Éva nem értette a kérdést.
– Péter katona volt, amikor megszerettem.
– Szegénykém. Te még nem tudod, mi vár rád. – Eljött a szekrénytől, leült Évával szemben. Kezét az ölébe ejtette. – Nem látod, hogy mi hogyan élünk?
– Mit kellene látnom? – kérdezte szorongva, és ahogy az asszony megtört arcába nézett úgy érezte magát, mint kislány korában, amikor a Duna-parton kísértet-históriákat meséltek egymásnak. Megfeledkezett a főzésről, és azt akarta, hogy tisztán lásson, hogy megismerje mindazokat a titkokat, amelyek rejtve maradtak a mosolyok mögött.
De az asszony mintha megbánta volna, hogy ennyit is mondott, különös hangulatát egy fonnyadt mosollyal próbálta feloldani.
– Butaságokat beszélek – mondta. – Ne hallgass rám, szegénykém, hülye vagyok.
Éva hiába kérlelte, hogy magyarázza meg kü
