SÁMUEL
Ritkán járok haza. Mármint a házba, ahol felnőttem. Tizennyolc évesen költöztem el apám budai villájából, leginkább azért, hogy zavartalanul züllhessek. Közelebb akartam élni a belvárosi szórakozóhelyekhez, és azt sem szerettem, amikor hazatéréskor a családtagok részegen láttak. Egy időben átjáróházzá vált az otthonunk, például apám nővére és annak gyerekei is velünk éltek. Fejmosást ugyan soha nem kaptam, szabadon járhattam-kelhettem, de másnap azért el-eleresztettek megjegyzéseket. A legfőbb zavaró tényezőt viszont nem is ezek, hanem apám agitálása jelentette. Azt remélte, a fia, azaz én fogom majd továbbvinni a családi vállalkozást, és kifejezetten bosszantotta, hogy magasról leszarom az építőipart. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a beszélgetéseink többségét úgy kanyarintotta,
