Aki az ördöggel cimborál

Fejezet 2

A május tizenhetedikéről tizennyolcadikára virradó éjjelen erős északnyugati szél fújt, és időnként zápor verte végig a fővárost. Torma Éva nyugtalanul forgolódott az ágyában. Az ablakokat még este bezárta, nehogy a huzat kitörje valamelyiket, így aztán fülledt, levegőtlen lett az egész lakás. Teste átforrósodott, párás lett. Végigsimította a homlokát és érezte, hogy izzadság lepi.

Felkelt és bement a fürdőszobába. Először langyos vízzel zuhanyozott, a végén pedig hideg vízzel lehűtötte magát. Ettől megnyugodott. Visszament a hálószobába, de nem feküdt le, az ablakhoz állt, és a tájat nézte. A szél nagy erővel cibálta a szépen belombozódott fákat, a fiatal hajtások közül néhány a földön hevert vagy magával ragadta a vadul rohanó szél. Hirtelen gondolattal kinyitotta az ablakot, a hűvös szél az arcába csapott. Jól esett neki. Egy darabig állta a szél cirógatását, aztán becsukta az ablakot, és visszafeküdt az ágyba.

Szeme az éjjeliszekrényen heverő matektankönyvre tévedt, kezébe vette, de nem nyitotta ki, nem volt kedve a tanuláshoz. Pedig nem ártana, gondolta, nincs igazán jól felkészülve az érettségi első szóbeli vizsgájára. Elmosolyodott. Egészen pontosan fogalmazva, erre sincs felkészülve. Biztosra vehető, hogy középes eredménnyel zárja gimnáziumi tanulmányait. De annyi éppen elegendő lesz. Nem azt ígérte Ádándi Péternek, hogy színjelesre végez, hanem azt, hogy eredményesen maturál. Ez garantálva! Eszébe jutott május tizenkettedike, az írásbeli napja. Az az éjszaka kísértetiesen hasonlított a maihoz. Csak a szél volt erősebb akkor. A hajnali órákban tudott nagy nehezen elaludni, így aztán kialvatlanul jelent meg a vizsgán. Szerencsére a magyar irodalom még ment valahogy. Látta, hogy tanárnője buzgón magyarázott valamit az elnöknek, az pedig egy idő után engedékenyen bólintott. Ez a tanárnő az ő megmentője. A szimpátia akkor kezdődött, amikor április elején megkérdezte tőle, hogy családjából ki jön a szülői értekezletre. Senki, felelte neki Éva. Elmagyarázta, hogy egyedül él, se szülei, se testvérei nincsenek. Mindenkije halott. S ekkor a tanárnő megölelte.

– Nem baj, Évikém, ezerkilencszázkilencvenkettő áprilisában, májusában és júniusában én leszek a gyámod, ha te is beleegyezel.

Persze hogy beleegyezett. Ráadásul hamar rájött, hogy ez a gyámkodás semmi kötelezettséggel nem jár, egy pillanatra sem kellett feladnia függetlenségét. Kató néninek eszébe se jutott, hogy folyton gyámkodjon felette. De ha szükség volt rá, segített. Egyetlenegyszer korholta őt, de csak csendesen és négyszemközt, hogy ne legyen tanú. A ballagáskor, a ruha miatt. Éva úgy képzelte, hogy erre a különleges alkalomra szépen kiöltözik, így aztán a Váci utcában rendelt magának egy világoskék kosztümöt, de azt nem mondta meg a szalon vezetőjének, hogy ballagásra készül a ruha. Volt nagy csodálkozás az iskolában. Éva úgy nézett ki, mint egy színésznő. Nemcsak a lányok, de a szülők is ujjal mutogattak rá. Ekkor szólt neki Kató néni. Ő azonban nem bánta, hogy így esett. Hadd lássák, hogy neki van miből öltözködnie. Úgyis minden lány úgy beszélt róla, hogy „szegény Éva”. Hát csak lássák, hogy ő nem szegény. Tudja ő, mit kezdjen magával. A bankettet azonban hamar otthagyta. A fiúk közül néhányan úgy képzelték, hogy ő most szabad préda, többen is félreérthetetlen ajánlatot tettek. Na, ebből ennyi elég, gondolta, és hazament. Otthon azonban sírva fakadt. Miért nincs mellette valaki? Ha most megjelenne az édesanyja, aki oly rútul cserbenhagyta őt, boldogan ölelné magához. Ezen aztán elgondolkozott. Miért van az, hogy mostanában egyre többször gondol az édesanyjára? Biztosan az egyedüllét az oka.

Úgy érezte, hogy megint elviselhetetlenül melege van. Felkelt és kiment a konyhába, hogy igyon valamit. A frizsiderből narancsitalt vett ki. Amikor a rostos levet a pohárba öntötte, zajt észlelt az előszoba felől. Mozdulata félbemaradt, éberén figyelt, aztán letette az üveget és a poharat, az ajtóhoz osont, fülét a vastag pánt mellé szorította. Mintha ajtó nyílna és csukódna valahol. Mi lehet ez? Tovább hallgatózott. Nem tudta mire vélni a zörejt. Félt. Péter halála óta félt, a legkisebb gyanús hangok is zavarták, rejtélyesnek tűntek számára, arra gondolt, most őt támadja meg valaki. Visszament a konyhába, ivott egyet, aztán újra az előszoba ajtó elé állt. A zaj konokul ismétlődött. Aztán nagy nehezen rájött, hogy a szél mozgathat kinn valamit, nem az ő ajtaját babrálják.

Újra lefeküdt. Arra gondolt, hogy még néhány szóbeli vizsga és vége a tanulásnak. De vajon mi lesz a következő lépés? A továbbtanuláshoz nem volt kedve, azt sem tudta, hogy milyen szakra jelentkezzen. Pedagógus nem akar lenni. Műszaki érdeklődése nincs. Talán valami nyelvet kellene tanulni? De ahhoz nem kell egyetem. Igen, a rendszeres tanulásra képtelen lenne, ezt kár erőltetni. És ez egyedül nem is megy. Elképzelte, hogy az egyetemi órák után hazajön és akkor főzni, takarítani kezd. És ez így menne szeptembertől júniusig, legalább hat éven át. Nem, ezt ő nem vállalja. Akkor mi legyen? Menjen el dolgozni valahova? Hova? Milyen munkát lehet vállalni egy gimnáziumi érettségivel? Elmehetne adminisztrátornak esetleg, gépelhetne reggeltől estig, húzkodhatná a rubrikákat, számolgathatna és kedvébe járhatna valami főnöknek. Ehhez aztán végképp nincs kedve. És mennyi pénzt adnának ezért neki? De hát pénzre nincs is szüksége. Péter öröksége végtelen biztonság számára. Talán ezzel a hatalmas vagyonnal kellene kezdeni valamit. Valami komoly vállalkozás szóba jöhetne. Nagy a kockázat. A rádióban egyebet sem hallani, minthogy a cégbíróságtól hányan kértek vállalkozási engedélyt, és hogy hányan mentek tönkre hallatlan gyorsasággal. Egy rossz lépés, és elúszott a pénz. Túl sok a bizonytalansági tényező, és valljuk be, tapasztalat semmi. Így kalandorság belevágni pénzeket emésztő vállalkozásokba…

Melegség szállt rá… Kitakarózott, a paplant könnyed mozdulattal a combjai közé fogta. Furcsa érzés ragadta magával. Két kezével végigsimította magát, lányosan kemény mellénél összeszorultak ujjai. Zihálva megremegett, combjai nagy erővel nyomták az összegyűrt takarót, teste lassan, ritmusosan mozogni kezdett, az erőlködés már fájt, de csak mozgott, szorította a paplant lábai között, ajkáról fuldokló kiáltás szakadt fel:

– Péter!

A kiáltás megijesztette, nézte az ajtót, hátha bekopog valaki. De csend volt, csak a szél rázta a fákat és feszegette az ablakot. Igen, az lenne a jó, ha itt lenne Péter. De Péter nincs többé. Galádul lemészároltatta őt és barátját az a gonosz milliárdos. A Fitos úr. És a barátja, az a kegyetlen orosz. És most megnyugodtak. Az ellenfél elvérzett, szabad a pálya. Nem, ez nem maradhat ennyiben. Igen, megvan az ő feladata, nem kell törnie a fejét, hogy mit kezdjen magával az iskola után! Meg kell bosszulnia Péter halálát. Ez az ő feladata. De hogyan? Képtelen lenne embert ölni, és a gyilkosok felkutatása sem egyszerű mutatvány. Segítség kell ehhez. Jóbarátok, akik akarnak és tudnak is segíteni neki terve végrehajtásában. Borus Béla, gondolta, ő az első számú jelölt, akitől segítséget kér, rajta kívül Pallai Menyhért, és talán Szulminov, meg az a karatés…