Lara bizonyára elaludt a kanapén, miközben arra várt, hogy Eliza hazaérjen, mert a következő pillanatban azt vette észre, hogy hajnali egy óra van, mindjárt megfagy, és a nyaka is begörcsölt a kényelmetlen fekhelyen. Eliza kabátja és cipője már az előszobában várakozott, és a bejárati ajtó is zárva volt, úgyhogy a lánya biztosan egyenesen az ágyába ment, következtette ki, mialatt lekapcsolta a lámpát, és nehéz szívvel maga is felvonult. Egyértelműnek tűnt, hogy még nem bocsátott meg neki.
Másnap péntekre virradtak, és amikor Eliza betrappolt a konyhába, majd kiöntötte a müzlijét a tálkába, fagyos, szemrehányó tekintete nyilvánvalóvá tette, hogy a megbocsátás az aznap reggeli napirenden sem szerepel.
– Milyen volt a gyerekre vigyázni? – kérdezte Lara, mire a lánya alig titkolt megvetéssel
