Bármi megtörténhet

Második fejezet-2

Megborzongott, majd folytatta a hagymavágást. Eliza ebben a pillanatban robbant be a konyhába feldúlt arccal.

– Szia – köszöntötte Lara meglepetten. – Minden rendben?

A kérdésére csak egy megvető horkantás érkezett válaszul.

– Azt kérdezi, minden rendben van-e – kommentálta Eliza gúnyosan a levegőnek, mintha egy hatalmas tévéstúdió közönsége csüggene minden szaván. – Nos, nem, ha már itt tartunk, semmi nincs rendben, anyám. Kezdve azzal, hogy hazudtál nekem, ami nagyon nincs rendben.

Hazudott? Ez nem úgy hangzott, mint egy rutinszerű, eltűnt harisnyákkal kapcsolatos panaszáradat felvezetése, de még csak nem is úgy, mintha Lara csupán a lánya egyik blúzát mulasztotta volna el kivasalni ígérete ellenére.

– Ezt hogy érted? – kérdezte, miközben felkapott egy fokhagymagerezdet, és lehámozta róla papírszerű külső héját.

– Ma nem is volt migrénem – közölte vele Eliza. – Egy kis kirándulásra mentem egyedül. Kitalálod, hova?

Lara lerakta a fokhagymát, és értetlenül meredt a lányára. Fogalma sem volt, mire akar kilyukadni.

– Nem akarod egyszerűen csak elmondani? – kérdezte.

– Whitbybe mentem – válaszolta Eliza, miközben fel-alá járkált. Lófarka vadul lengett a tarkóján, két kezét ökölbe szorította. – Ahol az apámmal találkoztam. Vagy nevezzem csak Steve-nek?

Oké, Lara erre nem számított. És meg is riadt tőle. Miért hivatkozik rá Eliza Steve-ként? Ez azt jelenti, hogy…?

– Mit… – szólalt meg, de a lánya már a szavába is vágott.

– Mert nem ő az apám, ugye? Elmondta nekem, úgyhogy nyugodtan felhagyhatsz ezzel a színjátékkal. – Eliza hangja remegett az érzelmektől, tágra nyílt, szürke szeméből sütött a szemrehányás. – Van fogalmad arról, hogy ez milyen ciki? Hogy az utca közepén kellett felvilágosítania arról, hogy nem ő az igazi apám? El tudod egyáltalán képzelni, hogy éreztem magam abban a pillanatban?

Larának mindkét kezével meg kellett támaszkodnia a konyhapulton, mert ez volt az ő saját, külön bejáratú víznyelője, ami megnyílt a lába alatt, és azzal fenyegette, hogy magával rántja. A titok, amit olyan hosszú ideje és olyan gondosan rejtegetett, most napvilágra került. Mintha elakadt volna a levegő a tüdejében.

– Sajnálom – nyögte ki végül. – Ez rettenetes lehetett.

– Ó, úgy gondolod? – Eliza szarkazmusával nem állt összhangban, hogy közben kivörösödött az arca, pont úgy, mint kisgyermekkorában, amikor azon igyekezett, hogy el ne sírja magát. Larának fájt, hogy így kell látnia. – Ezt eltaláltad! Tényleg rettenetes volt. Kibaszottul szörnyű volt, anya!

Lara nagyot nyelt.

– Úgy sajnálom – ismételte meg, bár ő is hallotta, milyen erőtlennek tűnnek a szavai, milyen szánalmasan kevésnek.

– Hát, tudod, ez édeskevés – vágott vissza Eliza. Ugyanolyan magas volt, mint az anyja, százhatvanhét centi, és úgy sütött belőle az indulat, miközben megállt vele szemben, hogy Lara hátralépett. – Ezt nem úszod meg egy bocsánatkéréssel. Te elhitetted velem, hogy Steve az apám, és hogy annyira nem érdeklem, hogy le se tojja a fejemet. Te hagytad, hogy ezt higgyem, pedig nem így van. Ez nagyon csúnya dolog, anya. Ilyet egyszerűen… nem szabad csinálni.

Lara egy pillanatra lehunyta a szemét, azt kívánva, bárcsak eszébe jutna valami, amivel fordíthatna ezen a helyzeten, valami magyarázat, amitől minden jobb lesz. De nem így történt. Mert ez tényleg csúnya dolog volt. Tényleg nem szabad ilyet csinálni. És most már mindörökre együtt kell élnie ezzel a tudattal.

– Annyira…

– Nehogy megint azt mondd, hogy sajnálod, mert nem akarom hallani. Nem érdekel, hogy mit mennyire sajnálsz. – Eliza pórusaiból szinte sugárzott a gyűlölet, ami a csontja velejéig megrázta Larát. – Ez annyira… fájt. Érted? Kibaszottul fájt, hogy végig hazudtál nekem. Ennél azért jobb embernek tartottalak!

A szavai pofonként csattantak. Lara keze annyira remegett, hogy ökölbe kellett szorítania. Nem tudta, mi mást mondhatna, mint hogy sajnálja, de ha ezt harmadszor is el meri nyökögni, a lánya valószínűleg felrobban. Mivel magyarázhatná ki a dolgot?

– Nem hazugságnak indult – dünnyögte, miközben arcát forróság öntötte el.

Eliza csak rámeredt, és hagyta, hogy a szavai ott lógjanak a levegőben kettejük között.

– Nem hazugságnak indult? – visszhangozta a lány. – Mi a fenét jelent ez egyáltalán?

Lara tekintete levándorolt a karcos linóleumpadlóra. Ez azt jelentette, hogy sok-sok évvel azelőtt, amikor elmondta Steve-nek, hogy terhes, és a férfi azt feltételezte, hogy tőle, ő csendben maradt, miközben egy becsületesebb ember figyelmeztette volna legalább egy „talánnal”. Azóta agonizált azon, hogy ezt elmulasztotta. Őszintén vívódott a dilemma erkölcsi vonatkozásain, de akkoriban nem akadt túl sok választása. Steve gyakorlatilag menekülőutat kínált neki egy nagyon nehéz helyzetből; ő egy rendes, megbízható srác volt, aki igyekezett felelősségteljesen viselkedni. Persze, ha másképp alakultak volna a dolgok, akkor nem marad több egy részeg, egyéjszakás vigaszkalandnál Lara életének egy rosszabb szakaszában; a lány akkor soha többet nem kereste volna. De nem így történt, úgyhogy megpróbálkoztak az együttéléssel, akárhogy alakul is. Így, utólag nézve, elég rosszul sült el a dolog.

– Ez azt jelenti, hogy azt hittem, az ő gyereke vagy – válaszolta Lara visszafogottan. Ismét feltolult benne az a régi szégyen, ami arra kényszerítette, hogy dünnyögve hozzátegye: – Mármint ezt valószínűsítettem. Ebben reménykedtem.

Egy hosszú, szarkasztikus füttyszót kapott válaszul.

– Azt mondja, ezt valószínűsítette. Valószínűsítette. Jézusom, anya, nem hallod, miket beszélsz? Ezt… nem tudom elhinni. Szegény Steve! Éveken át gyűlöltem, most viszont konkrétan megsajnáltam. El sem tudom hinni…

Az, hogy mit nem tud elhinni, kimondatlanul maradt. Ehelyett Eliza olyan hangot adott ki, ami félúton járt a sikítás és a morgás között, majd a levegőbe emelte a kezét.

– Szóval, akkor ki az? Az igazi apám, akinek a kilétét egész életemben eltitkoltad előlem. El akartad mondani valaha is? Vagy kényelmesebbnek tűnt számodra, ha hagyod, hogy azt higgyem, az apám utál, és egyáltalán nem érdeklem? – A lány ekkor már sírt, könnyek csorogtak végig kerek, szeplős arcán. – És egyébként ezt rajtam kívül mindenki tudta? Nagyi és Richie bácsi is? Ez valami nagy családi titok, amit együtt őrizgettetek szegény félkegyelmű kis Eliza elől?

– Nem! – tiltakozott Lara, bár az anyjának tényleg elmondta, amikor az asszony Steve távozása után odaköltözött a közelébe Cumbriából. És igen, oké, Richie is tudja, de csak azért, mert ő kedves és bölcs ember, olyasvalaki, akivel jólesik beszélgetni, ha krízishelyzet merül fel. De arról szó sem volt, hogy az egész világnak szétkürtölte volna a titkát.

– Hát… na jó, ők tényleg tudják – ismerte be a következő pillanatban, mert összeszorult a szíve egy újabb hazugságréteg létrehozásának a gondolatától –, de nem arról van szó, hogy erről pusmogtunk volna a hátad mögött. Hanem…

Nem találta a szavakat, amelyekkel elmagyarázhatta volna – léteznek ilyen szavak egyáltalán? –, de ez nem is számított, mert Eliza már kiabált, két kezét ökölbe szorítva maga mellett.

– Hogy tehetted ezt velem, anya? Utállak, amiért ezt tetted!

Ebben a pillanatban Lara is utálta magát. Ha bárki más miatt tükröződött volna ilyen kínszenvedés a lánya arcán és remegett volna ilyen sokkosan a hangja, az anyja sodrófával esett volna neki az illetőnek, de ezt most ő okozta; ő tette ezt a lányával, azzal az emberrel, akit a legjobban szeretett a világon. Fejben maga ellen fordította a sodrófát, és önmagát kezdte ostorozni a szokásos összehasonlításokkal: hogy ha olyan tisztességes édesanya lett volna, mint a kötényes Mrs. Watson, akkor ez soha nem történt volna meg.

– Édesem, annyira sajnálom – ismételte meg, de Eliza felé pördült, mielőtt folytathatta volna.

– Ne mondogasd már ezt! Ha tényleg sajnálnád, már évekkel ezelőtt lezajlott volna köztünk ez a beszélgetés. Akkor nem hazudtál volna nekem attól a naptól fogva, amikor megszülettem! – Dörzsölni kezdte az arcát egy zsebkendővel, akaratlanul is szétmázolva a szempillafestéket a bőrén. – És egyébként is, még mindig nem mondtad el nekem, hogy ki ő! Vagy hogy hogyan tudnám megtalálni.

Lara érezte, hogy elszorul a torka, erővel kellett felülkerekednie a pánikon, ami elöntötte. Persze hogy Eliza meg akarja találni az apját, hogy többet tudjon róla. Ő viszont annyira felkészületlennek érezte magát arra, hogy elmesélje neki ezt a történetet, hogy azt sem tudta, hogyan fogjon bele. De megacélozta magát.

– Figyelj, ha ennyire ki vagy borulva, akkor talán nem ez a megfelelő pillanat…

– Ó, dehogynem ez a megfelelő pillanat. Nem várok még tizennyolc évet az újabb információkra, anya. – Eliza ezzel felült az asztal peremére, és szúrós tekintettel karba fonta a kezét. – Ennek ma vége. El kell mondanod nekem. Most rögtön.

Lara térde olyan erőtlennek és megbízhatatlannak tűnt, hogy úgy érezte, bármelyik pillanatban összeeshet.

– Attól tartok, nem tudom, hol van – válaszolta. Lelki szemei előtt peregni kezdett egy régi film, amelynek ő volt a főszereplője, és amelyben kifulladva, könnyáztatta arccal rohant végig a Grand Central pályaudvaron, hogy végül az osztrigabár előtt torpanjon meg, ahol elszörnyedve a tenyerébe temeti az arcát. – Vége lett, mielőtt észbe kaptam volna – tette hozzá, a bűntudattól még ennyi év után is rekedtes hangon.

– Mi? Szóval csak egy futó kaland volt? Miután annyit nyaggattál azzal, hogy legyek óvatos, és tiszteljem magam annyira… Te jó ég, anya! – csapott Eliza az asztalra, amitől a só- és a borstartó idegesen megzörrent egymás mellett. Aztán a lány hangosan kiengedte a levegőt, és visszafogottabb stílusban azt kérdezte: – Szóval, ki volt ő?

Lara lehajtotta a fejét, és megpróbálta összeszedni magát.

– Úgy hívták, vagyis valószínűleg még hívják is, hogy Ben. Ben McManus – válaszolta végül. Úgy érezte, mintha egy varázsigét ejtene ki a száján. Olyan régen nem mondta ki ezt a nevet, hogy szinte arra számított, a férfi mindjárt testet ölt az asztalon, kénkőszag közepette, mint egy mesebeli démon. – Cambridge-ből származott, bár amikor megismerkedtem vele, már Glasgow-ban élt, utána Londonban – folytatta, majd kicsit elhallgatott, amikor elborította az emlékek újabb hulláma. Ahogyan Ben előrehajol az asztal felett abban a Greenwich Village-i bárban, és jóképű arca megelevenedik a túl éles lámpák fényében, miközben egymásnak sztorizgatnak az életükről. Nagy, szürke szeme, amit a lánya is örökölt. – És hogy még bonyolultabb legyen ez a történet, New Yorkban találkoztunk – tette hozzá.

Eliza egy pillanatra megfeledkezett a haragjáról, és felvonta a szemöldökét.

– Mi? Vagyis én New Yorkban fogantam? – kérdezte felélénkülő érdeklődéssel.

– Igen. New Yorkban fogantál – válaszolta Lara tompa hangon.

Eliza a telefonja fölé hajolt, ujjai szélsebesen gépelni kezdtek, majd megemelte a készüléket, hogy megmutassa Larának a kijelzőjét.

– Akkor most melyik ő ezek közül? Bármelyik?

Larát egyszerre töltötte el a beletörődés és a kíváncsiság, miközben odalépett. Megesküdött, hogy soha többé nem keresi a férfit, hogy nem engedi vissza az életébe azok után, ami történt. Ahányszor eszébe jutott Ben, és felütötte benne fejét a késztetés, hogy rákeressen az interneten, megtiltotta magának. Mi értelme volna? Csak a saját sebeit szaggatná fel vele. Most mégis ott állt, és tátott szájjal bámulta a férfiarcok tengerét a lánya telefonján, amelyek olyan takaros rendben sorakoztak egymás mellett, mintha egy bingótáblán vagy egy rendőrségi fotóadatbázisban szerepelnének.

– Nos? – sürgette Eliza, akinek a jelek szerint teljesen elfogyott a türelme. – Szóval, szerinted melyik Ben McManus az apám?