Gerard, a zongoratanár óvatosan Constance ujjai mellé tette a sajátját. Irányítani próbálta a lány játékát, mert az rendszerint melléütött. Az egész teste kővé dermedt, amikor tanítványa felkacagott. Sosem hallotta még Constance-t nevetni, nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki ez a kacaj, vagy taszítja. Mintha nem az lenne, aki eddig volt.
– Szabad tudnom, hogy min nevet, mademoiselle?
– Gerard! Maga retteg attól, hogy elvétem, és hamissá válik a dallam.
A férfi felé fordult, aki szintén elmosolyodott, noha nem jött szívből ez a gesztus. Rossz érzése volt, de minél tovább nézett Constance szemébe, az a rossz érzés egyre távolabb került és valami furcsa, gyomrot remegtető érzés vette át a helyét.
– Nos… Valóban így van… Semmi sem fáj jobban, mint amikor hamisan cseng egy…
– Semmi? –
