Ha nem művészemberek között cseperedtem volna, Szofi giccses válasza hallatán minden bizonnyal zavarba jönnék. Első reakcióként talán viccet sejtve az arcába is röhögnék, ám ilyen tapasztalatokkal gazdagon nevetésemet visszatartva bólogatok süket szövegelésére. Arról van szó, hogy Szofi, mint a legtöbb, a művészetét önkényesen magasztos szintre emelő intellektuel, szeret különleges teremtményként tetszelegni. Ezek az emberek azt gondolják, ők olyannyira értékes tagjai társadalmunknak, hogy puszta létükkel, az uralkodói sarjakhoz hasonlóan, az átlagosnál fényűzőbb életkörülményeket érdemelnek. A véleményükkel szembeszegülőket pedig vagy irigyeknek, vagy bárdolatlanoknak titulálják, és felteszik nekik a megválaszolhatatlan menekülőkérdést: Mit tudhatsz te az én elmém működéséről?
Azt hiszem
