Bármi megtörténhet

Második fejezet-1

Miközben a lánya könnyes képpel főtt a saját levében a Whitbyből hazafelé tartó buszon, Lara Spencer dolgozott, szokása szerint dupla kormányos autójának az anyósüléséről figyelve, ahogy egyik tanulója a másik után fullasztja le a motort, csikorgatja a váltót, vagy szerencsés esetben lassan és incidensek nélkül végigdöcög Scarborough csendes mellékutcáin. Amikor még csak tanulta a szakmát, optimistán úgy képzelte, az egész országot bekocsikázza majd, valójában azonban ugyanazokat a külvárosi utcákat rótta egyik hétről a másikra. Autóvezetésből élt ugyan, de soha nem jutott el sehova, csak végtelen ipszilonfordulókat tett meg néma zsákutcákban; nagyjából így tudta volna összefoglalni az életét. Ugyanakkor ebből a munkából engedhette meg magának a jelzáloghitelét, a meleg lakását, önmaga és Eliza eltartását, és ez a lényeg. Nem?

Ezen a csütörtök délutánon a tizennyolc éves Jake Watsont oktatta, aki mindig szórakoztató társaságnak bizonyult, még ha néha egy kicsit szélsőségesnek is.

– Próbált már megölni valakit a tekintetével? – kérdezte például a fiú egy körforgalom közepén, mintha csak Lara róla alkotott magánvéleményét próbálná megerősíteni.

– Indexelj balra – felelte Lara. – A következő kijáratnál. Ez az. – Megvárta, amíg a fiú biztonságosan kikeveredik a manőverből, mielőtt válaszolt volna. – Mit kérdeztél? Hogy öltem-e már embert? Mármint a tekintetemmel?

– Igen – rántotta Jake a sebességváltót kettesből hármasba. – Tudja, úgy, hogy nagyon erősen rámered? Így…

– Szemeket az útra, Jake – szólt rá Lara automatikusan, amikor a fiú felé fordult, valószínűleg azért, hogy bemutassa a dolgot. Jézusom, egy ölni képes tekintet az utolsó dolog, amire az ember vágyik, amikor egy fiatalembert próbál megtanítani egy óránként ötven kilométerrel haladó gépjármű kezelésére. – Koncentrálj arra, amit csinálsz. Nézz bele a visszapillantóba. Látod? A mögötted haladó autó előzésre készül.

A fiú cöccögött.

– De sietős valakinek – jegyezte meg inkább egy zsörtölődő ötvenes hangján, mintsem egy tizenéves stílusában. – És ez az idióta még a megengedett sebességet is túllépi.

Larának el kellett rejtenie a mosolyát fensőbbséges hangneme hallatán.

– Hála az égnek, hogy te túlságosan lelkiismeretes sofőr vagy ahhoz, hogy ilyet csinálj.

A fiú elvigyorodott.

– Ugye? De mindegy, szóval próbálta már?

– Mit, megölni valakit a tekintetemmel? Nem – jelentette ki Lara határozottan. De azért elég jól szórakozott a kérdésen. Jake Watsonról egyelőre annyit tudott, hogy a fiú egy kellemes utcában lakik, amelyet ötvenes években épült házak szegélyeznek, és ahol az emberek rendben tartják az előkertjüket, és ügyelnek arra, hogy a kocsijuk mindig makulátlanul tiszta legyen. Az anyja néha integetett neki az ajtóból, és többször is előfordult, hogy eközben kötényt viselt, ami süteménysütésre vagy valami hasonló háztartási istennősködésre utalt. Ez csupa hétköznapi dolognak tűnik – erre Jake mégis arról kérdezgeti ártatlan tekintettel, váratlanul, hogy szokott-e embereket ölni. Annak ellenére, hogy valami azt súgta neki, ez a téma ingoványos területre vezethet, úgy feltámadt benne a kíváncsiság, hogy muszáj volt megkérdeznie:

– Miért, te igen?

Jake vállat vont.

– Hát, egyszer epilepsziás rohamot váltottam ki a franciatanáromból még tizedikben, úgyhogy… érti. Azt hiszem, igen. Elég csúnya volt.

– Istenem. – Lara finoman korrigált a kormánnyal, amikor a fiú elkezdett átsodródni a záróvonalon. – Maradj a sávodban – szólt rá, miközben visszaterelte az autót. – Ma ne öljünk meg senkit, jó?

Jake vidáman felhorkantott. Jesszusom, de cuki, gondolta magában Lara. Különösen szerette azokat a fiatal csodabogarakat, akik hozzá kerültek, azokat, akik annyira önmaguk, és olyan nagyon különböznek mindenki mástól. De önkéntelenül is felmerült benne a kérdés, hogy a feddhetetlennek tűnő, kötényviselő Mrs. Watson vajon hogyan birkózik meg az ilyen beszélgetésekkel.

– Mi újság az egyetemmel? – kérdezte, hogy témát váltson. – Mik a terveid a következő évre?

Többek között ezt szerette nagyon azokban a kamaszokban, akiket tanított: hogy világítótoronyként ragyognak előttük az élettel kapcsolatos nagy reményeik. Egyetemi jelentkezésekről meséltek neki, gyakornoki állásról, munkainterjúkról és szakmai képzésekről. Néhányan szégyenlősen a barátjukat vagy barátnőjüket is megemlítették; az egyik fiú néhány éve előbb vallotta be neki, hogy meleg, mint a szüleinek. Persze nemcsak álmokról és kívánságokról szólt az életük, hanem fájdalmas helyzetekről is. Lara nem egy tanítványának a karján vett észre önsebzésből eredő nyomokat, és néha feldúltan töprengett azon, vajon milyen fájdalmakat rejtenek az életük árnyas oldalai. Mások neki öntötték ki a szívüket az első párkapcsolatuk elmúlásáról, a szüleik válásáról, a vizsgadrukkról és a csalódásaikról. Tavaly egy olyan lány is járt hozzá, Romilly, aki hétről hétre egyre vékonyabbnak tűnt, amíg végül el nem ájult a volán mögött a gyengeségtől, mert annyira kiéheztette magát. Abba is kellett hagynia az autóvezetői tanfolyamot, és Lara azóta sem hallott felőle.

Amikor a tanítványai ilyen nehéz időszakokon mentek át, azzal vigasztalta magát, hogy legalább megtanít nekik egy hasznos készséget, ami komoly és lényeges változást jelenthet az életükben. Mindent egybevetve nagyon nehezére esett volna elkerülnie, hogy megkedvelje a legtöbb tanítványát; imádta a lelkierejüket és a lelkesedésüket.

Vegyük például Jake-et. A fiú ott ült, és nagy beleéléssel magyarázott neki a tengerbiológiával kapcsolatos tanulmányi terveiről, amit egy teljesen elszállt előadás követett a halak boldogságáról.

– Úgy értem, az emberek azt hiszik, hogy a halak egyszerűen, izé, hidegvérűek, nem? Hogy nincsenek érzelmeik vagy túl sok eszük. Pedig annyira érdekesek – magyarázta, miközben diadalittasan felgyorsított egy sikeres ipszilonforduló végén.

– Ha te mondod, elhiszem – válaszolta Lara magában mosolyogva. De kicsit belehasított az irigység, mint mindig, amikor a tanítványai terveit hallgatta, főleg mivel kamaszkorában egyáltalán nem úgy tervezte, hogy autóvezetés-oktató lesz. Akkoriban az volt a célja, hogy maga mögött hagyja csendes cumbriai szülővárosát London ragyogásáért, kitanulja az újságírószakmát, nyüzsgő, huszonévesekkel teli irodák hangzavarában fog dolgozni, mindig feketében jár majd, gyönyörű lesz a haja, és esténként bohém bárokban borozgat. És pár évig sikerült is beteljesítenie mindezt, sőt. Amíg…

Megszólalt mögöttük egy sziréna, egy lámpáit kéken villogtató mentőautóé.

– Oké, lassíts, sorolj le balra, utat kell adnod neki – utasította Jake-et.

– Üldözőbe vettek a szövetségiek! – kiáltott fel a fiú, aki izgalmában lassítani is elfelejtett, miközben elrántotta az autó kormányát.

– Taposs a fékre – mondta Lara, miközben a mentőautó megjelent a visszapillantójában, és egyre hangosabbá vált a sziréna. – Fékezz!

Végül neki kellett rátaposnia a saját pedáljára, és a kocsi nagy rándulással megállt, miközben a másik jármű elrobogott mellette. Larának le kellett küzdenie a késztetést, hogy keresztet vessen, ahogy az anyja csinálta mindig, ha mentőautót vagy temetési menetet látott. Ő maga egyáltalán nem volt babonás, de tudta, hogy az élet nagy meglepetésekkel szolgálhat, és nem mindig kellemesekkel.

– Sajnálom – mondta Jake restelkedve.

– És ebben az országban amúgy is „rendőröknek” nevezzük őket – piszkálta Lara, miközben a fiú összeszedte magát. – Vagy ha már itt tartunk, ezeket a szirénázó, nagy fehér furgonokat „mentőautóknak”. Oké, hozd egyenesbe, és menjünk tovább.

Scarborough északi külvárosában kocsikáztak éppen, azon a környéken, ahol Lara és Eliza éltek már tizennyolc éve. Lara életében éppen hatalmas vihar dúlt, amikor ideköltözött. Öt hónapos terhesen hagyta ott az állását és kicsiny, észak-londoni társbérletét, hogy nagy reményeket táplálva mindent elölről kezdjen Steve-vel. A világa azóta sokkal kényelmesebb tempót vett fel, és sikerült otthonra lelnie ezen az új helyen, ahol imádta a hatalmas eget, a homokos tengerpartokat és a régimódi promenádot. Mivel itt nem tudta volna divatújságíróként folytatni a karrierjét – a költözése idején még gyerekcipőben járt az internet, a szakma pedig eléggé London körül forgott –, elvégzett egy autóvezetés-oktatói képzést, hogy átmenetileg abból tartsa el magát, meglehetősen véletlenszerűen választva, amikor a párkapcsolata befuccsolt, és a gyermeke miatt szüksége volt egy új tervre. Mi mást csinálhatott volna azon kívül, hogy az évad legmenőbb ruhaszegélyeiről és nadrágszabásairól ír? Tanuló vezetőket oktathatott. És ennyi. Oké, gondolta, amikor beiratkozott a tanfolyamra, átmenetileg ad ennek a dolognak egy esélyt, utána folytatja az újságírást, ha rendeződik egy kicsit az élete. De tizenöt évvel később valahogy még mindig itt ült, még mindig óraidőpontokat egyeztetett és vizsgákat beszélt meg ugyanazokon az utakon kocsikázva, miközben a nap újra és újra felkelt és lenyugodott, az évszakok pedig lassan követték egymást körülötte. Már kora tavasz volt, nagy esőkkel és frissítő széllel; az évnek abban a szakában jártak, amikor az összes tanítványa nagyon gyorsan bensőséges kapcsolatba került az ablaktörlővel.

– De hogyan fogsz majd megismerkedni egy új férfival, ha egész nap kamaszokat tanítasz vezetni? – méltatlankodott időnként legjobb barátnője, Heidi, és valóban, Lara fiatalok között töltötte az ideje legnagyobb részét, és a kocsija utasterét az olcsó parfümük és hajbalzsamuk illata itatta át. Ha az ember autóvezetést tanít, akkor nincs része irodai flörtölésben, nem beszélgethet vonzó kollégákkal az ivóvízcsapnál, hogy egy kicsit megugorjon a pulzusa. De egyébként is, hogyan szoktak megismerkedni az emberek a lelki társukkal? Ez az egész olyan megtervezhetetlennek tűnik. Heidi például teljesen véletlenül elegyedett szóba Jimmel, aki azóta a férje lett, amikor húsz évvel ezelőtt egymás mellett kaptak helyet egy Violent Femmes-fellépésen. Lara bátyja, Richie egy sheffieldi buszmegállóban ismerkedett meg a férjével, Jordannel, miután lefújták a vasúti járatukat; most már együtt élnek Aucklandben, és nemrég ünnepelték a tizedik házassági évfordulójukat. Ha belegondol az ember, hogy ezek a tökéletes párok pusztán azért találkoztak, mert egymás mellé osztották a jegyüket egy koncerten, vagy mert ugyanazt a vonatot akarták elérni… Lara szinte fel sem tudta fogni, hogy az is előfordulhatott volna, hogy az útjaik soha nem keresztezik egymást. És mi van, ha az ember találkozott a lelki társával, csak szinte azonnal újra el is vesztette? Talán jobb nem is agyalni ezen.

Azon kapta magát, hogy Jake-en és a tengerbiológia iránt táplált rajongásán gondolkozik, miközben hazafelé tart a nap végén. A fiú mesélt neki a „szájban kihordás” nevű jelenségről, amikor bizonyos halfajok a szájukban tartva óvják megtermékenyített petéiket, ami azt jelenti, hogy az adott egyed ezalatt nem tud enni, talán azért, mert attól tart, hogy az élelemmel együtt a kicsinyeit is lenyelné. Micsoda áldozatokat hoznak egyes szülők – akár emberek, akár halak! Elmerengett azon, vajon milyen érzés lehet, amikor a halanyukák végre szabadon merik engedni az ivadékaikat abban a reményben, hogy már egyedül is fenn tudják tartani magukat, és biztonságban úszkálhatnak. Tompán felnevetett, amikor felismerte, mi késztette arra, hogy ezen töprengjen. Nem meglepő, hogy erre terelődtek a gondolatai.

A lánya, Eliza ősszel egyetemre készült menni, amennyiben ezt a vizsgaeredményei is lehetővé teszik, ami azt jelentette, hogy elhagyja őt. Bár Lara örült, hogy megnyílik a gyermeke előtt a világ, nem tagadhatta, hogy ezzel együtt görcsbe is rándult a gyomra a gondolattól, hogy hosszú évek óta először teljesen egyedül marad. Néha, miközben ébren feküdt az ágyában az éjszaka közepén, folyamatosan ugyanazok a kérdések kergették egymást a fejében. Mivel fogja kitölteni az estéit és a hétvégéit? Hogyan boldogul majd egy néma, üres házban, ahol senkivel nem beszélheti meg a napját, senkivel nem nevetgél és szólja le az ócska tévéműsorokat, és senkit nem nyaggathat ezredszer is, hogy szedje már össze a vizes törölközőjét a fürdőszoba padlójáról? Ismét az anyukája jutott eszébe, aki a hét minden napjára kitűzött maga elé valami házimunkát, csak hogy „legyen mit várnia”. Lara nem ilyen jövőt kívánt magának. De mi mással tölthetné ki azt az űrt, amit Eliza hagy majd maga után? Ki ő a gyermeke nélkül?

– Szia, kicsim – kiáltott be, miközben belépett apró, sorházi lakásukba, ami nagyjából másfél kilométerre lehetett a várostól. Innen, a dombtetőről még a tenger is látszott a fürdőszoba ablakából; ha az ember eléggé kihajolt, nézhette a vizet a sirályokkal teli éggel együtt. Aznap este Larát felhangosított zene lüktetése fogadta odafentről, ami azt jelentette, hogy Eliza migrénje feltételezhetően alábbhagyott.

– Megjöttem! – kiáltotta Lara, de nem érkezett válasz.

Hát jó. Akkor nekilát elkészíteni a vacsorát. Eliza minden csütörtök este Partridge-ék gyermekére vigyázott három házzal odébb, úgyhogy nem maradt ideje bonyolultabb fogásokra. Aznap a serpenyőben sült tészta mellett döntött. Megszeretgette a macskát, utána kezet mosott, bekapcsolta a rádiót, és hagymát kezdett aprítani. Éppen a híreket olvasták be. Lara elfintorodott, amikor az a kínai víznyelő került szóba, amitől egyszer csak minden előjel nélkül beomlott egy forgalmas kereszteződés. Ötven méter mély gödör keletkezett, tájékoztatta a hírolvasó komor hangon. Egy egész buszt és több másik járművet is elnyelt, az áldozatok pontos száma még ismeretlen.

Ettől egy pillanatra megállt a kezében a kés, miközben megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet, ha az ember alatt egyszer csak megnyílik az aszfalt. Lenne ideje egyáltalán felfogni, mi történik, miközben lezuhan a mélybe? Imádkozna, sikoltozna, vagy belekapaszkodna a mellette ülőbe a buszon? Lelki szemei előtt megjelent a szörnyű becsapódás ereje, amit döbbent némaság követ, és a helyszín felett repkedő madarak ijedt rikoltozása.