– Bimbi, te hazahoztad ezt a kis… – lépek vissza az ágyhoz.
– Halkabban, mert meghallja! – pisszegi gurgulázva. Biztosan azt gondolja, kiérdemeltem a sokkhatást, amiért az imént annyira bunkón szóltam hozzá.
– Leszarom, hogy meghallja! – háborgok, és tehetetlen dühömben a sarokba hajítom az alsógatyámat. – Meg sem kérdeztél!
– Aludtál – vágja rá immár olvadó vigyorral. – Kiütötted magad a söröddel.
– És ha nem tudsz megkérdezni, az automatikus igent jelent?
Eltűnődik. Legalábbis úgy tesz.
– Igen – bólint, én pedig a tenyerembe temetem arcomat. – Közösen béreljük ezt a lakást…
– És mit gondoltál, hol fog aludni?
– A kisszobában.
Na, ne!
– Ott, ahol én dolgozom? A festményeim, az állványom és az összes eszközöm között? Egyszerűen felfoghatatlan… – Mérgemben csaknem az ágy lábába rú
