Aktus

Ne halogasd a boldog életet, legyél boldog most! Hiányzott az itthon ölelése, az Antonnal közös kedvenc instant kávénk íze, a kínai nagy fal alakú repedés a fürdőszobacsempén, a küszöbnél nyikorgó parketta és a ruhásszekrényünk friss öblítő illattal keveredő, dohos szaga. Minden jó és rossz egyformán hiányzott, hiszen egymás nélkül egyik sem létezne. A tegnap esti, hosszan elhúzódó, valódi rémálom után az albérletbe érkezve minden kétségem elszállt, tényleg jó helyre érkeztem haza. Örülök és hálás vagyok, amiért élek. Biztos vagyok abban, ha Anton nem avatkozik közbe, vagy csak késve érkezik, az ámokfutás záróakkordjaként egy golyóval valamelyik létfontosságú szervemben terülök el a színpadon. Nehéz elképzelnem, hogy Carlos akár zavarában is, de azt hihette, Richárd lepuffantásával minden problémája tovaszáll, hiszen onnantól kavarodtak volna számára az igazán nagy galibák. Arcába sikító tette elől menekülve egészen biztosan velem és önmagával is végzett volna. Anton tehát sajátját kockáztatva megmentette az én életemet, ezzel együtt pedig Richárdon is megkönyörült. Ám néhányan sajnos nem voltak ennyire szerencsések. Egy fiatal nő a nézőtéren életét vesztette, egy frakkos férfinak a combjába fúródott a golyó, az incidens kellős közepén érkező kriminálpszichológus pedig mellkaslövést szenvedett, őt kritikus állapotban, rohammentővel szállították kórházba. Tisztában vagyok azzal, hogy mindez nem az én lelkemen szárad, mégis folyton azon jár az eszem, miként akadályozhattam volna meg a történteket. Ha figyelmesebb lettem volna Carlosszal? Ha többet foglalkoztam volna a lelkével? Ha… – Leblokkoltam, kicsikém – közli önostorozón a konyhaasztalomnál a reggeli kakaóját kortyolgató Lulu. Hozzám hasonlóan ő is magában keresi a hibát. – Ott álltam a világosító pultban, láttam, mi folyik a színpadon, és halálra rémültem. Egyszerűen képtelen voltam mozdulni. A lelkemen szárad szegény lány halála, és miattam haldoklik az a jóképű kriminálpszichológus is. – Ne okold magad! – szorítom a kezét biztatóan, bár tudom, számára ez most édeskevés. A segélyhívó számát végül az egyik, a színházterem poklából szabadult vendég tárcsázta. A mentők és a rendőrség meglepően gyorsan kiszálltak a helyszínre. A sérülteket kórházba szállították, Carlost letartóztatták, az előadás közben érkezett nyomozónő pedig kérte, hogy az egyenruhások Richárdot is vigyék a kapitányságra. Mint később kiderült, Fényes Laura, valamint a mellkason lőtt kollégája napok óta Székely Csaba után kutakodott, és a felderítés következő állomásaként a kínkastély örökösét szándékozták kifaggatni. Fatális véletlen, hogy Carlos elméje mindezzel egy időben hasadt meg, tehát a kriminálpszichológust nem is az általa göngyölített ügy juttatta életveszélyes állapotba. – Miért nem árultad el, hogy a fénypróba előtt Fényes nyomozónő az édesanyámról faggatott? – kérdezem, és vegytiszta érdeklődésemet nem koszolja számonkérés. – Nem akartalak felkavarni – mondja, de a történtek tükrében a válasza meglehetősen ironikus kicsengésű. – Nyakunkon volt az előadás… – Mindenki olyan figyelmes velem – pukkan ki belőlem egy kényszeredett kacaj, majd kortyolok az átforrósodott falú bögrémből. Mint a lövöldözés kiváltó okát, órákig faggatott a rendőrség, tanúvallomást tettem, a beszélgetésen a kérésemre – vagyis pontosabban az engedélyemmel – Lulu is jelen lehetett. A kihallgatás előtt a nyomozók egyeztettek, majd arra kértek, hogy bár nincs szoros összefüggés a Székely Csaba-, illetve a Carlos-eset között, mégis egybefüggően, kronológiai sorrendben haladva vegyük végig a történteket. Szó esett Carlos csatlakozásának körülményeiről, Richárd érkezéséről, a Lélektánc-csoport kiszorítottságáról, a folyton hanyatlás szélére sodródó előadásról, továbbá a Székely-birtok borzalmas titkairól. Könnyeimet nyelve sétáltam vissza a Richárd által körbemutatott, vaksötét múltba – a szívem majdnem beleszakadt, amikor Lulu útközben is elsírta magát. Ő húsz éven át haraggal gondolt az édesanyámra, mert azt feltételezte, hogy öngyilkosságba menekült az elhatalmasodó problémái elől, most pedig kiderült, valójában a legembertelenebb körülmények között sem adta fel. A hallottaktól megrogyott Lulu a kihallgatás után hazakísért, és mivel Antont kórházban tartották, megegyeztünk, velem marad éjszakára. Befeküdt mellém az ágyba, átölelt, és úgy aludtunk, mint rémálmos kislány koromban. Nem beszélgettünk, mindketten némán emésztettünk a káoszt. – Hálás vagyok az égieknek, hogy neked nem esett bajod, kicsikém – szipogja. – Inkább Antonnak légy hálás – mosolygok. Lulu kezdetektől fanyalgott Anton miatt. Mihasznának tartotta, most viszont fordult a kocka, és ezt ő maga is elismeri. – Azt hiszem, tévedtem vele kapcsolatban. Azt hiszem, én is. Habár az elmúlt napokban kifejezetten idegesítettek a kisajátítási kísérletei, be kell látnom, hogy lángoló, birtokló szerelem híján Anton talán el sem jött volna az esti bemutatóra. Minden jel világosan arra mutat, hogy szükségem van a tulajdonló szeretetére. Ez mint valami magzatburok testi-lelki biztonságot ad. – Hogy van? – érdeklődik Anton állapota felől Lulu. Az első golyó ugyan csak súrolta, a második vállon találta. Benne volt a pakliban a bénulás, szerencsére Anton egy sokkal kedvezőbb lapot húzott. – Nehéz rehabilitációs időszak elé néz, de az orvosok szerint idővel, a forradást leszámítva alig észrevehető nyoma marad a sérülésnek. Festéshez és tetováláshoz a jobb kezét használja. – És Richárd? – Lulu kérdésében ott gomolyog a megvetés. Miután minden rendelkezésemre álló információt és benyomást elmondtam a kihallgatást vezető Fényes Laurának, valamint mogorva, szemellenzős kollégájának, rákérdeztem náluk, milyen jövő várhat Richárdra, de választ ők sem tudtak adni. Mindenekelőtt hosszas és alapos kutatómunka szükségeltetik: számtalan videofelvétel dokumentálta Székely Csaba beteges hajlamát, és nyilván Debóra vallomásától is függ majd, milyen színben tűnik fel Richárd a bíróság előtt. Súlyosbító körülmény a tűrés, valamint az, hogy az apja megbetegedése után is fogságban tartotta Debórát. Rendkívül árnyalt helyzet, nem lehet egyértelműen feketének vagy fehérnek látni. – Nem tudom, mi lesz vele, de… – pillantok jelentőségteljesen Lulura. – Én megbocsátottam neki. A napokban olyanná vált számomra, mintha a bátyám volna. Nem akarok neki rosszat. Meggyőződésem, hogy ő is áldozat. Bárhogy alakuljon a sorsa, mellette fogok állni, és ebben senki sem akadályozhat meg. Kérlek, ne is próbálj az ellenkezőjéről meggyőzni! Senkije sincs az életben, én vagyok az egyetlen, akihez kötődhet. Lulu érti, miről beszélek, és vonakodva ugyan, de végül helyeslőn bólint. – Olyan jó ember vagy. Kristálytiszta a lelked, kicsikém. – Biztosan jó géneket örököltem – kacsintok. Azt várnám, hogy velem derüljön, ő azonban néhány másodpercnyi, maga elé révedő morfondírozás után, egy mély sóhaj kíséretében kiböki: – El kell mondanom valamit – mondja, majd zavarában megköszörüli a torkát. – Eredetileg a tizennyolcadik születésnapodra terveztem, de akkor éppen hátat fordítottál nekem, azóta pedig nem tudtam, mikor kerítsek erre alkalmat. Minden egyes szó nehezére esik, így hunyorogva igyekszem kimasszírozni belőle a gondolatot. – Miről van szó? – kérdezem, mire szóra nyitja az ajkát, végül csak sóhajt. – Bármit mondanál, egészen biztosan nem tudod felvenni a versenyt az elmúlt napjaimmal – teszem hozzá bátorító mosoly kíséretében. – Azt hiszem, a mostani káosz az utolsó előtti pont, amikor előállhatok ezzel – formálja lesütött szemmel a szavakat. – A következő a halálos ágyam lesz – törli ki mutatóujjával a szeme sarkába gyűjt könnycseppeket, egy feszült kacaj kíséretében, aztán bocsánatkérő tekintettel pillant rám. – Kicsikém, nem én vagyok az édesapád. Minden bizonnyal az volna a természetes, ha a hír gyomron vágna, én viszont semmi szokatlant nem érzek. Néhány napja talán még megviselt volna a bejelentés, csakhogy időközben immúnissá váltam a meglepetésekre. Némi túlzással az sem lepne meg, ha azt közölnék velem, hogy űrlény vagyok. Ráadásul ha teljesen őszinte akarok lenni, a fordulat nem túl megrázó. Évek óta sejtettem az igazságot, csak nem volt szívem kétkedő kérdéseimmel sértegetni Lulut, aki most a bögréjét piszkálva várja a kitörő reakciómat. – Tudod, ki a vér szerinti apám? – kérdezem a lehető legkedvesebb hangomon. – Nem – ingatja fejét sajnálkozón. – Hogyhogy nem? – értetlenkedem, majd elvigyorodom. – Senki lánya vagyok? Lulu az asztalra könyököl, homlokát a tenyerébe támasztja. – Ez egy szörnyű történet – mondja drámai hangon. – Most már belekezdtél – noszogatom, majd kortyolok a kávémból. – Hogy több pénzt keressen, Rózsa a kilencvenes évek dübörgő diszkókorszakában egy popegyüttes háttértáncosának szegődött. Az egyik budapesti fellépés után a kolléganőjével a helyszínen maradtak, hogy kicsit kikapcsolódjanak. Valakik valamilyen droggal elkábították, és megerőszakolták. Többen voltak. Nem tagadom, Lulu szörnyű históriája már bele-beletép az idegrendszerembe. Egy nemi erőszak vadvirága vagyok? Richárd tegnap délelőtti vallomása során önkéntelenül is gátat emeltem magam elé, ami frissen még acélos, de egyszer egészen biztosan átszakad, és akkor majd mindent elmos a cseppenként összehordott áradat. Kérdés, hogy mi és mikor repeszti meg a falat. – Miért nem tett feljelentést? – vetem fel a számomra legelemibb kérdést. – Számomra érthetetlen okból a nemi erőszakon átesett nők gyakran önmagukat okolják a történtekért. Rózsa is szégyellte az esetet, ezért megkért, hitessük el mindenkivel azt, hogy tőlem fogantál – mondja. A Lélektáncra járó Gabriella is magát büntette azért, mert megbecstelenítették. Kislány korunktól belénk sulykolja a társadalom, hogy mindenért, ami a lábunk között történik, bennünket terhel a felelősség. Hiszen Ádám és Éva óta a nő a csábító, a férfi pedig esendő, így sokak szerint a nemi erőszak is a kacérsághoz vezethető vissza. Teljesen nyilvánvalóan ez egy hímsoviniszta mosdatótétel. – Komoly felelősségvállalás volt, de addig győzködött, míg igent mondtam. Azt gondoltam, ezzel a kis csellel a saját homoszexualitásom tényével elmart szüleimet is megbékítem majd – csuklik el a hangja. – A szüleim persze továbbra sem akartak hallani rólam, Rózsa pedig néhány hónappal a születésed után köddé vált. Én pedig ott maradtam Pedróval és veled, hármasban. – Ha terhet jelentettem, miért nem fedtétek fel az igazságot? – kérdezem, és tudom, hogy a faggatásom piszkálódásnak hathat, pedig csak érdeklődöm. – Mert kiderült, hogy nem is vagy teher – bólint. – Már néhány nap elteltével teljesen természetessé vált a gondozásod, Pedróval eszünk ágában sem volt nevelőintézetbe küldeni téged. Ráadásul te megadtad számunkra azt a lehetőséget, amit a legtöbb meleg pár a vaskalapos törvények miatt soha nem élhet át. Lett egy közös gyermekünk. Te fűzted szorosra a kapcsolatunkat, ezért pedig csak hálásak lehetünk neked. Felállok az asztaltól, és Lulu mellé guggolok, majd szorosan átölelem. A könnyeivel küszködve sírdogál. – Megértem, ha haragszol… – Magamra haragszom – vágok közbe. – Haragszom magamra a fejetekhez vágott sok szörnyűségért. Mindvégig engem védtetek, pedig bármikor zokszó nélkül ellökhettetek volna. Bocsáss meg, amiért bántottalak benneteket! Sokkal mélyebben érint Lulu megpróbáltatása, mint az, hogy nem ő a biológiai szülőm. – Nekem te vagy az apám, ti neveltetek fel Pedróval. Nekem ti vagytok a családom! Ezen nem lehet, és nem is akarok változtatni! – mosolygok rá meghatottan. Lulu megkönnyebbülést hozó zokogásban tör ki, ám az én szemem száraz marad. Fogalmam sincs, hogy a könnytelenségem az erőm vagy inkább a fásultságom jele. Vajon tudok-e még sírni és örülni az életben, vagy az édesanyám története olyan mélységekbe húzott, ahol minden benyomás egyformán együgyűnek tűnik? Megrémít az érzéketlenség lehetősége. Nem akarom a hátralévő időmet keserű bölcsességben tölteni. Élni szeretnék. Szikrázni. Lángolni. Elégni. Azonban légüres térben nem gyullad tűz. Félem a jövőm, rettegem az egykedvűséget. Ekkor matatás neszét hallom a bejárat felől, majd a következő pillanatban nyílik az ajtó. Tulajdonképpen senki másra nem számíthattam, hiszen Antont estig biztosan a kórházban tartják, de szabályszerűen megdöbbenek, amikor Szofi lép a lakásba. – Hol jártál? – horkanok fel. Az incidens után a rendőrség az összes Lélektánc-tagot, így Szofit is kereste, azonban ő a telefonjától kezdve mindenét az öltözőben hagyta, és felszívódott. Egészen Carlos kihallgatásáig nem értettem, mi lelte, utána mégis világossá vált, hogy ludas a premieren történtekben. Aktuális döbbenetem most leginkább annak szól, hogy visszatért közénk, ugyanis mérget vettem volna rá, hogy soha többet nem látjuk. – Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezi dideregve. Lulura pillantok, aki szemét törölgetve, bólintással jelzi, hogy nincs ellenvetése, ezért bemegyek Szofival a kisszobába, ahol az elmúlt egy hétben lakott. – Mi ez az egész? Carlos azt mondta a rendőröknek, hogy tőled szerezte a pisztolyt – térek kertelés nélkül a számomra legégetőbb kérdésre, ő pedig válasz gyanánt zaklatottan bólogat. Szóval igaz. – És te honnan szerezted? Egyáltalán miért volt nálad fegyver? – Antontól szereztem. – Antonnak nincs fegyvere – nevetek fel. – De, volt – bólint, aztán elsírja magát. – Anna, annyi szörnyűséget tettem! Azt hiszem… Azt hiszem, segítségre van szükségem. – Az ágyra rogy, és tenyerébe temeti nyúzott arcát. – El kell mennem egy… Egy elvonóra. Romokban van. Leülök mellé, és a vállánál átölelve kérdezem. – Mi történt? – A halálodat kívántam – mondja, és könnyes pillantásával megakasztja a lélegzetem. – Én… Én… Beleszerettem Antonba. És… És… El akartam tőled csábítani. Ameddig nem voltál itthon. Azt hittem, hogy te Richárddal leszel… – gesztikulálja szélesen. – Hogy Richárddal maradsz. Én… Én… – dadogja lehunyt szemmel. – Aztán péntek este Anton elutasított. Pedig megfenyegettem. A fegyverrel is megfenyegettem. Kértem, hogy szeressen engem. De mégis elutasított. Mert téged szeret. Nem teljesen értem, hogy Szofi miről hadovál, de túlságosan zaklatott ahhoz, hogy kérdésekkel ássak a mondandója mélyére. Egyetlen kérdésre koncentrálok. – Honnan volt a fegyvered, Szofi? – Mondom, hogy Anton hozta haza! – válaszol az eddiginél ingerültebben. – Nem tudom, honnan szerezte. Elvettem. Ráfogtam. Le akartam lőni, amiért elutasított – ismeri be. – De gyáva voltam ahhoz, hogy megtegyem. Aztán itt hagyott a pisztollyal. Betettem a fegyvert a táskámba, majd az előadás előtt megmutattam Carlosnak. Kilopta a táskámból. Tényleg nem akartam. – Kilopta? – kérdezem, mire hevesen bólogat. – Anna, nekem segítségre van szükségem! – Nehezen nyel, azt hiszem, kiszáradt a szája. – Lakik a fejemben egy rossz ember. Én azt akarom, hogy szeressenek, ő viszont azt élvezi, ha fájdalmat okozhat. Ha Szofi nem valamiféle tévképzetben lebeg, és tényleg a valóságot mondja, Anton slamasztikába keveredhetett. Hogy került hozzá pisztoly? Miért volt egyáltalán szüksége fegyverre? Számtalan kérdés zakatol a fejemben, de ami most a legfontosabb, hogy Szofin keresztül megválaszoljuk a Carlos által szorongatott fegyver származásának kérdését. A rendőrség nem tudhatja meg, hogy Antonnak köze van a pisztolyhoz, különben az ő előéletével meghurcolják. Ha harcok árán is, de védenem kell a bástyáimat. Az igazság szemben áll az érdekkel, én pedig az utóbbit választom. Romlani kell a boldogságért.