Callie
Mint kiderült, Colleen nem sírt.
Nevetett.
És tizenkét órával később, amikor már a szüleim kórterme előtt állok a Lakeside Memorial Kórház hatodik emeleti, fehér, napsütötte folyosóján…, ő még mindig kuncog.
– A lábuk? – kérdezem az orvost, mert azt remélem, rosszul hallottam. – Eltörött a lábuk?
Jól hallottam.
– Így van. – Dr. Zheng fáradtan hátrasimítja sötét haját, és megigazítja a szemüvegét. – Mindkettőjüknek egy lába.
Nővérem mögöttem a tenyerébe horkan, pont úgy hangzik, mintha egy begerjedt lúd is velünk lenne.
– Szeretném még egy-két napig bent tartani őket megfigyelésre, de a korukhoz képest a szüleik nagyon jó egészségnek örvendenek.
Ja. Az erkölcstelenségük tartja őket fiatalon.
A szüleink minket katolikus iskolába írattak, de nem ezért voltunk mindig is „jó ki
