7.
Éva sírva borult Ádándi nyakába, szorosan átölelte, a keserves sírás egész testét rázta. Ádándi Péter csókolta, nyugtatta a lányt, de az csak egyetlen szót ismételgetett:
– Meghalt! Meghalt!
Jó ideig tartott, amíg a lányt meg lehetett nyugtatni.
– Mikor történt?
– Ma délelőtt, tíz órakor. Ott voltam, fogtam a kezét, csak nézett rám, de nem szólt. Már nem volt erő a kezében. Könyörögtem neki, mamikám, ne hagyj magamra, ne menj el tőlünk. Rám nézett, és alig hallhatóan azt mondta: „Muszáj, Évikém, Viktor már türelmetlenül vár.” Aztán sóhajtott egyet, és vége volt. Elment apához. Örökre elment. – Újból sírni kezdett. Ádándi vigasztalóan simogatta a lány nyakát, hátát, leültette egy székre, két pohárba Martinit töltött, aztán azt mondta:
– A temetésről majd én intézkedem.
– Már volta
