Jean körülnézett, a tekintete azonnal megakadt a lépcsősor közepén álldogáló feleségén. Elszorult a torka, miközben megállapította, hogy már ezért megérte túlélni a párbajt. Sosem látott még szebbet Constance-nál. Nemcsak nőt, hanem egyebet sem. Nem voltak szebbek a hegyek, a tenger, az arany vagy bármely drágakő. Nem volt szebb a lemenő vagy felkelő nap, és a csillagos égbolt sem vetekedhetett vele.
Constance összeszedte magát. Remegett a lába, minden lépésnél úgy érezte, hogy összecsuklik, Jean azonban határozottnak látta őt. És ez fájt neki…
– Hát túlélte… – suttogta.
– Legnagyobb fájdalmára, igaz?
– És folytatja…
– Hogy érti?
– Megölt egy embert, és most majd tönkreteszi egy fiatal lány életét. A húgomét.
Az őrgróf felsóhajtott, különös nyugalom járta át. Igen, nyugodt volt anna
