést, erőszakkal nem torolta meg. Az iskola sportkörében, később a Vasasban több alkalommal részt vett az ökölvívó edzéseken, a trénerek minden rábeszélő képességüket igénybe vették, hogy versenyzésre bírják, de ő hallani sem akart erről, azért tanult csak, hogy adott esetben megvédhesse magát.