– Mo-mo-most ezt mi-miért kellett? – hördül fel Carlos.
– Bo-bo-bocsánat helyett tudod, mit é-é-érdemelne? O-o-oscar-díjat! – gúnyolódik Szofi.
Lehunyt szemmel hallgatom a civakodást, majd mélyet sóhajtva közbeszólok:
– Szofi, nincs igazad! Nem színészkedett!
Az a kis szajha! Legszívesebben visszamennék, és kitekerném a nyakát!
Az edzőterem kijárata felé trappolva markomba szorítom a nálam maradt rózsa fejét, és mintha Szofi nyaka volna, egyetlen mozdulattal lecsavarom a szárról. Recseg-ropog, ahogy a szirmok kiszakadnak a csészelevelek közül. Beleszagolok illatozó tenyerembe, majd a levegőbe hajítom a fehér szirmokat, és kettétöröm a tövisektől megcsonkított szárat.
Annaróza világa nem tesz jót nekem. Sőt rosszat tett. Rosszá tesz. Elront.
– Várj, Richárd! – Annaróza hangja hallatá
