Bármi megtörténhet

Prológus

RENGETEG ÉVVEL EZELŐTT

Lara már a következő reggel is pontosan azt érezte, mint előző este – noha akkor valószínűleg még mindketten zavarban voltak, és kótyagosak a másnaposságtól –, hogy egy új és jobb életbe kezdett. Vele. A boldogságtól és kialvatlanságtól szédelegve készítette el a kávét és egy-egy szelet pirítóst a maradék kenyérből, hogy utána együtt üldögéljenek az ágyban, lábukat összefonva, álmosan és elégedetten, alig szólva egymáshoz. Péntek reggel volt, úgyhogy Larának dolgoznia kellett mennie – a férfi minden próbálkozása hasztalannak bizonyult, hogy rábeszélje a lógásra.

– De este szabad vagyok – közölte Lara szégyenlősen. – Ha te is.

– Mindenképpen – biztosította a partnere. – Keressünk valami csodálatos találkahelyet, hogy megünnepelhessük: már huszonnégy órája ismerjük egymást. – Lekapta Lara New York-útikönyvét az éjjeliszekrényről, és lapozgatni kezdte. – Hé, mit szólnál a Grand Central pályaudvarhoz? – kérdezte. – Eljátszhatnánk, hogy egy film főszereplői vagyunk, és egymás felé szaladhatnánk, mint a szerelmesek, akiket elszakított egymástól az élet.

– Benne vagyok – válaszolta Lara, miközben sikertelenül próbálta eltitkolni, mennyire tetszenek neki a férfi szavai. Mint a szerelmesek! Vagyis ebből lesz valami, kettejükből; egy rendes, csodálatos kapcsolat, gondolta örömmel. Mintha az élete összes eseménye pontosan ehhez a pillanathoz vezetett volna, amelyben ott nyújtóznak a gyűrött lepedőn az esti programjukat tervezgetve, miközben a meleg, júniusi napfény sugara betűz a szakadt redőnyön át, és aranyba borítja a férfi csupasz vállát, a levegőben pedig a kissé égett pirítós illata terjeng. Élete összes apró-cseprő döntése, lépése és fordulata pontosan erre a helyre és ebbe a pillanatba terelgette ezt megelőző huszonhat évének labirintusán át. Még csak most ismerkedett meg a férfival, de az máris megtestesítette számára a mindenséget: az ajtót a jövőbe, ami hirtelen megtelt élénk, ragyogó színekkel. New York-i napjainak sora ott és akkor kezdte szétrobbantani szoros gubóját, készen arra, hogy kitárja szárnyait, és élete legjobb nyarába repüljön bele.

– Bár… az az állomás feltételezhetően hatalmas, nem? – kérdezte. – Hogy fogjuk megtalálni egymást?

– Jó kérdés – válaszolta a férfi, miközben végighúzta az ujját a lapon. Még az ujjai is szépek, gondolta Lara álmodozva, és azon merengett, vajon nem szokott-e a partnere zongorázni vagy gitározni. Hogyan lehet az ember ennyire biztos valakiben, amikor valójában ilyen sok mindent nem tud róla?

– Oké, úgy tűnik, odalent van egy nagyon puccos osztrigabár – folytatta a férfi. – Mit szólnál ahhoz, ha előtte találkoznánk? Hat harminckor? Nézd, mennyire menő – tette hozzá a képre mutatva. – Nem tudom biztosan, hogy megengedhetem-e magamnak, hogy konkrétan belépjek oda, de pár pillanatra úgy tehetnénk, mintha ilyen életet élnénk. Mielőtt átmegyünk valahova, ami jobban megfelel lapos kis pénztárcánknak. Mit szólsz?

– Hű – válaszolta Lara, miközben a férfinak támaszkodott, hogy megnézze a szóban forgó fotót. Társa bőre mézbarna volt, enyhe szappan- és kávéillatot árasztott. – Remek. A hat harminc tökéletesen hangzik. Azt hiszem, éppenhogy csak ki fogom bírni addig nélküled.

A férfi rávigyorgott, járomcsontján végigsiklott a lágy, reggeli napfény, haja kócosan meredezett. Lara azon gondolkozott, felfogta-e egyáltalán előző este, mennyire jóképű. Érezte, ahogy ismét lerészegedik a puszta közelségétől, teste melegétől. Olyan erős késztetés támadt benne, hogy hozzáérjen, hogy egyszer csak odanyúlt, és lesepert egy kóbor pirítósmorzsát az arcáról.

– Köszönöm – válaszolta a partnere. – Látod? Még egy ok, ami miatt jobb, hogy az életem része vagy.

Lara felnevetett, mert tudta, hogy szándékosan túloz, de a szavai valamiért mégis igaznak tűntek. Vonakodva lehámozta magát a férfiról.

– Bárcsak ne kellene dolgozni mennem – nyögött fel, miközben válogatni kezdett szegényes ruhatárában, és azon gondolkodott, nincs-e a lakótársának, Toninak valami szép felsője, amit kölcsönkérhetne. Olyan napnak tűnt ez számára, amikor valami szemrevalót kellene viselnie, hogy figyelmeztesse a világ többi részét: úgy árad belőle a boldogság, ahogy a víz tör fel egy szökőkútból.

A férfi felállt, begombolta az ingét.

– Én is azt kívánom – mondta. – Tényleg életem egyik legjobb éjszakája volt a tegnapi. Azt érzem, mintha minden megváltozott volna, te nem? – Úgy sandított a lányra, mintha gyengéd szavaitól sebezhetőnek érezné magát.

– De igen – válaszolta Lara. – Értem, mire gondolsz.

– Akkor találkozunk… – fintorgott a férfi, miközben fejben számolni kezdett, és magára húzta a farmerét. – Tíz és fél óra múlva? Kezdődik a visszaszámlálás.

Ismét megcsókolták egymást, bár még egyikük sem mosott fogat, majd szorosan összeölelkeztek. Lara érezte a férfi szívverését puha, gyűrött inge alatt. Annyira szereti, gondolta kábán. Tényleg nagyon-nagyon tetszett neki. A férfi még el sem hagyta a lakást, de ő máris érezte, ahogy sajogni kezd a szíve a hiányától. Azt az örömteli kínszenvedést, amelyet a távollétében kell majd átélnie. Persze, ha tudta volna, mi történik ezután, ki sem engedte volna a lakásból, hanem beteget jelentett volna a munkahelyén, és a gallérjánál fogva rángatja vissza a másikat az ágyába. Ehelyett viszont…

– Viszlát este, Lara – mondta a férfi, és kilépett az ajtón.