11.
Pálházy néni könnyes szeretettel ölelte magához fiát. Mint mindig, most is elérzékenyült, ahogy meglátta. Ilyenkor akarata ellenére eszébe jutott az elmúlt harminc év minden keserve, szenvedése. Hiszen egyedül nevelte fel ezt a gyereket, aki jószerivel nem is emlékszik apjára, kétéves volt, amikor férje elsőként indult a frontra, először a szerb fronton harcolt, Sabácnál megsebesült, Szegedre került a hadikórházba, meglátogatta őt, Robikát is magával vitte, de Róbert erre sem emlékszik; és arra sem, hogy amikor Nagyrobi betegszabadságot kapott és Szegedről hazajött Óbudára, majdnem mindennap átsétáltak a Margitszigetre, milyen jókat játszottak a pöttyös labdával, a járó-kelő polgárok szeretettel ünnepelték a sebesüléséből felépült hadnagy urat, mert Pálházy tanár úr hadnagy volt, tart
