Bármi megtörténhet

Első fejezet

Eliza a kőkerítésen ült, és még a kabátján át is érezte a mögötte lévő sövény szúrását, amikor egy mocskos fehér furgon lelassított a közelében. Pont időben. Amikor meglátta a jármű oldalán a logót, úgy felkavarodott a lelke, mint egy hógömb, amikor megrázzák: Steve Pickering, festés-burkolás. A felirat rossz minőségűnek és kezdetlegesnek tűnt, mintha egy olcsó stencillel vitték volna fel. A „Pickering” P-je még el is csúszott, mintha a feliratozó elköhintette volna magát a közepénél, vagy valami elterelte volna a figyelmét. Eliza megengedett magának egy megvető szájhúzást. Ha valaha is saját lakberendezési vállalkozást indítana – vagy bármilyen vállalkozást, ha már itt tartunk –, az biztos, hogy legalább egy kis erőfeszítést belerakna a márkaépítésbe. Eliza Spencer Csodálatos Átalakításainak nevezhetné. Vagy talán… A fejében végigfutott az összes lehetséges festő-mázoló szójáték. Glanc és flanc? – ráncolta az orrát. Festess, és fess lesz?

Mindegy. Pillanatnyilag más, sürgetőbb problémákkal kellett foglalkoznia. Az első számú: az a pufók képű, ritkás vörösesbarna hajú, pocakos férfi, aki éppen kimászott a furgonból, olyan esetlenül, mint egy medve a barlangból a téli álmából ébredezve.

Ma egy teljesen új fejezet kezdődik az életedben, biztatta Elizát a horoszkópos applikációja aznap reggel, és most hirtelen megjelentek a fejében ezek a szavak. Vágjunk hát bele, gondolta, miközben leugrott a kő mellvédről.

– Helló – mondta hűvösen, miközben magában nyugtázta, hogy a férfi pólója foltos, ősöreg edzőcipőjén pedig festékpöttyök éktelenkednek. Vagyis nemcsak rémes ember, hanem még igénytelen is, gondolta elítélően. Neki magának, amikor még rendes felnőttként élte az életét munkahellyel, meg minden, eszébe sem jutott volna ilyen mocskosan elhagyni az otthonát. Múltkor az élelmiszerboltban látott egy nőt, aki fürdőköpenyben érkezett vásárolni, olyan kócosan, mint aki akkor kelt ki az ágyból. Micsoda emberek ezek?

– Én vagyok a kétórása – mondta. Majd mivel nem bírta magában tartani, az is kibukott a száján: – Nem emlékszik rám?

A férfi húsos arca összeráncolódott a gondolkodástól, majd lepillantott a telefonjára, mielőtt bizonytalanul visszanézett volna Elizára.

– Mrs. Robinson? – kérdezte. Szinte hallani lehetett, milyen kínos lassúsággal csikorognak a fejében a fogaskerekek. Valószínűleg azon gondolkozott, elég idős-e egyáltalán ehhez az ügyfele. És hogy miről maradt le.

Eliza karba fonta a kezét a mellkasán, és topogni kezdett. Gyerünk, Steve, kapcsolj már, gondolta. Meg tudod csinálni.

– Maga árajánlatot kért tőlem… – szólalt meg a férfi, majd ismét a telefonjára pillantott, és megduplázódott a bizonytalanság a tekintetében. – Egy konyhafelújításra?

Eliza gúnyosan felhorkantott, a szükségesnél valamivel hangosabban, hogy leplezze, mennyire bántja a férfi értetlensége. Mindennek ellenére. Pedig több esze is lehetne. Ez a pasas egyértelműen nem emlékszik rá, hacsak nem kegyetlenségből játssza meg magát. Hatalmas üresség támadt benne; úgy érezte magát, mintha egy avokádó lenne, aminek teljesen kivájták a belsejét.

– Igen, azt kértem – válaszolta szenvtelen arccal. Még mindig semmi.

A férfi habozott, majd a házra mutatott.

– Hát… akkor most bemegyünk?

– Nem – felelte Eliza türelmetlenül, és zavaros érzelmei olcsó szellemeskedésnek adták át a helyüket, mert úgy tűnt számára, hogy csak ehhez maradt ereje. – Inkább ne tegyük. Mert nem én lakom itt, és szerintem nem lenne jó ötlet, ha betörnénk. Legalábbis egy csütörtöki napon. – Ő maga harminc kilométerrel odébb élt, Scarborough-ban. Ahhoz, hogy eljusson ide, két különböző buszra kellett felszállnia, majd gyalog megtennie a maradék távolságot a megállótól a házig, arról nem is beszélve, hogy reggel migrént kellett hazudnia az anyjának, hogy lóghasson az iskolából. És most itt áll, egy csinos kis ikerház előtt Whitby peremén, zakatoló szívvel, miközben Steve Pickering értetlenül méregeti. Kezdte azt kívánni, bárcsak ne fáradt volna ezzel az egésszel.

Végül eluralkodott rajta a csüggedtség, és felsóhajtott. Még ennyi év után is reménykedett legalább egy villanásnyi felismerésben. A vér szavában.

– Én nem Mrs. Robinson vagyok – magyarázta összeszorított fogakkal, mivel most már világos volt, hogy erre a férfi magától nem fog rájönni. – Hanem Eliza. Eliza Spencer. A lányod.

A pasas képére döbbenet ült ki, majd pislogott párat, és megfejthetetlen arckifejezést öltött. Szeretet vagy megbánás tükröződik rajta? Elszörnyedés? – próbálta megfejteni Eliza, aki alig kapott levegőt, miközben ott álltak egymást bámulva még néhány intenzív, szívet dobogtató pillanatig.

– Szia, Eliza – felelte végül a férfi. – Hűha. Azt a mindenit. Hány éves is lehetsz? Tizenhét? – Megcsóválta a fejét. – Hűha – ismételte meg, mintha semmi más nem jutna eszébe.

A lánya a szemét forgatta, miközben olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy később, amikor már hazafelé tartott a buszon, félhold alakú benyomódásokat talált a tenyerén, amiket a körme okozott. Az ég szerelmére. Ennyi? Az apja reménytelen. Borzalmas ember. Képes lenne ennél egyértelműbbé tenni, hogy mennyire nem érdekli a lánya?

– Tizennyolc – válaszolta csípősen. – Felnőtt vagyok. És azért szerveztem meg ezt a találkozót, mert pár dologra választ szeretnék kapni. Szükségem lenne néhány válaszra, jó? Apa – tette hozzá a miheztartás végett.

Csak képzelődött, vagy az apja tényleg megborzongott egy pillanatra? Széles válla beesett, és pár hosszú másodpercen át csak az aszfaltot bámulta. A szél hidegen és rosszindulatúan fújt Eliza arcába, aki érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Remek. Most úgy fog tűnni, mintha sírna, gondolta, miközben dühösen törölgette az arcát a dzsekije ujjával. Az apja végül felemelte a fejét, és megszólalt.

– Figyelj, szerintem ezt inkább odabent kellene megbeszélnünk – mondta morcosan, egy újabb elkeseredett pillantást vetve a házra.

– Én nem itt lakom! – ismételte meg Eliza, miközben idegesen a levegőbe emelte a kezét. Istenem, ez a fickó tényleg ennyire lassú felfogású lenne? Hányszor kell még elmondania neki? Bár van némi igazsága, ismerte be duzzogva a következő másodpercben. Senki nem teregeti ki szívesen a szennyesét az utcán.

– De beülhetünk a furgonba – javasolta némi hallgatás után. – Ha ennyire szégyellsz idekint beszélgetni velem.

A pasas habozott, végigsimított a fején. Ráférne egy hajvágás, nyugtázta Eliza, aki másodpercről másodpercre egyre mélyebb megvetést érzett iránta. Szánalmas egy alak! Anyának igaza volt, tényleg jobb nekik nélküle. Rémes egy olyan ember rokonának lenni, mint Steve Pickering, most, hogy a saját szemével látja, milyen gyenge és elhanyagolt.

– Nézd, Eliza – szólalt meg a férfi, majd ismét elhallgatott. Mintha nem tudta volna eldönteni, mit tegyen. – Nem vagyok biztos benne, hogy sok értelme lenne ennek a beszélgetésnek – folytatta végül olyan gyengéd hangon, hogy szinte hihetetlennek tűnt, hogy ilyen kemény szavakat mondott ki.

Elizában fellángolt a düh, és teljesen átvette felette az uralmat.

– Jé, milyen kibaszottul meglepő – csattant fel, olyan gyűlölettel bámulva az apját, hogy szinte úgy érezte, megperzseli a tekintete, ha elég ideig bámulja. És a furgonját is felrobbanthatná vele, ha már itt tartunk. Sőt lángra lobbanthatná a sövényt. – És én még azt hittem, mindketten képesek leszünk felnőttként kezelni ezt a helyzetet. Helyrehozni a kapcsolatunkat. Megpróbálni közelebb kerülni egymáshoz, mint két emberi lény, de…

– Eliza, hagyd abba – vágott közbe a férfi, majd csüggedtnek tűnő mozdulattal megdörzsölte az arcát. Talán még egy kis szomorúság is tükröződött rajta, alaposabban megnézve. Most, hogy a szél alábbhagyott, Eliza még a borostája recsegését is hallotta. – Nem mondta el neked, ugye? Egyáltalán nem mondta el neked.

Eliza meghökkent.

– Mit?

– Hogy… – Az apja válla ismét beesett. Alig bírt a lányra nézni, inkább az igénytelenül kifestett furgonja felé pillantott. – Most, hogy belegondolok, tényleg üljünk be inkább a kocsiba. Beszéljük meg normálisan ahelyett, hogy…

– Csak mondd el – szakította félbe Eliza, aki képtelen lett volna ezt még tovább húzni. – Kérlek. Bármi is az.

– Oké – válaszolta a férfi nagyot sóhajtva. – Hát… a lényeg az, hogy nem én vagyok az apád. Ezért szakítottunk anyáddal. Rendben? Sajnálom, kedvesem – tette hozzá váratlanul könnybe lábadó szemmel. – Teljesen összetört a dolog. Mert… érted. – Reszelőssé vált a hangja. – Mert nagyon szerettem az apád lenni. De…

Eliza pislogni kezdett, mert csak most fogta fel, amit hallott. Nem én vagyok az apád. Rendben? Nem, ez egyáltalán nincs rendben. Minden egyes szó úgy hatott, mintha kőműveskalapáccsal csapkodnák ki a levegőt a tüdejéből.

– Nem te vagy… – krákogta, de megtört a hangja. – Nos, akkor ki az? Ki az apám?

Az apja vállrántása szinte bocsánatkérőnek, sőt gyászosnak tűnt.

– Nem tudom, Eliza. Sajnálom – ismételte meg. – Erről anyukádat kell megkérdezned. Nekem fogalmam sincs róla.

Eliza megújult indulattal meredt rá, mert amit a férfi megpróbált beadni neki, az nem lehetett igaz. Egyszerűen nem lehetett.

– Nem hiszek neked! – felelte. – Istenem! Még most sem tudsz őszinte lenni. Képtelen vagy beismerni, mekkora szemétládaként viselkedtél velem is, és vele is. – Hátat fordított a férfinak, részben azért, hogy az ne lássa a szemébe toluló forró könnyeket. – Hát, akkor tűnj a fenébe. Mi nagy ívben teszünk rá. Amúgy sincs rád szükségünk!

Miközben elmasírozott, valami elpattant benne. A remény, ami mostanáig éltette, hirtelen darabokra tört, csak bénító nyugtalanságot hagyott maga után. Nem lehet igaz, amit a férfi mondott, ugye? Mert akkor ki ő egyáltalán, ha nem Steve Pickering lánya? És mit jelent ez az egész?

– Hé!

A férfi kiáltása váratlanul érte, mozdulatlanná dermedt a járdán. A pasas már visszaült a furgonjába, melléhajtott, és kihajolt az ablakon. Eliza szíve zakatolni kezdett, két keze ökölbe szorult a várakozástól.

– Mi az?

A férfi most már bosszúsnak tűnt, összehúzott szemmel méregette.

– Egyébként te írtad rólam azokat a fiktív értékeléseket?

Eliza a szemét dörzsölve próbálta elűzni a könnyeit.

– Nem tudom, miről beszélsz – nyögte ki fensőbbségesen.

– Szerintem tudod – válaszolta a pasas. – És boldog volnék, ha leszednéd őket. Ez nem játék, jó? Én semmi rosszat nem csináltam. Kérdezd csak meg anyukádat, ha nekem nem hiszed el.

Azzal elhajtott, maga mögött hagyva az összetört, pár pillanatig levegőt sem kapó lányt, akinek mintha még a talaj is megremegett és meghasadt volna a lába alatt. A furgon eltűnt a következő sarkon, Eliza egyedül maradt. Úgy érezte magát, mintha csak egy kép lenne egy számítógép kijelzőjén, ami pixelekre esik szét, mielőtt egy másik, korábban ismeretlen alakká áll össze; a régi énje megerősítés hiányában eltűnt. De ki maradt a helyén?

A szél ismét feltámadt körülötte, megcibálta hosszú, gesztenyeszínű haját. Eliza zsebre vágta a kezét, lehajtotta a fejét, és elindult a buszmegálló felé. Még egy utolsó könnycsepp hullott le álláról az aszfaltra, és még egyszer dühösen szipogott egyet. Azért jött ide, hogy válaszokat kapjon, de csak még több kérdéssel távozik. Szóval, most mi legyen?