– Néha elbizonytalanodom, hogy művész vagy-e – elmélkedik, majd drága mosollyal összecsukja a könyvet, de esze ágában sincs felkelni az ágyról. Parancsra biztos nem. Lehetetlen nyugalma aggasztó. – Miért vagy ilyen búskomor? – Végigmér. – És mi ez a hacuka rajtad, Antonci? Csak nem temetésen jártál? – Mielőtt bármit reagálhatnék, eltúlzott sajnálkozással gügyög: – Meghalt a szerelem?
Ökölbe szorul a kezem. Legszívesebben boglyas tincseibe kapaszkodva kivonszolnám szobámból ezt a semmirekellő, drogos szukát. Tojnék rá, ha feljelenthetne testi sértésért, azt is mondhatná, hogy a nagyanyjától kapott ládika tartalmát tőlem gyűjtötte, már úgyis mindegy. Én akkor sem emelek kezet nőre, ha az illető megérdemelné, izom helyett a hangom erejével lépek fel ellene.
– Takarodj kifelé! – ordítok rá.
