A sors keze

Fejezet 3

ELSŐ FEJEZET

1.

1.Álmában kisfiú volt, bepisilt, és hangos szóval hívta az anyját. Furcsa, zavaros álmai voltak mostanában, elrontották az egész napját, különösen azok, amelyeken anyjával álmodott.

Anyja akkor halt meg, amikor ő már a fronton volt, és századával harcolva vonult a Don felé. Úgy értesült anyja haláláról, hogy Budapestről futár érkezett a III. hadtest parancsnokságára Stomm Marcell tábornokhoz, a hadtest parancsnokához. A futárpostában volt egy névre címzett levél, amelyet vitéz Gyömrőy Vendel szolgálaton kívüli altábornagy írt régi barátjának és tanítványának, Stommnak. Arra kérte a tábornokot, hogy a mellékelt levelet juttassa el fiához, vitéz Gyömrőy Pál hadnagyhoz, aki a 9. hadosztály 3. gyalogezredében szolgál századparancsnokként. A levelet még aznap megkapta. Katonás, szűkszavú levél volt, hangvételéből azonnal ráismert apjára, a kemény katonára, aki érzelmeit mélyen elzárta lelkének féltve őrzött titkai közé. A levélben ez állt: „Anyád 1942. december 20-án hosszan tartó, de titkolt szenvedés után, megbékélve Isten akaratával, csendben elhunyt. December 30-án Csernőn, a családi kriptába őrök nyugalomra helyeztem. Harcolj becsülettel, ha már harcolni kell. Apád.” Gyömrőy Pál a Don partján sokáig, csendben siratta anyját.

1945. július 5-e, csütörtök volt. Mélyet sóhajtott, felnyitotta a szemét, kinézett a nyitott barakkablakon, keleten már derengett. Igen – tűnődött –, azóta álmodik rendszeresen az anyjával, amióta meghalt szegény. A langyos déli szél a távoli mezők illatával áramlott be a nyitott ablakon.

– Az éjjel megint fölsírtál – szólította meg halkan Dobsay Miklós főhadnagy, aki mellette feküdt a szalmán. Rajtuk kívül négy tiszt volt elhelyezve a fogolytábor 5-ös jelzésű barakkjában. A szobaparancsnok Nyáry Tibor százados volt a 9. hadosztály 3. gyalogezredéből. Hárman voltak hivatásosak, Nyáry Tibor százados, Dobsay Miklós főhadnagy és Gyömrőy Pál hadnagy. Gerebély Endre főhadnagy, Vass Tihamér főhadnagy és Czibor Péter hadnagy tartalékosként vonult be a hadseregbe. Gyömrőy kedvelte őket, bár a fogság nyomasztóan hatott rájuk, és sok kérdésben eltérő volt a véleményük, egymással szemben mégis megértőek, türelmesek voltak. Nagy szerencséjükre Gyömrőy Pál kitűnően beszélt oroszul, így aztán jó viszonyba kerültek az őrség tagjaival, a tisztekkel, akik közül sokan csak rossz kiejtéssel beszélték az orosz nyelvet, lévén, hogy többségükben örmények vagy grúzok voltak. Hozzájuk képest Gyömrőy Pál orosz nyelvtudása akadémiai szintű volt. Kérdezték is tőle nemegyszer, hogy hol tanult meg ilyen kifogástalanul oroszul? „Magánúton és kedvtelésből – felelte –, szerettem nyelveket tanulni.” Jól beszélt németül, angolul is. „A nyelvtanulás akarat és szorgalom kérdése – összegezte véleményét a szőke, kék szemű Nyáry Tibor százados –, de a nyelvtudásával együtt ő is csak itt rohad velünk a fogságban.”

Gyömrőy Pál Dobsay főhadnagy felé fordult. A derengő hajnali fényben már jól látta szomszédja göndör, fekete haját. „Olyan barna, mintha a Krímben üdült volna” – gondolta.

– Beszéltem is álmomban?

– Valami olyasmit mondtál: „Anyácska, bepisiltem!” – Lehunyta a szemét, és még hozzátette: – Rohadt álmod lehetett.

– Igen, nem volt valami kellemes – felelt hosszú hallgatás után Gyömrőy. Megigazította vékony takaróját, s megszólalt: – Miklós, te kisgyerek korodban nem vizeltél be?

– Biztos, hogy bevizeltem, de már nem emlékszem rá.

– Szerencsés természeted van.

– Mert nem álmodom a gyerekkoromról?

– Többi között. Furcsa, én is csak anyám halála óta álmodom a gyerekkoromról. Tudod, Miklós, azokban az években sokat szenvedtem. Már hétéves voltam, mégis sokszor bepisiltem. A társaim hamar kiszúrták, mert pisilés közben akkor is az anyámért kiabáltam. Persze hogy céltábla lettem. Csúfoltak, gúnyoltak, kiröhögtek, pellengérre állítottak. Tudod, ezt még senkinek sem mondtam el, én azóta gyáva vagyok. Ma már világosan látom és tudom, hogy akkor keményen vissza kellett volna ütnöm, bele a röhögők pofájába.

– És miért nem ütöttél?

– Hát ez az. Ezen gondolkodom azóta is.

– Rájöttél valamire?

– Igen, gyáva vagyok.

– Hülyeség, Pali! – mondta Dobsay. – Veled együtt harcoltam a Jemancsa partján. Nem voltál te gyáva, küzdöttél…

– Az életemért és nem a győzelemért…

Sokáig csend volt, csak a szobatársak halk horkolását hallották, aztán Dobsay szólalt meg:

– Palikám, te aztán ritka nagy marha vagy. Mutass nekem egyetlenegy olyan katonát, tisztet vagy közlegényt, aki az oroszok lehengerlő áttörésekor a győzelemre gondolt, és nem az élete megmentésére. Persze – tette hozzá rövid hallgatás után – évek múlva lesznek majd hősi visszaemlékezések is. Talán még regényekben is ábrázolnak efféle vitézeket. Biztos, hogy akadtak ilyen fickók is, de azok, szerény véleményem szerint, hibbantak voltak. Mondok én neked valamit, barátom, az én zászlóaljamban nem találtam olyan katonát, tisztest, tiszthelyettest, zászlóst, aki ne tudta volna, hogy mi, a 2. hadsereg katonái, beleértve III. hadtestünket, 9. hadosztályunkat és a 3. gyalogezredet is, hogy mi áldozati bárányok vagyunk Hitler isten oltárán. Igen, Palikám. Ez az igazság. – Majdnem suttogva beszélgettek, nem akarták zavarni szobatársaikat, és azt sem akarták, hogy meghallják, miről beszélgetnek.

– Azt hiszem, igazad van, Miklós – suttogta a napfelkeltét fürkésző Gyömrőy –, de valamit nem értek.

– Mondd csak, pajtás! – Dobsay felnyitotta a szemét, fehérje szinte villogott a félhomályban.

– Azt nem értem, hogy te 1943 decemberében miért nem írtad alá azt a levelet, amelyet a 153. számú hadifogolytábor tisztjei, tiszthelyettesei, tisztesei és közkatonái írtak Stomm tábornok úrnak, hogy harcolni szeretnének Hitler és a Horthy-rendszer ellen? Több mint 750-en írták alá.

Dobsay felkönyökölt.

– Te aláírtad? – kérdezte.

– Nem, én nem írtam alá! Gyáva voltam. Féltettem az életem. Arra gondoltam, ha már eddig élve megúsztam ezt a rohadt háborút, nem sebesültem meg, nem fagyott meg a kezem, a lábam, az orrom, akkor tudatosan miért hívjam ki magam ellen a sorsot? Nem, én ezt nem akartam. Tudod, Miklós, az én anyám bölcs asszony volt. – Néhány másodpercig hallgatott, szája sarkába halvány mosoly fészkelte be magát. Lassan, alig hallhatóan megszólalt: – Anyám nekem mindig azt mondta, kicsi fiam, jól jegyezd meg, amit mondok: Azt az embert, aki tudatosan vét a családja és a hazája ellen, aki elárulja azt az eszmét, amelyre felesküdött, azt előbb-utóbb utoléri a Sors keze, és kegyetlenül leszámol vele. Amikor a sorsot mondta, intően felemelte az ujját, mert a sorson ő az Istent értette, bár nem volt bigott hívő, racionalista volt a szó igazi értelmében.

– Furcsa asszony lehetett az édesanyád – mondta elgondolkodva Dobsay.

– Furcsa? – kérdezte inkább önmagától Gyömrőy Pál, és sokáig tűnődött a válaszon. – Nem furcsa, hanem különös asszony volt. Nem ábrándozott, nem volt romantikus, egyszerűen, de logikusan gondolkodott. Két alma meg két alma az összesen négy alma. Ez olyan alapigazság, kicsi fiam, mondogatta, amit jól meg kell jegyezni, és nem szabad hinni a kókleroknak, akik gyakran bizonygatják, hogy kétszer kettő öt is lehet.

– Nagyon szeretted édesanyádat?

– Mindenkinél jobban. Ilyen anya, mint amilyen ő volt, századonként csak egy, egyetlenegy születik… – Nem tudta folytatni, hangja sírásba fulladt.

A nap már besütött az ablakon, a többiek is felébredtek, és a megszokott módon elkezdődött ez a nap is. Mosakodás, takarítás, reggeli. Tetőtől talpig megmosta magát, a vérpezsdítő hideg víztől megfeledkezett álmáról.

A nap további része semmittevéssel telt. A tiszteket nem vitték munkára, e nélkül viszont nehezen telt az idő. Jelentkezhetett volna a színjátszó csoportba, ő is idétlenkedhetett volna, mint mások, csakhogy ehhez nem volt kedve, sohasem szerette a nyilvános szereplést. Kőszegen, majd később Sopronban sem vállalt semmiféle nyilvános szereplést, pedig szerette a verseket, szűkebb baráti társaságban szívesen szavalt néhány verset kedvenc költőitől.

A nyári nap melegen sütött. Gyömrőy a barakk előtt ült félmeztelenül, süttette testét a nappal. A nap járásából és a falra vetődő fák árnyékából arra következtetett, hogy már kilenc óra is elmúlt. Czibor Péter hadnagy ült le mellé a fűre. A tartalékos tiszt valamikor a magyar tornászválogatott egyik erősségének számított. A berlini olimpián sérülésével bajlódott, így nem indulhatott, pedig gyűrűn és nyújtón esélyesként tartották számon. Bevonulása előtt tornatanár volt az egyik budapesti középiskolában, a tanítványai rajongtak érte. Most már lesoványodott, de teste még most is izmos volt.

– Sakkozunk? – kérdezte Czibor, és barátságosan nézett Gyömrőyre.

– Játszhatunk – vonta meg a vállát. – De tudod, hogy gyenge játékos vagyok.

– Éppen ezért akarok veled játszani. – Leterítette a sakktáblát helyettesítő kartont, felállította a bábukat, közben azt mondta: – Közel kettőezer kilométert jöttem abban a reményben, hogy győzni fogok, közben kaptam a pofonokat, de akkorákat, hogy még most is szédülök. Nem akarok úgy hazatérni, hogy egyszer, legalább egyszer ne én győznék. És akkor otthon eldicsekedhetnék azzal, igaz, hogy a ruszkik hülyére vertek, de vitéz Csernői Gyömrői Pál hadnagyot azért megvertem. Te lépsz!

– Engem nem nehéz megverni – mondta Gyömrőy Pál, és előretolta a királynő előtt álló gyalogot. – Köztudott -folytatta –, hogy pocsékul játszom.

Mielőtt Czibor lépett volna, megállt előttük Petroszján őrmester, és azt mondta:

– Hadnagy, add fel a partit, velem kell jönnöd!

– Hát akkor, Péterkém, győztél – mondta Gyömrőy, aztán eldöntötte a királynőt, és felállt. Petroszjánra nézett. – Mi van, Misa, miért hívatnak?

Az örmény őrmester megvonta a vállát, és tört oroszsággal azt mondta:

– Nem tudom. Valakik jöttek Moszkvából, iratokkal, lehet, hogy fordítani kell, mint múltkor, nem tudom. Gyere, hadnagy, de öltözz fel!

Bekísérték a parancsnoki épület földszinti irodájába. Egy alezredesi rendfokozatot viselő, középmagas, sovány, szőkésbarna, fekete szemű, harminc év körüli tiszt fogadta. Petroszján jelentette, hogy a hadnagyot elővezette. A sovány alezredes mormogott valamit, és elküldte az örményt. Miután az őrmester eltávozott, az alezredes a gazdagon megterített asztal túlsó oldalán álló székre mutatott.

– Úgy tudom, hogy maga jól beszél oroszul?

– Úgy-ahogy – felelte készségesen.

– Nagyszerű! – mondta az alezredes. – Én Vaszilij Vasziljevics Gorcsev alezredes vagyok. – A székre mutatott. – Foglaljon helyet!

Gyömrőy leült, és mosolyt erőltetve nézett Gorcsevra. A szőkésbarna főtiszt is leült, két pohárba vodkát töltött.

– Akkor hát igyunk a megismerkedésünkre! Pál, ugye, jól mondom?

– Igen, magyarul Pál, héberül Saul, latinul Paulus. – Fogta a poharat, közben egyre azon gondolkodott, hogy mit akarhat tőle ez a Moszkvából érkezett alezredes. Nézte a szőkésbarna főtiszt mosolygós, barátságos arcát.

Ittak. Gorcsev alezredes kedvesen, udvariasan biztatta Gyömrőyt, hogy egyen, van az asztalon sonka, csirke, kaviár, vaj, hal, többféle sajt, barna meg fehér kenyér, minden, amit a szem-száj megkívánhat. Gyömrőy nem volt nagyétkű, de az asztalon magamagát kínáló, finomabbnál finomabb ételeknek ezúttal nem tudott ellenállni. Itták a vodkát, a nehéz grúz borokat, közben Gyömrőy falt, habzsolta a sültet, a halat, a kaviárt, a savanyúságot, olykor-olykor lenyelt egy kiskanálnyi vajat, ahogy Gorcsev mondta, mert a vaj a gyomorban leköti az alkohol felszívódását.

Fogságba esése óta nem érezte ilyen jól magát, azóta nem evett ilyen finom falatokat, mint most. Hálásan nézett Gorcsevra, közben azon gondolkodott, hogy minek köszönheti ezt a rendkívüli vendéglátást.

– Kipukkadok – mondta, és ivott egy kortyot a borból, aztán várta, hogy mi fog következni.

Gorcsev mosolyogva mondta:

– Örülök, Pál, hogy minden ízlett. – Aztán felállt, kiszólt az ajtón az ügyeletesnek, hogy szedjék le az asztalt, az italos üvegek kivételével. Percek múlva eltűnt az asztalról minden, csak az üvegek és a két pohár maradt az asztalon.

– Gyújtsunk rá, Pál! – ajánlotta Gorcsev, és cigarettával kínálta Gyömrőy hadnagyot. Magyar cigarettával, Symphoniával. A hadnagy rágyújtott, lehunyta a szemét, és Mirjamra, szerelmére gondolt, aki Extrát szívott, mert a Symphoniát erősnek találta, még a füstjét sem szerette.

– Nos – az alezredes hunyorogva félrehúzta a fejét, mert a délelőtti napfény pont a szemébe vágott –, szeretném magát közelebbről megismerni, Pál.

– Nyitott könyv vagyok – mondta óvatosan Gyömrőy. -Meg kell, hogy mondjam, fogságba esésem óta az NKVD többször kihallgatott…

– Tudok róla – jegyezte meg Gorcsev, és egy dossziét vett ki a táskájából, belelapozott. – Így igaz, Pál, ahogy mondja. De ahogy látom, maga egyet sohasem mondott el, azt, hogy az édesanyja arisztokrata volt.

Gyömrőy lassan fújta ki a füstöt. Úgy érezte, hogy valami történt vele, mintha elszállt volna a félelme. Lehet, hogy minden csak illúzió, a vodka, a bor hatása? Persze hogy lehet, de most az a fontos, hogy nem fél, bátornak érzi magát, bár tudja, hogy ezzel a bátorságérzéssel vagy tudattal a valóságban nem sokra megy, a győztes hatalom foglya, azt tesznek vele, amit akarnak, ma még itt van viszonylag közel Moszkvához, de az is megtörténhet, hogy hetek múlva már valahol Szibériában, az északi sarkkörön túl lesz, mert ahogy az őrök mesélték, ott is vannak lágerek, ahol a Szovjetunió megátalkodott ellenségeit, a trockistákat, eszereket meg a nácikkal kollaboráló hazaárulókat tartják fogva. Nem, ő semmiképpen sem szeretne Szibériába kerülni, ott biztosan elpusztulna.

– Nem mondtam – felelte az alezredesre nézve –, mert sohasem kérdezték, hogy ki volt az anyám.

– Akkor én most megkérdezem. Pál, tulajdonképpen ki volt az édesanyja?

Gyömrőy ivott a borból, nyelvével végigsimította alsó ajkát.

– Mint említette, anyám arisztokrata családból származott. Mint később, jóval később születésem után megtudtam, anyai nagyapám Rédey Sándor gróf volt, a császári testőrség egyik tisztje, később tábornoka. Hatalmas kiterjedésű birtokai voltak a Dunántúlon, a Balatontól délre. – Az alezredesre nézett. – Rágyújthatok?

– Nem kell megkérdeznie. Ott van az asztalon a vodka, a bor, a cigaretta, gazdálkodjon vele. Persze az nem lenne hasznos, ha leinná magát.

– Köszönöm és értem! – Gyömrőy rágyújtott. Ízlett neki a zamatos magyar cigaretta. – Nagyszüleim – folytatta – a forradalom idején, tizenkilenc áprilisában Bécsbe menekültek. Édesanyám akkor húszéves volt. A fronton vöröskeresztes ápolónőként dolgozott, és fogságba került.

– Hol ismerkedett meg édesapjával? – Az alezredes beletekintett az aktákba, lapozgatott.

Gyömrőy kortyolt az édeskés grúz borból.

– Hát a megismerkedésüket érdemes volna megírni, regényben. Apám harmincegy éves volt, ezredes, én már nem tudom, melyik lovashadosztály parancsnoka…

– A vörös ördögök – jegyezte meg mosolyogva, de elismeréssel a hangjában az alezredes. – A magyar huszárokról nagy elismeréssel beszéltek a doni kozákok.

– Apám nagyszerű lovas volt. Tizenhatban fogságba esett, és Távol-Keletre vitték, az irkutszki fogolytáborba. Amikor Oroszországban kitört a forradalom, és a bolsevikok kerültek hatalomra, a táborban megjelentek a vörös agitátorok, és felszólították a tiszteket, hogy álljanak a forradalom oldalára, és harcoljanak a fehérek ellen. Sokan a vörösök oldalára álltak abban a reményben, hogy a forradalom győzelme után hazamehetnek Magyarországra.

– De a maga apja, a fiatal Gyömrőy Vendel ezredes – mondta Gorcsev – nem állt a bolsevikok oldalára. Legalábbis ez olvasható ki az anyagból – és kezét nyomaték kedvéért a dossziéra tette.

Gyömrőy hadnagy elnyomta a körméig égő csikket az üveg hamutartóban, és Gorcsevra emelte tekintetét.

– Apám semleges maradt. Elhatározta, hogy néhány hívével elindul Magyarországra, helyesebben Magyarország felé, ami nagyon kalandos vállalkozásnak tűnt, de végül is sikerült. Valahol az Urál környékén, Jekatyerinburgban ismerkedett meg egy vöröskeresztes ápolónővel, vagyis anyámmal, Rédey Lídiával, akit egy Marija nevű cseléd bújtatott a vörösök elől. Apám első látásra beleszeretett a nála tizenegy évvel fiatalabb lányba, és pártfogásába vette. Együtt mentek Magyarországra. Ez persze nem volt az az igazi nászutazás.

– Tehát, ha jól értem, édesapja, a huszárezredes, kimentette a Rédey lányt a vörös pokolból, és Budapesten feleségül vette.

– Nem Budapesten, hanem Csernőn.

– Csernő? Merre van?

– A Balatontól délre. A kis létszámú község lakói apám birtokán dolgoztak. Volt ott minden. Ménes, versenylóistálló, tehenészet, tejfeldolgozó üzem, malom, komlóföldek, búza, rozs, zab, cukorrépa… soroljam? – nézett bizonytalanul az alezredesre.

– Mondja, Pál, az apja semlegesként tért vissza a hazájába, és a Tanácsköztársaság idején mégis a Vörös Hadseregben szolgált, sőt tábornok lett, lovasparancsnok?

– Igen. Az volt. De nem azért, mert bolsevik lett, hanem, mert akkor a vörösök a történelmi Magyarországért harcoltak, és nem fogadta el ő sem, mint sokan mások sem, hogy ősi magyar városok, Kassa, Lőcse, Eperjes és a többiek cseh megszállás alá kerüljenek. Hát ezért harcolt. Aztán az ellenforradalom győzelme után a kormányzó úr vitézzé avatta, hogy miért, azt ma sem tudom. De bizonyára megérdemelte, mert édesapám kemény katona volt, és a monarchia híve. De nagyon lojális volt a kormányzó úrral szemben.

– Azt tudja, hogy mi van Horthy Miklóssal?

– Nem tudom. Mi annak idején felesküdtünk a legfelsőbb hadúrra…

– Akit a kritikus helyzetben, október tizenötödikén, néhány hűséges tisztjétől eltekintve, a magyar tisztikar cserbenhagyott.

Gyömrőy Pál hallgatott. Lehunyta a szemét, és eszébe jutott az a gyászos nap, október tizenötödike. Ő nem esküdhetett föl Szálasira, mert akkor már hadifogságban volt, de valahogyan kerülő úton megtudta, hogy apját, vitéz Csernői Gyömrőy Vendel altábornagyot a németek letartóztatták, és koncentrációs táborba zárták jó néhány magyar politikussal együtt. Az alezredes rágyújtott, Gyömrőy felriadt révedezéséből. Hol is szakadt meg a beszélgetés? Igen, Horthy Miklósnál. Felesleges dolog azon vitatkozni, hogy a magyar tisztikar hűséges volt-e a legfelsőbb hadúrhoz vagy sem, mert a tények makacsok, és a tények azt bizonyítják, hogy a tisztikar nagy többsége felesküdött Szálasi Ferencre, a magyar országgyűlés és a felsőház pedig nemzetvezetőnek választotta.

– Igen, alezredes úr, nem vitás, hogy igaza van. El kell ismernem, hogy azon kritikus és a nemzet jövőjét eldöntő napon a tisztikarunk rosszul vizsgázott. Cserbenhagyta a kormányzó urat. – Ivott egy korty bort, és újra rágyújtott, most nem kért engedélyt. – Valamit azonban – folytatta – önöknek nem szabad elfelejteniük, mégpedig azt, hogy a magyar tisztikart a Tanácsköztársaság leverése után antibolsevista szellemben nevelték. A fő ellenség a bolsevizmus, így neveltek bennünket. A főméltóságú úr egyszer azt nyilatkozta, hogy ő volt Európa első antibolsevistája. Tehát nem kell csodálkoznia azon, hogy az antibolsevista szellemben nevelt tisztek nem értették meg a kormányzó pálfordulását. „Hogy van ez? – kérdeztük egymástól. – Tizenkilenctől kezdve a legfőbb ellenség a kommunizmus volt, most pedig, mindent elfelejtve, a volt ellenséggel akarunk együttműködni?” Ezt az antibolsevista szellemben nevelt tisztek többsége egyszerűen nem tudta megemészteni, és törvényszerűen szembekerült vele. Ami, véleményem szerint, nemcsak szomorú, hanem a nemzet szempontjából tragikus lett.

Gorcsev alezredes megint belelapozott a mappába, valamelyik oldalon néhány sort olvasott.

– Igen, ez érthető – mondta rövid hallgatás után, aztán a termoszból teát öntött két csészébe, az egyiket a hadnagy elé tette.

– Köszönöm! – Gyömrőy hálásan nézett Gorcsevra. Kortyolt a gőzölgő teából, élvezte az ízét, aromáját, és várta, hogy mi fog következni.

– Azt, ugye, tudja, hogy Sztálin elvtárs kifejezett kívánságára nem emeltek vádat Nürnbergben a kormányzó ellen? Csak tanúként hallgatták ki, és utána szabadlábra helyezték.

– Nem, nem tudtam – mondta a hadnagy –, de el kell ismernem, hogy ez igazán úri gesztus volt Sztálin generalisszimusztól…

– Nyugodtan mondhatja – mosolygott Gorcsev –, hogy Sztálin elvtárstól. Vagy az elvtárs szó kimondása nagy megerőltetésébe kerülne?

– Nem. Ha így kell mondani, akkor így mondom… Elvtárs… Végül is olyan, mintha azt mondanám, hogy bajtárs. Nem ez a lényeg. Tessék mondani, alezredes elvtárs – mondta nevetve –, tud arról, hogy mi van most Magyarországon?

– Hát, hogy is mondjam? Gondolom, azt tudja, hogy még ezerkilencszáznegyvennégy december huszonkettedikén Debrecenben megalakult az ideiglenes nemzetgyűlés.

– Igen, ezt tudom. Arról is hallottam, hogy még ebben az évben választások lesznek.

– Valóban. És az előrejelzések szerint a kisgazdapárt fölényesen fog győzni. – Gorcsev legyintett. – Persze az élet megy tovább, és a helyzet hamarosan változni fog. Meggyőződésem, hogy Magyarország vezető ereje a kommunista párt lesz, a tömegek mögéje fognak állni. – Belenézett az aktákba, a hadnagyra emelte tekintetét. – Persze, gondolom, azt maga is tudja, hogy a győztes hatalmak, márpedig mi közéjük tartozunk, válogathatnak a foglyok között, hogy kit vagy kiket küldjenek haza. Ez ugyebár a háború logikájából következik.

Gyömrőy hirtelen úgy érezte, hogy először apjáról illett volna kérdezni, utána a politikáról. Mint aki gyónni készül, úgy tette fel a kérdést:

– Apámról tud mondani valamit, ez nagyon fontos a számomra.

– Nos, apja viszonylag egészségesen kiszabadult. Visszatért Budapestre, az Igazoló Bizottság elismerte érdemeit, és javasolta, hogy a demokratikus honvédségben kapjon fontos beosztást. De édesapja mint meggyőződéses antibolsevista, az ajánlatot elutasította.

– Igen, erről apámra ismerek.

Gorcsev belenézett az iratokba, halkan, szinte suttogva mondta:

– Apja egy hónappal ezelőtt, június tizedikén meghalt. Ahogy én tudom, egyik rokona, a volt cselédei és katonái temették el valahol vidéken, a családi temetkezési helyen…

Gyömrőy úgy érezte, vizelnie kell, fájdalmasan összehúzódott, aztán megemberelte magát.

– Igen, az ősi kriptában. – Ujjaival elmorzsolta kibuggyant könnycseppjeit. Nem akarta, hogy Gorcsev észrevegye. Magára maradt. Nincs már se anyja, se apja…

Gorcsev alezredes megkérdezte:

– Tud figyelni rám?

Zavartan választolt:

– Igen, természetesen. – Aztán magyarázatképpen még hozzátette: – Elnézést, de nagyon megrendített apám halála. Most már senkim sincs.

– Ez a háború – mondta kesernyésen az alezredes. – Az ismert adatok szerint több mint negyvenmillió ember pusztult el. A Szovjetunióban jószerivel nincs olyan család, amelyben ne gyászolnának valakit. De eltértünk az eredeti témánktól. Mondja, hadnagy, szeretne hazamenni?

– Van olyan hadifogoly, aki itt akar maradni? – kérdezte Gyömrőy, aztán észbe kapott, és gyorsan hozzátette: – Hát persze hogy szeretnék! Nagyon szeretnék hazamenni!

– Nos – Gorcsev ivott a borból –, én üzletet ajánlok magának.

– Ezt nem egészen értem.

– Ha vállalkozik arra, hogy együttműködik velünk, szavamat adom, hogy még ebben a hónapban otthon lesz.

– És kikkel kellene együttműködnöm?

– Természetesen a szovjet katonai hírszerzéssel és elhárítással.

– Meddig?

– Sokáig! Nekünk Magyarországon is szükségünk van jó szemekre és jó fülekre.

– Értem – mondta elgondolkodva a hadnagy. – És mi fog történni velem, ha nemet mondok?

Gorcsev felvonta a szemöldökét.

– Nagyon nem szeretném, ha nemet mondana, Nemcsak magát, engem is kellemetlen helyzetbe hozna.

– Magát? Ugyan miért? – Gyömrőy Pál kíváncsian nézett az alezredesre.

– Azért, barátocskám, mert nekem kell javaslatot tennem, hogy mostani beszélgetésünk után mi történjen magával. Én pedig semmiképpen nem javasolhatom azt, hogy engedjük haza, mert nem lenne hasznos, ha elmesélné másoknak, hogy mi be akartuk szervezni magát.

– De én hallgatni fogok, mint a sír.

– De nem itt, barátocskám, hanem valahol a Távol-Keleten. – Gyömrőy mélyen hallgatott, Gorcsev pedig folytatta: – Figyeljen rám, Paulus! Nekem furcsa volt, hogy kilencszáznegyvenháromban maga nem jelentkezett a nácik elleni harcra, pedig kötelessége lett volna.

– Elnézést, hogy közbeszólok, szeretném megkérdezni, hogy mi lett azokkal, akik jelentkeztek?

– Egy részük partizánként harcolt Magyarországon a németek háta mögött, mások a Debrecenben felállított hadosztályok harcosaiként részt vettek Ausztriában a németek elleni harcokban. Többségük ma az újjászervezett demokratikus honvédség katonái. Jó néhány Ludovikát végzett tiszt van közöttük. Ha akkor maga is jelentkezik, ma már őrnagyként szolgálhatná a hazáját. De még nem késő, még jóvátehet mindent. Ígérem, ha hazamegy, soronkívül századossá vagy őrnaggyá léptetik elő.

– Önök?

– Nem, a magyar honvédelmi miniszter.

– Azt sem tudom, hogy most ki a miniszter?

– Vörös János vezérezredes.

– Apám jól ismerte – mondta a hadnagy. – Nem volt jó véleménye róla. Ravasz rókának, helyezkedőnek tartotta. Karrieristának, aki egyéni céljai, ambíciói érdekében mindenre képes, ha kell azonnal átáll a másik oldalra is, és még csak lelkiismeret-furdalást sem érez.

Gorcsev mosolyogva közbeszólt:

– A karrieristák rendszerint nem buta emberek!

– Igen, apám szerint sem volt Vörös buta ember. Akit Hitler is elfogad a honvédség vezérkari főnökének, az nem lehetett akárki. Most meg, antifasiszta pózban tetszeleg, ön szerint.

– Ne csodálkozzék ezen, Pál. Antibolsevista volt, aztán antifasiszta lett. Na és! Egyszerű a képlet. Churchill ugyebár, legalábbis én azt hiszem, őszintén működött együtt a Szovjetunióval a németek ellen. Aztán megnyertük a háborút, és Churchill megváltozott Hamarosan nyíltan fogja rágalmazni a Szovjetuniót, mert az ízig-vérig antibolsevista politikus végül nem tagadhatja meg önmagát. Végül is nincs ebben semmi különös. A tegnap ellenségei bizonyos meggondolásokból, lehetnek ezek politikai, gazdasági vagy ideológiai szempontok és a fene tudja, hogy még mik, „váratlanul” összefognak a volt szövetséges ellen, akivel nemrég ölelkeztek az Elbánál. Úgy tesznek, mint Pál apostol, aki keresztényeket pusztítani ment, de egy látomás hatására Krisztus prédikátorává lett.

volt,lett.Megállt egy pillanatra, mintha újabb érveken gondolkozna, közben töltött a poharakba.

– Az amerikaiak elkészítették az atombombájukat. Biztosak vagyunk benne, hogy hamarosan alkalmazni is fogják, hogy mielőbb vége legyen a háborúnak. És abban is biztosak vagyunk, hogy a bomba birtokában majd zsarolni fogják a világot. Na, nem! A Szovjetuniónak is van elegendő szürkeállománya ahhoz, hogy saját atombombája legyen. De ezzel mégsem alakul ki patthelyzet, a nemzetközi osztályharc tovább folyik, s bár a jövőben érhetnek bennünket súlyos vereségek, átmenetileg megbénulhat a világmozgalom, végleges mégis csak a kapitalizmus pusztulása lehet. Na, látja, Pál, ezért kellenek nekünk szövetségesek az egész világon, Magyarországon is. Érti, hogy miről beszélek?

– Értem! – mondta nem túlságosan nagy meggyőződéssel Gyömrőy. Kinézett az ablakon. A napot sötét felhők takarták, távolról mennydörgés hallatszott, aztán villám világította be a tájat. A fénysugár belevágott a szemébe, azt hitte, hogy megvakul. Dörzsölni kezdte a szemét. „Én erre képtelen vagyok – töprengett –, származásom és harcom a szovjet katonák ellen, mind e vállalkozás ellen szól. Ezt kellene most a szemébe mondani ennek az alezredesnek. De nem merem. Vállalni fogom az ügynöki megbízatást, de csak azért, mert beszari vagyok, és nem akarok Szibériába menni. Félek! Élni akarok! Magyarországon akarok élni! Mindegy, hogy hol, csak magyar föld legyen a talpam alatt.” Gorcsevre nézett, akinek arcát furcsán világította meg egy közeli villám. „Olyan, mint egy régi festett szentkép” – gondolta.

– Pál, érti, hogy mit beszélek?! – ismételte meg hangosabban a kérdést Gorcsev. – Ne töprengjen már annyit!

– Nem tudom, hogy mit kell tennem?

– Hogy mit csináljon, azt majd Pesten megmondja az összekötője. Értse meg végre, magát kiválasztották a vezetőink, nincs mit tenni, vállalnia kell! És biztos vagyok benne, hogy képes lesz jól ellátni a feladatát.

Gyömrőy szája meg-megrándult, mintha mondani akart volna valamit, aztán kibökte:

– Alezredes elvtárs, vállalom a megbízatást!

Gorcsev láthatóan megkönnyebült. Táskájából elővette a hivatalos űrlapokat, szépen rajzolt cirill betűkkel kitöltötte, majd a hadnagy elé csúsztatta őket.

– Olvassa át, és itt írja alá! – biztató mosolyt küldött felé.

Gyömrőy elolvasta a beszervezési nyilatkozatot, annál a résznél, ahogy az állt – fedőneve: Paulus – egy pillanatra felemelte a fejét, aztán gyorsan aláírta az űrlapokat, és mélyet sóhajtott, magában pedig azt mondta: „Az vesse rám az első követ, aki ebben a helyzetben másként cselekedett volna.”

2.

2.Gyömrőy Pál hadnagy Gorcsev alezredes ígérete szerint 1945. május ötödikén megérkezett a debreceni szűrőtáborba. Amióta aláírta a beszervezési nyilatkozatot, éjszakái álmatlanul teltek el. Végül is osztályos társairól kellett információkat gyűjteni, azokról a tiszttársairól, akikkel együtt harcolt, akikkel megosztotta a kenyerét, kásáját, akik őszinték voltak hozzá, elmondják neki gondjaikat, vágyaikat, álmaikat, és azt sem titkolták el, hogy nagyon nem szeretik a németeket, de a szovjeteket sem. Voltak, akik romantikus szökési álmokat szövögettek, és neki mindezt jelentenie kellett, mégpedig írásban, mert a szovjet elhárítási szervek nagyon alapos, bármikor dokumentálható munkát végeztek. Gyömrőy Pál azt is tudta, hogy őt is ellenőrzik, fogalma sem volt, hogy társai közül ki van „ráépítve”, ki mikor provokálja őt, és miket ír róla Gorcsevéknak. Aljasnak és piszkosnak érezte magát, pedig jelentéseit úgy fogalmazta meg, hogy lehetőleg ne ártson egyetlen társának sem. Örömmel tapasztalta, hogy jelentései alapján egyetlen társát sem vitték még el tőlük, a bánásmód sem lett szigorúbb velük szemben. De igazán csak akkor kezdett csillapodni a lelki feszültsége, amikor megérkezett a szűrőtáborba.

Itt már előre elkészített forgatókönyv szerint történtek az események. Fürdés, fertőtlenítés, a fertőzött és tetves alsóneműk elégetése, aztán kötelező orvosi vizsgálat. Akadtak köztük, akiket a helyőrségi kórházba utaltak tartós orvosi kezelésre. Ők hatan még a fogolytáborban megfogadták, hogy szabadulásuk után rendszeresen találkozni fognak. Mikor? Ki tudja? Lelkiismeretük tiszta, nem félnek az esetleges vizsgálattól, nem kegyetlenkedtek a civil lakossággal, a hadtestparancsnok úr, ha kegyetlenkedés vagy hasonló magatartás a tudomására jutott, szigorúan büntetett, megkövetelte a harctéri szabályzat szerinti előírások betartását. A hadifoglyokkal is emberségesen bántak, sőt azt sem tűrték el, hogy a németek szórakozzanak az elfogott szovjet katonákkal. Persze, amikor az áttörés után fogságba kerültek, már a németek sem vitézkedtek, mindössze az irtózatos hidegtől próbálták védeni magukat, így is sokan szenvedtek fagykárosodást, voltak közöttük olyanok, akik elfelejtkezve a teutonok gőgjéről, térden állva könyörögtek egy-egy melegebb holmiért, mert irgalmatlanul fáztak.

Gyömrőy Pálnak mindez eszébe jutott, amikor megfürödve, fertőtlenítve, tiszta ruhában ott ült egy testes százados előtt, aki barátságosan beszélgetett vele, cigarettával kínálta. Gyömrőy megköszönte a cigarettát, és élvezettel fújta a füstöt.

– Azt, ugye, nem tudja a hadnagy úr, hogy én ismertem az édesapját?

– Ezt tényleg nem tudtam. Elnézést kérek, ha megkérdezem, most a demokratikus honvédségnél mi a megszólítás?

– Bajtárs.

– Értettem, százados bajtárs! – Lepöccintette cigarettájáról a hamut. – Ha meg szabad kérdeznem, honnan tetszik ismerni az édesapámat?

A százados megropogtatta a csontjait, mélyet szívott a nyitott ablakon át beáramló friss levegőből.

– Regény – mondta –, többrészes regény. Apám az első világháborúban a nyíregyházi huszároknál szolgált mint főhadnagy, és a parancsnoka az ön édesapja volt. Akkor még a zsidók is lehettek tisztek. Apám az ön édesapjával került hadifogságba, együtt jöttek haza. Úgy tízéves lehettem, amikor apámmal meglátogattuk a szüleit, Csernőn, a birtokon. Apám ugyanis erdész volt, meg jó lovas, a vitézségi érem tulajdonosa. Nem sokra ment vele, mert elégették őt Buchenwaldban. Nos, én akkor ismertem meg az ön édesanyját, Rédey Lídia grófnőt. Látja, hadnagy bajtárs, ilyen kicsi a világ!

– A százados úr részt vett a háborúban? – kérdezte a cigarettacsikket elnyomva, Gyömrőy hadnagy.

-Tartalékos tiszti iskolát végeztem harminchétben. Zászlós lettem. Aztán jöttek a zsidótörvények… – keserűen nézett a hadnagyra, mintha ő lett volna felelős a zsidótörvényekért. – Folytassam? Hiszen magának ismernie kell az akkori rendeleteket és a gyakorlatot. – Megnyomkodta erős vállát. – Szóval, én is munkaszolgálatos lettem. Aztán negyvenkettő tavaszán több társammal együtt átszöktünk a szovjetekhez. Ezután fogolytábor, jelentkezés a nácik ellen önkéntesnek, partizánkiképzés, majd ejtőernyős bevetés a német vonalak mögött. – Megvonta széles vállát. – Mit mondjak? Megúsztam. Még a fegyverletétel előtt részt vettem Ausztriában a nácik elleni harcban, közben a honvédelmi miniszter, Vörös soron kívül előléptetett századossá, átvettek a hivatalos állományba, és amikor nemrégiben felállították a szűrőtáborokat, miután józsavárosi gyerek vagyok, ide vezényeltek, és kineveztek parancsnoknak. – Maga elé húzott egy dossziét, fellapozta. – De eltértünk a tárgytól. Ahogy látom, ön ellen semmiféle feljelentés nincs. Most azt kérdezem, hogy tud-e olyan esetről, amikor magyar tisztek vagy tiszthelyettesek háborús vagy népellenes bűnöket követtek el a megszállt területek lakosaival vagy a hadifoglyokkal szemben?

– Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy ilyesmiről nem tudok.

– És mit tud a partizánvadász-különítményekről?

– Tulajdonképpen semmit. Hallottam, hogy ilyen különlegesen kiképzett harci egységek léteznek, de közelebbről semmit sem tudok róluk. A mi ezredünkben ilyen egységek nem voltak.

– Remélem, hadnagy bajtárs, nem védi elvtelenül ezeket az embereket?

– Nem, százados bajtárs! Miért védeném őket?

– Hiszek magának. – Lapozgatott a dossziéban, közben észre sem vette, hogy a bal vállát nyomkodja, mintha ízületes lenne.

– Mondja, milyen embernek ismerte meg a táborban Nyáry Tibor századost?

Gyömrőy Pál késett a válasszal, mintha azon tűnődött volna, hogy mit is mondjon Nyáry Tiborról, aki az egyik romantikus szökési terv kiagyalója volt. Vajon a szűrőtábor parancsnoka kapott-e valamilyen értesítést a szovjet elhárítóktól erről a kalandos, soha meg nem valósult vállalkozásról?

– Kérem, százados bajtárs, szeretném, ha hinne nekem.

– Értem, hadnagy bajtárs, de most nem templomban vagyunk, hinni ott szokás.

– Nos, Nyáry Tibor századost becsületes magyar embernek ismertem meg. Azt gondolom, nem lehet a rovására írni, hogy gyűlölte a fogságot. Én is gyűlöltem, mert szabad embernek születtem. De például Nyáry, és ez az igazság, teljesen értelmetlennek és nemzetgyilkos politikának értékelte a háborút.

– Hát az volt! – mondta a százados. – És mit tud a többiekről?

– Akikkel együtt voltam a táborban?

– Igen, azokra gondolok. – A kancsóból töltött egy pohár vizet, megitta, aztán hirtelen öüettel megkérdezte Gyömrőytől: – Tölthetek magának is?

– Igen, kérek. – Megitta a vizet. – Nagyon szépen köszönöm. Visszatérve a százados bajtárs kérdésére, minden tiszttársamról, Dobsay Miklós főhadnagyról, Vass Tihamér főhadnagyról, Gerebély Endre hadnagyról, Czibor Péter hadnagyról csak a legjobbakat mondhatom. Valamennyien vitézül harcoltak, és bátran, azt hiszem, közülük én voltam a leggyávább. Sajnos, én nem születtem hősnek.

– Érdekes, én pont az ellenkezőjét hallottam magáról. A volt katonái szinte egyöntetűen állították, hogy maga nagyon kemény, szigorú, de igazságos tiszt volt, a lehetőséghez képest gondoskodott róluk.

– Százados bajtárs, a látszat csal! Kívülről keménynek látszottam ugyan, de belül remegett bennem a félelem. Tényleg, őszintén mondom, nagyon féltem. És nemcsak magamat féltettem, hanem a katonáimat is. Persze nem mondanék igazat, ha elhallgatnám, hogy a megszálló hadseregnél voltak atrocitások, kegyetlenkedések, és a partizánvadászok sem kesztyűs kézzel bántak az elfogott ellenállókkal. De nem voltak akasztások, és hozzáteszem, hála Istennek, szörnyűséget nem láttam. Ezért neveket sem tudok mondani, talán, ha egyet. Beszéltek egy Menyus Imre nevű főtörzsőrmesterről, aki állítólag mindenfelé kegyetlenkedett.

– Partizánvadász volt?

– Igen.

– És mi lett vele? – A százados valamit feljegyzett.

– A századnál azt rebesgették, hogy a partizánok valamelyik akciónál elfogták és végeztek vele. Én nem ismertem őt.

A százados teleszívta tüdejét levegővel, hatalmas mellkasa kidomborodott.

– Rosszul tudták a századnál – mondta. – Menyus Imrét személyesen ismertem. Mi, munkaszolgálatosok, már negyvenegy őszén a rendfenntartó megszálló magyar egységek kötelékében szolgáltunk. Utakat építettünk, aknákat szedtünk. Kijevtől nyugatra. Ez a Menyus alacsony, szikár, amolyan pattogós ember volt, valamikor Jutason szolgált, ott keményedett meg. Nemcsak a partizánokkal szórakozott, hanem velünk, munkaszolgálatosokkal is. Nem a partizánok fogták el, hanem mi. Itt a szűrőtáborban. Hamis névvel, hamis zsoldkönyvvel jelentkezett, mert igencsak dörzsölt volt, de ráfázott, mert én megismertem. Nem is tagadott. Széttárta a kezét, és azt mondta: „Ez a háború, százados úr! Én akkor tévedtem a legnagyobbat, amikor magát nem nyírtam ki a Dnyeszter partján.”

– És a százados bajtárs mit válaszolt neki?

– Semmit. Mit lehet erre válaszolni. Úgy szájon vágtam, hogy beszart. Mert tudja, hadnagy úr, ezek a fickók csak a hatalom birtokában kemények.

– És most mi van vele?

– Őrizetbe vettem, és felkísértettem a katonapolitikai osztályra.

– Bocsánat, az meg milyen osztály?

– Kémelhárító és hírszerző, meg felkutatja és elfogja a háborús és népellenes bűnöket elkövetett katonákat és csendőröket. A szűrőtáborok is oda tartoznak, tehát mi is. Nos, remélem, hogy Menyus Imrét a Népbíróság halálra fogja ítélni. Bár meg kell hogy mondjam, ezen a téren piszkos manipulációk folynak. Már eddig is jó néhány halálra ítélt bűnös kapott kegyelmet, megúszta életfogytig tartó fegyházzal. Azt gondolom, sokan meggazdagodnak ezekben a hónapokban. Szemét emberek mindig voltak.

– Akkor, ha jól értelmezem, a katonapolitikai osztály a VKF 2. jogutódja?

– Igen, de más tartalommal. Nekünk most, ugyebár, a szomszédaink már nem az ellenségeink, nem küldenek hozzánk kémeket, és mi sem küldünk hozzájuk. Jó viszonyban vagyunk a Szovjetunióval, Csehszlovákiával, Romániával és Jugoszláviával.

Gyömrőy Pál eltűnődve nézett a testes százados arcába, és azon gondolkodott, hogy vajon ez minden hadifogságból hazatért katonával ilyen őszintén beszél, mint vele? Megemberelte magát, és megkérdezte:

– Százados bajtárs, minek köszönhetem, hogy hozzám ilyen őszintének tetszik lenni?

Váradi Béla százados megnyerő bizalommal nézett rá, aztán bemutatkozott.

– Figyeljen rám, az őszinteségnek oka van. Tudja, a nagyapám, aki mezőgazdász és erdőtulajdonos volt, Weisskopfból Váradira magyarosította a nevét a király engedélyével, így az apám már Váradinak született, és mindig is magyarnak tarotta magát. Apám kimondottan vadmagyar volt, az első háborúban aprította a kozákokat, pedig hát azok is vadlovasok voltak, és ők sem kímélték a magyarokat. A maga édesapja akkor terjesztette fel őt arany vitézségi éremre, amit hazajövetele után meg is kapott. Na látja, barátom! Ez az oka az őszinteségemnek. Igaz, apám aztán harcolt Kun Béláék ellen. Szívvel-lélekkel fehér volt. – Széttárta a karját. – Látja, hogy mit produkál az élet?! Én, a fia, pedig már vörös lettem, bolsevik. Mondta is nekem Veres Péter, akivel egy politikai gyűlésen találkoztam: „Ne szégyelld, öcsém, hogy zsidó vagy! Ott a helyed. De zsidó létedre maradj meg jó magyar embernek. Ne állj bosszút senkin azért, mert apádat elégették, a melledre pedig sárga csillagot varrattak.” – Váradi a hadnagyra nézett, megdörzsölte széles, húsos állát. – Tudja, hadnagy bajtárs, Péter bácsinak igaza van, csakhogy nagyon nehéz felejteni. Itt a városban is élnek olyan tizenöt-tizenhat éves gyerekek, akik valamilyen csoda folytán élve kerültek haza, de szüleiket a nácik vagy a nyilasok elpusztították. Most bandába verődve vadásznak azokra, akik állítólag szüleiket feljelentették vagy elhurcoltatták. Néhány nappal ezelőtt összetereltem őket a katonapolitikai osztály városi kirendeltségére, és megpróbáltam beszélgetni velük. Azt gondolja, lehetett? Még ők toltak le. Nem szégyellem magamat, hogy zsidó létemre a nyilasokat védem? Azt mondtam nekik, a nyilasokkal, a háborús és népellenes bűnösökkel mi leszámolunk. Ez nem a ti dolgotok. Röhögni kezdtek. „Most viccel?” – kérdezték, és azt bizonygatták, hogy az úgynevezett kisnyilasokat beléptettük a kommunista pártba.

– Tényleg előfordult ilyen eset? – kérdezte Gyömrőy.

– Nem tagadom. Mi keményen tiltakoztunk az efféle politikai manipuláció ellen, de nem sok eredménnyel, mert fentről azt mondták, hogy a politikát bízzuk rájuk. Ne felejtsük, itt elbutított, megtévesztett emberekről van szó, akiket át kell nevelni, és jobb, ha mi kezdjük el az átnevelést, mint mondjuk, a kisgazdák. Magának is azt ajánlom, hogy sürgősen lépjen be a kommunista pártba. És végül még egy ok az őszinteségemre: utasítást kaptam Budapestről, hogy magát sürgősen küldjem fel, jelentkeznie kell a Nádor utcában a katonapolitikai osztály vezetőjénél, Pálffy György vezérkari ezredesnél.

– Értettem! De nincs pénzem vonatjegyre.

– Tőlem kap utazási igazolványt. Hol fog lakni Budapesten?

-Van egy távoli rokonom Óbudán, a Szépmajori úton lakik. Nem tudom, él-e még. Édesapám unokahúga, özvegyasszony. Mindenesetre tessék felírni a címét, és az igazolványomat arra a címre szíveskedjék kiállítani.

Váradi jegyzettömböt húzott maga elé, elővette a töltőtollat.

– Diktálja!

– Özv. dr. Kelédy Sándorné, harmadik kerület, Szépmajori út 10. Szép magányos ház, amolyan villaszerű épület, nagy kerttel, gyümölcsössel.

– Rendben van. Holnap kap vonatjegyet, igazolványt, és kivételesen hideg étkezési csomagot. – Felállt, a kezét nyújtotta. – Nem tudom, ki viseli a szívén a sorsát, de úgy látom a leírtakból és a távmondatból, hogy valaki a minisztériumban jó szívvel egyengeti az útját. Kit ismer a minisztériumban?

– Senkit. Negyvenhárom február elején estem fogságba, gondolom, hogy azóta a minisztérium személyi állománya kicserélődött.

– Hát, igen, majdnem. – Egymással szemben álltak, Váradihoz képest Gyömrőy szinte fiatal diáknak tűnt.

Másnap reggel már korán kiment az állomásra. Nézelődött, de az öreg cívis városon nem látta a háború nyomait. Az élet normálisan zajlott. A házak nem voltak lepusztulva, az utcák is tiszták voltak.

A vonat tömve volt, de szerencsére az ablak mellett kapott ülőhelyet. Nézte a régóta nem látott alföldi tájat, az apró, fehérre meszelt tanyákat. Autót, lovas kocsit csak elvétve látott. Hallgatta az utasok beszélgetését, de nem szólt közbe. Többnyire gazdasági kérdések kerültek terítékre, a föld, a vetőmag, a jószágok, főként a lovak. Aztán egy tanítónőféle asszony csendesen megjegyezte: akkor lesz itt élet, ha kivonulnak az oroszok, akkor elveszik a kommunistáktól a rendőrséget meg a hadsereget is. Most az övék a fegyver. Egy szikár, nagy bajuszú parasztember közbevágott, hogy állíthat ilyen marhaságot az asszonyság, hogy a hadsereg a kommunistáké? A honvédelmi miniszter talán kommunista? Becsületes pártonkívüli. Többen hangosan nevetni kezdte. „Nahát – mondta egy kalapos férfi –, azzal a Vörös Jánossal, aki elárulta Horthyt, elmehet a honvédség oda, ahová akar. És a honvédség már megmutatta a Donnál, hogy mennyit ér. Nulla, értik? Ahogy mondom, egy nagy nulla!” Ez már sok volt Gyömrőynek, csendesen megszólalt:

– Maga mindezt honnan tudja? Talán ott volt a Don partján?

– Nem voltam ott, de tudok, amit tudok.

– És mi az, amit tud? Volt már maga nyári fölszereléssel negyvenfokos hidegben? Látott már maga állva megfagyni embereket? Mert én láttam. Én ott voltam. Mi azért pusztultunk el, mert a visszavonuló nácikat kellett védenünk. Az én századom utolsónak hagyta el a Don partját. Harcoltunk, amíg lehetett. Úgyhogy azt ajánlom, hogy fogja be a száját, és ne bántsa azokat, akik nem önként mentek a frontra, hanem parancsra, és becsülettel haltak meg. Mi nem voltunk fasiszták, csak szerencsétlen magyar áldozatok.

– Bocsánat, nem akartam megbántani – mondta a kalapos visszafogottan.

Az utasok többsége természetesen a hadnagy pártjára állt. Gyömrőyt jóleső érzés töltötte el, nagyon régóta most először volt elégedett magával. Aztán lehunyta a szemét, és magába zárkózott emlékeivel. Mirjamra gondolt, még mindig nagyon szerette őt. Dús, szőkésbarna haja volt, a szeme sötétbarna, melle csodálatosan formás, és mindig izzott a szenvedélytől. Alig múlt tizenhat éves, amikor az övé lett a Szépmajor úti villában. Istenem, hányban is volt? Ki kell számolni. Ma negyvenöt július huszadika van, kedd. Mirjam huszonöt május másodikán született, akkor most májusban töltötte be a huszadik évét, ami azt jelenti, hogy négy éve lett a szeretője. Igen, Mirjam akkor hatodikos gimnazista volt, ő pedig már hadnagy, és a hadtestét mozgósították. Parancsnokai és az apja is úgy tudta, hogy a felállítandó második hadsereg harmadik hadtesteként kivonulnak az orosz frontra, a németek követelésére. Mirjam csodálatosan tudott szeretni. Minden mozdulata, csókja, simogatása természetes volt, nem játszotta meg magát, egyetlen mozdulatát sem jellemezte a mesterkéltség. Tanárnő szeretett volna lenni. Apja, Kalmár Ákos is tanár volt, de abban az évben nevezték ki tankerületi főigazgatónak, amikor ők elindultak a frontra.

Tizenegy óra múlt néhány perccel, amikor megérkezett Budapestre. Nem evett az úton, de nem érzett éhséget. Már közeledett a dél, amikor a Nádor utcában jelentkezett az ügyeletes tisztnél. Fiatal, sovány főhadnagy volt, a demokratikus honvédség egyenruháját viselte. Gyömrőy bemutatkozott, közölte, hogy a debreceni szűrőtáborban Váradi századostól azt az utasítást kapta, hogy még a mai napon jelentkezzen Pálffy György ezredes bajtársnál.

– Mi a neve? – kérdezte fontoskodva a főhadnagy.

– Gyömrőy Pál hadnagy.

A főhadnagy megpiszkálta a fülét.

– Várjon egy percig! – mondta, és a telefonhoz ment, tárcsázott egy számot, várt néhány másodpercig. – Itt az ügyelet! Soós Péter főhadnagy. Kapcsold a főnököt! – Megint eltelt néhány másodperc, aztán kattant a készülék. – Ezredes bajtárs, Soós Péter főhadnagy jelentem, hogy Gyömrőy Pál hadnagy megérkezett Debrecenből… Igenis, értettem. – Visszatette a kagylót a helyére, beszólt a másik szobába: – Őrmester bajtárs!

A szobából egy harcsabajuszos őrmester lépett ki. Zömök, izmos férfi volt.

– Parancs, főhadnagy bajtárs!

– Állítson ki egy belépőcédulát, és a hadnagy bajtársat kísérje fel az ezredes bajtárshoz!

– Értettem! – Az íróasztalhoz ült, kiállította a belépőcédulát. – Jöjjön! – mondta Gyömrőynek.

Az ezredes kerek arcú, jól ápolt, kimondottan intelligens megjelenésű férfi, barátságosan bemutatkozott, kezet fogott vele, hellyel kínálta.

– Nos, milyen érzés szabadnak lenni?

– Csodálatos – mondta őszintén a hadnagy.

– Azt elhiszem. Átnéztem a teljes nyilvántartási anyagodat. Tegnap küldte át a minisztérium személyzeti osztály vezetője. A jellemzésed ragyogó. Régen olvastam ilyen remek jellemzést. A minisztérium illetékesei a miniszter bajtárssal egyetértésben úgy döntöttek, hogy átvesznek a demokratikus honvédség hivatásos állományába, és soron kívül századossá léptettek elő. Mindez már a mai napon meg is jelent a Honvédségi Közlönyben.

– Bocsánatot kérek, ezredes bajtárs, engem úgy tájékoztattak a szűrőtáborban, hogy valamilyen igazolóbizottság elé kell állnom.

– Formaság. Távollétedben az egyes számú igazolóbizottság már leigazolt. Ismerték édesapádat, múltadat, és azok tanúskodnak melletted, akikkel együtt harcoltál a fronton, és akikkel együtt estél fogságba. Ä minisztérium illetékesei úgy döntöttek, Vörös miniszter bajtárs utasítására, hogy szolgálati beosztásod itt, nálunk lesz, közvetlenül az én törzsembe tartozol. – Csöngetett. Belépett a segédtisztje. – A százados bajtársat kísérje át Halmos ezredeshez, ő már mindent tud. – Felállt, kezet fogott Gyömrőyvel, aki a meglepetéstől szólni sem tudott. „Úgy látszik – gondolta –, hogy Gorcsevék gyorsan és határozottan intézkedtek.” – Holnap reggel találkozunk. A főhadnagy bajtárs megmutatja, hogy hol lesz a szobád.

– Értettem!

Halmos ezredes nagy testű, mosolygós arcú, erősen ritkuló hajú férfi volt. Barátságosan bemutatkozott. Kezet fogott vele, aztán az íróasztala előtt álló székre mutatott, majd ő is leült. Elővett egy kartont, és pontosan feljegyezte Gyömrőy személyi adatait.

– Hol volt a legutolsó állandó bejelentett lakásod?

– Csernőn, szüleim házában. Miután ludovikás voltam, természetesen ott laktam. De volt egy ideiglenes lakásom is a nagynénémnek özv. dr. Kelédy Sándornénál, a harmadik kerület Szépmajori út 10. szám alatt. Azt hiszem, most is nála fogok lakni. Remélem, hogy még él.

– Akkor most arra a címre kiállíttatok egy ideiglenes igazolványt és belépési engedélyt. Holnapra pedig hozol három igazolványképet…

Beszólította titkárnőjét. Fiatal, hamvasszőke hajú, jól öltözött nő lépett be.

– Bemutatom neked Bokros Erzsikét, Gyömrőy Pál százados bajtársat pedig magának, Erzsikém.

Gyömrőy felállt, kezet csókolt a lánynak, aki elnevette magát.

– Százados bajtárs, nálunk a kézcsók nem divatos.

– Elnézést – mondta Gyömrőy –, de anyám, aki született arisztokrata volt, arra tanított, hogy a nőknek kezet kell csókolni, mert a nőből anya lesz, és az anyáknak kézcsók jár.

– Igen, ebben sok igazság van – mondta Halmos –, de mi, kommunisták a kézcsókot kispolgári szokásnak tartjuk, s ha jó forradalmárok akarunk lenni, következetesen és drasztikusan meg kell szabadulnunk a kispolgári szokásainktól.

– Értettem, ezredes bajtárs! Igyekezni fogok, hogy megfeleljek az itteni követelményeknek.

A lány köhintett. Halmos ránézett.

– Akkor én most elkészítem a szükséges iratokat. Gondolom, valamennyi előleget is kellene adni a százados bajtársnak.

– Látod – nézett mosolyogva Gyömrőyre –, ezért pótolhatatlan Erzsike. Tényleg, van pénzed? – kérdezte Halmos.

– Egyetlen fillérem sincs. De abban reménykedem, hogy nagynéném kisegít, amíg fizetést kapok.

– Kiutalok előlegként egy bizonyos összeget – mondotta a ritka hajú ezredes. – Azzal az asztalához ült, és megírta a kiutalást, majd átadta Erzsikének.

– Mindent elintézek. – A hamvasszőke hajú lány kiment a szobából.

– Ülj le! – mondta Halmos. – Mesélj magadról!

– Sok mesélnivalóm nincs – mondta elgondolkodva Gyömrőy. – Századparancsnok voltam, katonáim dunántúli gyerekek voltak, a századom hetven százaléka a harcok során elpusztult. A szovjetek óriási erővel támadtak…

Halmos tekintete borongós lett.

– Én is ott voltam a Donnál. Csak én zsidó munkaszolgálatos voltam. Korotojáknál estem fogságba. A századból öten maradtunk életben, én meg a keret három tagja, és a századosunk. Tartalékos tiszt. Iskolatársak voltunk Miskolcon. Nagyon jó tanuló volt, kitűnően érettségizett. Persze ez már nagyon régen volt. Gépészmérnök lett, én pedig geológus. Furcsa az élet. Együtt végeztük el a tartalékos tiszti iskolát. Szinte évenként behívtak és előléptettek. Amikor életbe lépett a zsidótörvény, százados voltam, de természetesen megfosztottak tiszti rangomtól. Őt nem. Vargha Istvánnak hívták. Nagyon szép, délceg férfi volt, emlékszem, a lányok bolondultak érte. Fiatalon megnősült, példás családi életet élt. Végtelenül vallásos volt. Két fiával és a feleségével minden vasárnap templomba járt, gyónt, áldozott. De engem gyűlölt, mert zsidó voltam. Egyszer azt mondta, azért gyűlöl bennünket, mert mi vagyunk felelősek Krisztus haláláért. Mi, zsidók. Ma sem értem, hogy az a kiváló mérnök hol tévedt el az élet útvesztőjében? És erre a gyűlölettől terhelt emberre bíztak kétszáz-valahány zsidó munkaszolgálatost. Amikor negyvenegy őszén áüéptük a határt, csendes, kulturált hangon azt mondta: „Megígérem önöknek, hogy mindannyian el fognak pusztulni. A sors keze fog lecsapni önökre, mert elárulták Jézust.”

– Bocsánat, ezredes bajtárs, de meggyőződésem szerint az az ember totál őrült volt.

Az ezredes kinyújtotta a lábát, s mintha az emlékeit akarná felidézni, maga elé révedt.

– Az igazságügyi orvosszakértők szerint teljesen normális volt.

– Elfogták?

– Igen. A debreceni szűrőtáborból hozta fel személyesen Váradi százados. Természetesen mindent tagadott. Abban a meggyőződésben élt, hogy a kétszáztizennégy emberből senki sem maradt életben. Abban biztos volt, hogy a keretlegényei, hogy saját bőrüket mentsék, nem fognak ellene vallani. Egy fiatal vizsgálótiszt hallgatta ki, és Vargha István olyan meggyőzően bizonygatta ártatlanságát, hogy a hadnagy elhitte minden szavát. No, várj csak, fiú, mondtam neki, ez azért nem úgy van! Ne csak neki higgyél, hanem nekem is! Vargha úgy tudja, hogy én is elpusztultam. Hallgasd ki őt újra, aztán majd bemegyek. Biztosan meg fog ismerni, annak ellenére, hogy amikor utoljára látott, alig negyvenöt kiló voltam, most meg kilencven vagyok, ugyanis gyerekkorunktól kezdve az érettségiig osztálytársak voltunk.

A hamvasszőke Erzsike jött be, tálcán két csésze feketekávét tett az asztalra, és egy tányéron kockacukrokat.

– Köszönjük – mondta Halmos –, maga, Erzsikém, nemcsak pótolhatatlan, de gondolatolvasó is.

– Köszönöm! – mondta a lány, és kiment. Kortyolgatták a feketét, közben Halmos tovább beszélt:

– Meg kell jegyeznem, hogy eredeti nevem nem Halmos volt, hanem Hützlében. Persze Vargha István nem tudta, hogy én ebben az évben megmagyarosítottam a nevemet, és Hützlében Miklósból Halmos Miklós lettem. És azt sem tudta, hogy hazatérésem után mint ellenállót és partizánt Vörös honvédelmi miniszter soron kívül ezredessé léptetett elő. Most képzeld el a következő szituációt! A vizsgálótiszt kérdezgeti a részletekről Varghát, aki természetesen azt bizonygatja, hogy ő volt a leghumánusabb parancsnok, arról nem tehet, hogy az embereit, mármint a rábízott több mint kétszáz zsidó munkaszolgálatost megtizedelte a tífusz, meg a fene tudja, hogy miféle betegség, akik túlélték, azokat pedig az orosz aknavetők meg a katyusák pusztították el. A fiatal hadnagy ekkor felolvasta neki nagybaconi Nagy Vilmos volt honvédelmi miniszter tanúvallomását, aki elmondta, hogy miután aggasztó híreket hallott Vargha százados működéséről, elhatározta, hogy személyesen győződik meg a valós helyzetről. El is utazott a frontra, ám amikor a Vargha-féle egységet meg akarta szemlélni, kiderült, hogy az egység tífuszos, a körletet nem szabad megközelíteni. Távcsővel nézték a kettes sorban álló embereket, akik a bunkerek előtt merev tekintettel, vigyázzban álltak. Csakhogy a miniszter nem tudhatta, hogy a felsorakoztatott „tífuszos” munkaszolgálatosoknak több mint a fele már csonttá fagyott hulla volt, az pedig eszébe sem jutott, hogy a tífuszos betegeket hogyan sorakoztatták fel, amikor azoknak feküdniük kellett volna. Ez a furcsa körülmény még a kíséretében lévő orvosezredes figyelmét is elkerülte.

Halmos az üres kávéscsészét a tálcára tette. Úgy tűnt, az emlékezés felizgathatta, mert magas homloka fénylett az izzadságtól.

– Szóval, amikor a kihallgatása folyt, és természetesen tagadott, és azt bizonygatta, hogy neveltetésénél fogva humanista és hívő keresztény volt, humanista ma is, bementem a hadnagy szobájába, Vargha háttal ült az ajtónak, nem nézhetett hátra, nem tudta, hogy ki lépett be a szobába. Leültem egy székre, oldalt a fal mellé, úgy helyezkedtem el, hogy ő ne láthasson engem. Persze izgatott lett, szerette volna tudni, hogy ki ül mögötte, mint később elmondta, arra gondolt, hogy hamarosan megverik, de azt sem tartotta kizártnak, hogy esetleg tarkón lövik, mert rólunk ilyen legendákat terjesztenek a kimondottan jobboldali beállítottságú tisztek és tiszthelyettesek. Hallgattam csendes, de izgatott vallomását. Éppen arról beszélt, hogy neki az a szerencsétlensége, hogy a munkaszolgálatosok mind meghaltak, nincs élő ember, aki bizonyíthatná humánus magatartását és a muszosokról való gondoskodását. És akkor megszólaltam: „Tévedsz, Vargha István – mondtam. – Nem mindenki halt meg. Én élek.” Hátrafordult, azonnal megismert és elájult. Amikor meglátott, tudta, hogy vége, nincs értelme a további hazudozásnak.

– És mi lett vele? – kérdezte Gyömrőy Pál.

– Másnap teljes beismerő vallomást tett. Az volt a kérése, hogy a zárkájába kaphasson egy imazsámolyt, mert sorsát szeretné az Istennel megbeszélni.

– Kapott?

– Természetesen. Levelet is írhatott a feleségének, aki hetente egészségügyi csomagot hozott neki. El kellett mennem a tárgyalására is, ahol tanúvallomást tettem. Meg kell mondanom, végre emberi módon viselkedett, tudta, hogy elkövetett bűneire nincs mentség, arra törekedett, hogy magatartását elfogadhatóan megmagyarázhassa. Nem akarom most részletezni a történteket, de ha nagyon kíváncsi vagy rá, átnézheted az aktáit a nyilvántartásban.

– Kivégezték?

– Igen. Felakasztották. Már a nyakán volt a kötél, amikor azt kiáltotta: „Krisztusért és a hazáért!”

– Ezredes úr ott volt a kivégzésén?

– Nem, nem voltam ott. Tudod, Pali, én a háborúban annyi kivégzést láttam, hogy elegem van belőlük. Ott voltam, amikor a magyarok és a németek szovjet partizánokat végeztek ki, de ott voltam akkor is, amikor a partizánok végeztek ki német SS-eket vagy kollaboránsokat. Mert azok is voltak szép számmal. De azt is láttam a háború utolsó napjaiban itt, hazai földön, hogy a magyar tábori csendőrök hogyan lőtték agyon a magyar antifasisztákat. Egyszóval, elegem van a kivégzésekből, és sajnos úgy tűnik, hogy még nincs vége, mert a reakció nagyon erős és jól szervezett.

– Az ezredes bajtárs párttag?

– Igen. Soha életemben nem politizáltam, engem a tudomány érdekelt. De az élet rákényszerített az állásfoglalásra, a partizánoknál kértem a pártba való felvételemet.

– De hát az ezredes úr nem proletár…

– Gondolkodó ember vagyok, és az élet arról győzött meg, hogy itt a helyem. Nem azért, mert zsidónak születtem, hanem azért, hogy egy szebb, igazságosabb világot építsünk fel.

Gyömrőy Pál elgondolkodott. Felidézte magában az emlékeit, azokat a nyomorúságos szovjet falvakat, amelyeken harcolva vonultak keresztül. Akkor azt mondta magában, hogy ezeket a falvakat nem lehet összehasonlítani a gazdag magyar falvakkal. Aztán később rájött, hogy ez az összehasonlítási elmélet butaság, mert Magyarországon is vannak szép számmal nyomorúságos, ínséges falvak, gondoljon csak a Nyírségre, Beregre meg Kárpátaljára.

-Azon gondolkodtam – mondta, miután észrevette, hogy Halmos fürkészve néz rá –, hogy vajon sikerül-e felépíteni valaha is azt a szebb, jobb világot. A Szovjetunióban már tizenhét óta építgetik…

– Butaságokat beszélsz, Pali! Nem ismered a történelmet. Oroszországban valóban tizenhétben tört ki és győzött a forradalom, csakhogy akkor a muzsik faekével szántott, ha volt neki. Ipar jószerivel nem létezett, vagy csak alig. A lakosság több mint nyolcvan százaléka analfabéta volt. Közben évekig tartott a polgárháború, a külföldi intervenció. Meg kellett védeni az országot. Éhínség volt, meg minden, amit akarsz. És lám, ma már eljutottak odáig, hogy megverték a verhetetlennek hitt náci hadsereget, jó a fegyverzetük, a ruházatuk, és fejlődnek. Persze ez sem olyan egyszerű, mert a nyakukon van a hidegháború, a Szovjetuniót, a kommunizmust a kapitalista világ meg akarja semmisíteni. Tehát az oroszoknak fegyverkezniük kell, új fegyvereket kell tervezniük és létrehozniuk. Ez nem olyan egyszerű, mert fegyverkezni és az életszínvonalat emelni nem könnyű. Szinte megoldhatatlannak látszik.

– Ezredes bajtárs – kérdezte Gyömrőy váratlan fordulattal –, engem felvennének a pártba, ha kérném a felvételemet?

– Azt gondolom, hogy igen. Nagy szükségünk van a megbízható káderekre. Arról most nem is beszélek, hogy a te apád a Vörös Hadsereg egyik parancsnoka volt.

– Lehet, hogy megpróbálom.

Erzsi lépett a szobába.

– Elkészítettem mindent – mondta, és az igazolványokat, az ideiglenes belépési engedélyt, az egyenruha-kiutalási papírokat, az előleget leszámolva az asztalra tette. – Itt tessék aláírni!

Gyömrőy aláírta az átvételi elismervényt.

– El kell mennie az egyenruha-szabóságba ezzel a kiutalással, és ott díjtalanul elkészítik az egyenruhákat.

Gyömrőy a hamvasszőke hajú lányra nézett. Tetszett neki. Aztán eszébe jutott az ő aranyos Mirjamja, aki megígérte neki a frontvonat indulása előtt, hogy hűségesen fog várni rá. Visszazökkent a valóságba.

– Köszönöm, Erzsikém – mondta –, és megígérem, hogy többé nem csókolok kezet magának, még akkor sem, ha tudom, hogy egyszer maga is anya lesz.

Erzsi szomorkásán nézett rá.

-Vagyok – mondta. – Egyéves a kislányom. De férjem nincs. Tizenhét éves koromban beleszerettem egy kommunista ellenállóba, akit a nyilasok elfogtak, vallatás közben megcsonkították, aztán valahol – egyesek szerint a Lehel téri templom mellett – agyonlőtték. Akkor én már terhes voltam. Úgy döntöttem, megszülöm a gyereket. Nos, hát így történt.

– Még egyszer elnézést kérek. Nem volt szándékomban, hogy a múlt emlékeit a felszínre hozzam.

– Nem történt semmi. Az ezredes úrtól megtanultam, hogy a múltunkkal szembe kell nézni. Hát ez van. Ha végeztek, lekísérem a kapuig, a kilépési engedélyét már aláírtam.

Halmos ezredes felállt, kedvesen azt mondta:

– Akkor menj, Palikám, és intézd a dolgaidat! Ha jól számolok, elég sok dolgod van.

Gyömrőy bólintott.

– Tessék mondani, én most már jogosan használhatom a tiszti igazolványomat?

– Te a magyar demokratikus honvédség századosa vagy. Aki nem hiszi, járjon utána. De az elég kockázatos vállalkozás, mert az igazolványodban az áll, hogy őrizetbe vehetsz bárkit, rendfokozatára és beosztására való tekintet nélkül, ha úgy ítéled meg, hogy vétett a jelenleg érvényben lévő kormányrendeletek és törvények ellen.

– Uram Isten! – ijedt meg őszintén Gyömrőy. – Ez így első hallásra ijesztő. Az őrizetbe vételhez nem kell ügyészi végzés, bírósági hozzájárulás?

– Most olyan időket élünk, amikor a demokratikus rendszer védelme és biztonsága mindennél fontosabb. Persze a hatalommal nem szabad visszaélni. Ja, még valamit. A fegyvered száma már be van írva az igazolványodba, mert ugye, mint hivatásos tiszt jogosult vagy fegyver viselésére. Erzsikétől kapsz egy héthatvanötös Walter pisztolyt. Egyike a legjobbaknak. A németektől zsákmányoltuk. Csak arra kérlek, ne élj vissza vele! Sem a rád bízott hatalommal. – Halmos kezét nyújtotta. – Szervusz, Pál! Holnap találkozunk.

Kezet fogtak, Gyömrőy aláírta a fegyver átvételét, aztán Erzsike kíséretében lement a főbejárathoz, meglepődött, hogy az igazolványa felmutatása után az őrség tagjai milyen udvariasak lettek hozzá. Mosolyogva bólintott az ügyeletes tisztnek, aztán kezet fogott Erzsikével.

– Ne féljen, nem csókolok kezet.

– Legalábbis itt nem – mondta az asszony alig hallhatóan. – Majd máskor – súgta. – Én kedvelem az udvarias férfiakat.

Bezáródott mögötte a kapu, ő meg ott állt a forgalmas Nádor utcában. Jó Istenem, tulajdonképpen hova kerültem én?! Esküszöm, soha az életemben nem akartam sem kémelhárító, sem hírszerző tiszt lenni.”

És most hogyan tovább, százados bajtárs? Gorcsev megtartotta az ígéretét. Vajon mikor fog jelentkezni az összekötője, és milyen feladatokat ad majd neki? Világosan látta, hogy csapdába került, mindenáron haza akart jönni, hát most itthon van. De mi lesz ennek az ára? Ráér ezen tűnődni. Van ideje rá még bőven. A zsebében megérintette a Waltert. Legvégsőbb esetben ez is megoldást jelent. Végül is magára maradt, nincs már anyja, apját is eltemették, most hát el kell döntenie, hogy mit akar. Elsétált a körútig. Útközben látott egy fényképészműtermet, bement, pénze bőségesen volt, csináltatott öt darab igazolványképet.

– Holnap tizenegy órára készen lesznek a képek – mondta a sovány, kopasz fényképész. Gyömrőy előleget adott.

– Akkor holnap tizenegykor itt leszek – mondta. – Beült egy taxiba, bemondta, nagynénje Szépmajori úti címét. Ennyit egy demokratikus honvédszázados igazán megengedhet magának. Már a Szépvölgyi úton jártak, amikor arra gondolt, hogy talán meg kellene állnia a Kalmár-villa előtt, jó lenne megtudni, hogy mi van szerelmével, Mirjammal? Nem! – döntött magában, váratlanul nem tör rá, ki tudja, mi történt vagy történhetett vele az elmúlt évek során, lehet, hogy férjhez ment, lehet, hogy gyerekei vannak, nincs joga hozzá, hogy zavarba hozza. A taxi befordult a Szépmajori utcába, és megállt a tízes számú villa előtt. Kifizette a taxit, borravalót is adott, megteheti, hiszen van pénze. A középkorú taxis megköszönte a borravalót, még sapkát is emelt, azt hitte, hogy a fiatalember meghibbant, mert majdnem annyi borravalót kapott, mint amennyi a fuvardíj volt.

3.

3.Gyömrőy Pál mielőtt becsöngetett volna, átnézett Pestre. Csodálatos volt a kilátás, a nap melegen sütött, a pesti oldal házainak az ablakai visszatükrözték a fénylő napsugarakat. Csak a hidak, a szép pesti hidak lógtak szárnyaszegett madárként a Dunába. Szörnyű látvány volt, Gyömrőy megborzongott tőle. Aztán a villa felé fordult. A kert elhanyagolt volt, a fű nem volt lenyírva, a fákon a gyümölcsök már kezdtek beérni. Laktak a villában. A zsalugáterek ki voltak akasztva, két fa között kifeszített kötélen mosott ruhák száradtak a napon. Mélyet lélegzett, aztán becsengetett. Kisvártatva egy alig húszéves, szép arcú lány jött ki a villa üvegezett verandájának az ajtaján. Meglepően jó alakú volt, fehér vászonblúza alatt két telt keble minden lépésnél megrezdült. Már majdnem a kapuhoz ért, amikor dallamos hangon megkérdezte:

– Kit tetszik keresni? – Nagy, barna szemével kíváncsian nézett Gyömrőyre.

– Dr. Kelédy Sándornét – mondta Gyömrőy, és hozzátette: – Az unokaöccse vagyok.

– Te jó Isten! – a lány két tenyerét az arcához szorította. – Istenem, drága jó Istenem, mi meg már elsirattuk magát.

– Hilda néném itt lakik?

– Hát hol lakna? Persze hogy itt lakik, csak még nem jött haza.

– Beengedne?

– Maga tényleg a Pali? – Azzal máris kitárta a rácsozott vaskaput. Gyömrőy belépett, a lányra nézett.

– És mi az, hogy Pali? – kérdezte kötekedve, magában pedig azt gondolta, hogy demokrácia ide, demokrácia oda, azért még ott nem tartunk, hogy a cselédség csak úgy lepalizza.

A szép arcú lány bezárta a kaput, és aranybarna szemével őszintén nézett a férfira.

– Elnézést, de azért Pali, mert én Kelédy Zsófia vagyok. Sándor bácsi unokahúga, és így Hilda néni a nagynéném. Akár tetszik ez neked, akár nem, szegről-végről rokonok vagyunk.

– Értem. – Lassan elindultak a veranda felé. – És honnan kerültél ilyen váratlanul elő?

A lány egy pillanatra megállt, kétoldalt varkocsba font haját válla mögé tette.

– Hogy honnan? Mondhatom, te is szép és okos legény vagy. Hát te nem vagy tisztában a rokonságoddal? – Elindult, apró, tipegő léptekkel a betonozott járdán. – Tudnod kellene, hogy Sándor bácsi testvére, Kelédy Mihály a Felvidéken, Nyitrán élt, és apámnak én vagyok az egyetlen lánya, a szeme fénye. És azt is tudnod kellene, hogy engem kidobtak a csehek a Felvidékről, apámat meg, mert ő szerintük vadmagyar, börtönbe zárták. Tizenöt évre ítélte el a csehszlovák bíróság hazaárulásért meg összeesküvésért. Apám, Kelédy Mihály februárban Ilován a börtönben meghalt. Szegény jó anyámmal, mint ellenséges elemek, egy-egy kis batyuval a hónunk alatt átjöttünk Magyarországra. Hova mehettünk volna máshová? Egyetlen rokonunk Sándor bácsi meg Hilda néni. Mi persze tudtuk, hogy Sándor bácsi beteg, kórházban van, mert Hilda nénivel leveleztünk. Apám és Sándor bácsi nagyon jó testvérek voltak. Anyám szegény, nem bírta elviselni az életet, és vissza akart szökni Nyitrára. A határon a csehek lelőtték. A szemtanúk szerint belezuhant a Dunába. A víz fogva tartja, nem adja ki a holttestét, hogy eltemethessük. – Nagy csönd telepedett rájuk.

Bementek az előszobába. Mindenütt ragyogó tisztaság volt, igaz, hogy Hilda néni mindig kényes volt a tisztaságra, de azért meglátszott Zsófia keze munkája is.

– Ülj már le! – kérte a lány derűsen. – Úgy totyogsz, mint egy tojósgalamb.

Gyömrőy leült az egyik kényelmes karosszékbe.

– Tudod, Palika, mi Hilda nénivel azt hittük, hogy a fronton meghaltál. Hála Istennek, tévedtünk. Írtunk a Vöröskeresztnek, de azt a választ kaptuk, hogy semmit sem tudnak rólad. Nem szerepelsz a hadifoglyok lajstromában. Hát bizony elsirattunk. Gyere be a nappaliba, ott van a ludovikás fényképed fekete szalaggal átkötve a kandallón. Istenem, de sokszor álltam a fényképed előtt, és beszéltem hozzád, néha már arra gondoltam, hogy talán szerelmes lettem beléd. Megkínálhatlak valamivel?

– Mivel? – kérdezte Gyömrőy, és jókedve lett.

– Hát nem tudom, hogy mit szeretsz. Van konyakunk, és van borunk is jó néhány üveggel, tokaji meg szekszárdi, a fene ismeri ki magát a borok között.

– Akkor adj egy pohárka konyakot és szódavizet is, ha van!

– Minden van!

– De én csak akkor iszom, ha te is iszol.

– Édes jó Istenem, ne csináld ezt velem, Palikám! Nyomban meg is halnék, ha nekem konyakot kellene innom. – Gyömrőyhez ment, megsimogatta a homlokát, haját, aztán váradanul megcsókolta az arcát. – Annyira szeretlek, hogy el sem tudom mondani. Hozom a konyakot. – Perdült-fordult, és máris az asztalra tett egy üveg francia konyakot. Elnevette magát. – Csak az üveg francia, közönséges magyar konyak van benne.

Gyömrőy töltött a poharába, közben azt mondta: – Jegyezd meg, mi magyarok nem gyárthatunk konyakot a trianoni békeszerződés óta. A románok meg a szerbek igen. Hát egészségedre! – Kortyolt az italból, szódavizet ivott rá, és nézte Zsófiát, aki szolgálatkészen ült vele szemben.

– Hány éves vagy, Zsófikám?

– Tizenhét múltam a tavasszal, március nyolcadikán. Te viszont, ha jól számolok, március elsején töltötted be a huszonhatodik évedet.

– Pontosan. Azt, ugye, tudod, hogy nagyon szép és nagyon kívánatos lány vagy?!

– Mondják.

– Van már valakid? Vőlegényed vagy barátod?

– Ugyan, hova gondolsz! Én még ártatlan vagyok.

– Meddig? – kérdezte meggondolatlanul Gyömrőy, és ivott a konyakból, hogy zavarát leplezze.

Zsófia arca kipirult, két varkocsát a füle mögé igazította, szemét lesütötte, térdeit alig észrevehetően egymáshoz érintette.

– Meddig? – kérdezte tétován és kicsit szégyenlősen. – Hát, ameddig te akarod.

– Hogy ameddig én akarom? – nevetett fel Gyömrőy. – Bolond vagy te, lány! – korholta. – Hogy akarhatnék én bármit is tőled? Rokonok vagyunk, a nagynéném unokahúga vagy.

– Tudom – feleselt a lány határozottan –, de ez nem vérrokonság! Ez csak amolyan távoli rokonság. Ettől még hivatalosan gyerekünk is lehet.

– Ezt meg ki magyarázta el neked? – Gyömrőy az asztalra tette az üres poharat. Zsófi pedig ugrott, és kérés nélkül azonnal teletöltötte.

– Le akarsz itatni?

– Szeretnélek. Hátha akkor megtetszenék neked.

– Ide figyelj, te boszorkány, ahhoz képest, hogy kiskorú vagy, és vidéki, más szóval felvidéki, nagyon ki vagy kupálódva ezekben a, hogy úgy mondjam, kényes kérdésekben.

– Te tréfálsz, Palika! – vitatkozott Zsófia magabiztosan. -Nálunk a faluban a lányok már tizenöt éves korukban férjhez mentek, ilyen idős korukban, mint én, már gyereket szültek. Én, mióta itt vagyok Hilda néninél, nagyon sokat tanultam tőle. Azt is megbeszéltük, hogyha te valamilyen csoda folytán hazavergődnél a hadifogságból, egészségesen, nagyon a kedvére való lenne, ha én a feleséged lennék. Mondta, hogy volt egy szerelmed ludovikás korodban, a Kalmár Mirjam, itt lakik nem messze a Szépvölgyi úton…

– Tudom, hogy hol lakik. – Nem értette, hogy Hilda néni miért keveri távollétében a lapokat, mint egy öreg kerítőnő, pedig még nem is öreg, miért keres neki feleséget, miért akarja összeboronálni a rokonával, Zsófiával, aki valóban szemrevaló teremtés, nemcsak nagyon szép, de kívánatos is. – Mondd, Zsófika, te ismered Mirjamot?

– Ismerem hát! Többször is járt itt, Hilda néninél, mindig megkérdezte, hogy tudunk-e már rólad. Meg kell, hogy mondjam, szép nő. Egyébként nem árt, ha tudod, a nyár elején férjhez ment.

Gyömrőy ujjai között megremegett a pohár.

– Ki a férje? Tudod?

– James C. Edcomb. Angol kapitány. A missziónál szolgál. Valamilyen katonai misszió van Budapesten.

– Honnan tudod?

– Ő mondta, Mirjam. Egyébként, ahogyan én tudom, most végzi az egyetemet, angol-történelem szakos tanárnő akar lenni, és hamarosan újra lesz angol követség, ott kap állást. Valamiféle titkárnői beosztást.

– Ezt is ő mondta?

– Igen. – A lány elfésült a homlokából néhány rakoncátlan hajszálat. – Aztán Hilda néninek panaszkodott, hogy már most mennyire ki van téve mindenféle zaklatásnak…

Gyömrőy közbevágott, nem erőszakosan, csendesen:

– Kik zaklatják?

-Jaj, Palikám, könnyebbet kérdezz, mert én a politikához nem értek. Csak annyit tudok, hogy van valamilyen politikai rendőrség meg valamilyen katonai osztály, vagy mi a csuda. És ők zaklatják.

– De miért? – Ivott a konyakból, és figyelmesen nézett a lányra.

– Majd Hilda nénitől kérdezd! – hárította el a kérdést Zsófia. – Ezt ők ketten szokták megbeszélni. – Zsófia megigazította kötényét, lesimította, pedig nem volt gyűrött.

Gyömrőy hirtelen vágyat érzett, hogy lefeküdjön vele. Ahogy látja, tiszta, ápolt, és ő már évek óta nem érzett maga mellett női testet, a konyak is dolgozott benne, de gátlásait valahogyan nem sikerült legyűrnie.

– Hilda néni mikor szokott hazajönni? – kérdezte.

– Az teljesen változó. Van, amikor már kettőkor itthon van, van, amikor csak este nyolc órakor keveredik haza.

Gyömrőy elgondolkodva forgatta ujjai között a talpas poharat.

– Tulajdonképpen hol dolgozik? – kérdezte.

– Úgy tudom, hogy a nőszövetségben. Főállásban. Onnan kap fizetést, meg mindenféle élelmiszercsomagokat. Kávét, lisztet, cukrot, persze nehogy már azt képzeld, hogy ezekből a csomagokból meg lehet gazdagodni! Szó sincs róla! Ezek amolyan fizetéspótló akármik.

– Értem. – Kiitta maradék konyakját. – Ne tölts! Elég volt! Nem szeretnék lerészegedni. – Eltolta maga elől a poharat. – Ma például mikor jön haza Hilda néni?

– Nem tudom.

– Na látod, ez baj.

– Miért baj?

– Mert most nagyon megkívántalak, le is feküdnék veled, de így nem lehet. Nem vállalhatok ekkora kockázatot.

Zsófia gondolkodott egy sort.

– És ha felhívnám telefonon?

– Hívd fel! És mit fogsz mondani neki?

Zsófia a telefonhoz ment, tétován megállt a készüléknél.

– Mit mondjak? – kérdezte aztán. Hirtelen felderült az arca. – Már tudom, hogy mit fogok mondani. – Huncutul nézett Gyömrőyre. – Megmondom neki, hogy hazajöttél, jól nézel ki, és szeretnél lefeküdni velem.

– Hm! Nem rossz. Csak így egyszerűen? És miért nem azt mondod, hogy te szeretnél lefeküdni velem?

– Erre nem is gondoltam. De azt is mondhatom, mert igaz.

– Várj egy pillanatig! – mondta Gyömrőy. – Gyere ide! -A lány engedelmeskedett. A férfi megfogta a kezét, megsimogatta, megcsókolta, érezte, hogy a lány egész testében megremegett. Engedelmesen a férfi ölébe ült, szép arcát a férfi borostás arcához szorította, ajka az ajkát kereste. Hosszan csókolóztak. Zsófia ösztönösen, ügyesen csókolta vissza a férfi erőszakos csókját. Mindkettőjüknek felforrósodott a vére. Gyömrőy lehunyta a szemét, ügyesen kigombolta a lány blúzát, tenyere a mellére csúszott, lágyan simogatta, aztán csókolgatni kezdte…

A kerti kapu csapódott. Szétrebbentek, rendbe hozták a ruházatukat. Gyömrőy nyugalmat erőltetett magára, töltött két-három ujjnyi konyakot a poharába, és várakozva az ajtóra nézett, Zsófia már az ajtónál állt, és amikor Hilda néni a teraszra ért, máris nyitotta az ajtót.

– Csókolom! – az asszony nyakába ugrott. – Itthon van! -kiáltotta lelkesen. – Hazajött!

Az asszony lefejtette magáról a lány karját, és csodálkozva nézett rá.

– Ki van itthon? Kijött haza? – Az előszobából nem láthatta a nappaliban ülő Gyömrőyt.

– Pali! – kacagott a lány. – Palika hazajött! Hála istennek, egészségesen!

Az asszony ledobta a selyemsálját, és tétova léptekkel a szoba felé indult, közben halkan suttogott:

– Pali hazajött? – Tenyerét a szívére tette. – Istenem, én édes Istenem! Hát mégis? – Lassan eltolta magától a lányt, aztán hirtelen berohant a nappaliba, karját széttárta, úgy röppent a férfi felé. – Pali, Palikám, drága Palikám!…

Összeölelkeztek, és mindketten könnyeztek.

– Nincs semmi baj… drága Hilda néni. Itthon vagyok, hazajöttem…

Sokáig tartott, mire megnyugodtak. Ott ültek hárman, csendben, szótlanul, csak nézték egymást, az öröm, a boldogság szétsugárzott az arcukon, aztán elindult és ömlött belőlük az emlékezés. Gyömrőy akadozva beszélt, az elmúlt évek szenvedéseit még a zsigereiben érezte. Tulajdonképpen a legszívesebben a gyerekkorára emlékezett volna vissza, de Hildát nem a gyerekkor érdekelte, hanem a közelmúlt, a háború, a háború utáni események és tragikus történések. Gyömrőy visszafogottan mesélte fogságba esése történetét. Persze Gorcsev alezredesről mélyen hallgatott. És rossz érzéseiről sem szólt, csak annyit jegyzett meg, hogy a miniszter a személyzeti osztály javaslatára a katonapolitikai osztályra helyeztette, és ugyancsak a személyzeti osztály javaslatára soron kívül századossá léptették elő.

– Csak nem csodálkozol ezen? – mondta Hilda. – Vörös Jánost apád nem szerette, nem volt a barátja, de politikailag egyetértettek, ezért gondolt rád. Hidd el nekem, hogy politikai háttere van az odahelyezésednek.

– Ezt nem értem.

– Pedig érthető. Vörös kormánypárti miniszter. A katpol a kommunisták kezén van, ezért azt akarja, hogy legyen ott egy jó, megbízható embere. Tudja, hogy te sohasem lehetsz kommunista, megbízik benned. Érted már? – kérdezte Hilda. Az asszony negyvenöt éves volt, karcsú, jó alakú, szép arcát sötétbarna, sűrű haj fogta keretbe, tókék szeme szinte világított. Rászólt Zsófiára: – Készítsd el az ebédet!

– Csak meg kell melegíteni.

– Akkor melegítsd meg! – A lány felállt, kiment a konyhába, az asszony a férfira nézett. – Csirkepaprikás van, galuskával, tegnapról maradt, gondolom, nem baj, a csirkepaprikás felmelegítve is nagyon finom.

– Istenem, de nagyon régen ettem! Jó savanyúsággal…

– Az is van. Káposztával töltött paprika meg savanyított dinnye.

– Ne is tessék részletezni, mert összefut a nyál a szájamban. – Felemelte a konyakos üveget. – Tölthetek, Hilda néni?

– Hát persze hogy tölthetsz. – Átvette a fiatalembertől a poharat, koccintottak, ittak. – Szóval, visszatérve a kinevezésedre meg a beosztásodra, melynek nem nagyon örülök…

– Miért nem?

– Arról majd később. Szóval ma olyan emberek ülnek a minisztériumban, akik édesapádnak nagy tisztelői voltak, és akik a háború alatt, de már előtte is, részt vettek az ellenállási mozgalomban. Most a kommunista párt tagjai. Egyszerűen gondoltak rád. És ez Vörös Jánosnak is nagyon megfelel.

– És annak miért nem tetszik örülni, hogy a katonapolitikai osztályra osztottak be?

Az asszony maga elé nézett, ujjai között forgatta a poharat.

– Őszintén beszélek veled – mondta. – Erre kötelez az ígéretem, amit apádnak a halálos ágyán megfogadtam. Nos, én a kisgazdapárt női szekciójában dolgozom, és a nőszövetség elnökségi tagja vagyok. Jól ismerem az ott dolgozó asszonyokat. Esküszöm neked, rendes társaság van ott együtt. Mindannyiunknak széles ismeretségi köre van. És amikor egy kicsit lazítunk, szóba kerül a Péter Gábor-féle társaság meg a Pálffy-féle katonapolitikai osztály. Meg kell mondanom őszintén, nem éppen az elismerés hangján beszélnek az osztályról.

– De hát Pálffy nagyon tisztességes ember. Tudtommal nagy jövő előtt áll.

– Az lehet. Sőt biztosan így is van. De a bennfentesek azt beszélik, hogy ütik-verik az elfogott embereket.

– Nem tudom. Engem ma délelőtt neveztek ki. Azt sem tudom, hogy mivel foglalkoznak. Halmos megígérte, hogy átnézhetek néhány lezárt ügyet, és ha az iratokból úgy látom, hogy nem nekem való hely, akkor kérni fogom az áthelyezésemet.

Hilda ivott a konyakból.

– Igen, azt hiszem, az lenne a legjobb. – Elmorzsolt egy váradanul kibuggyant könnycseppet az arcán.

– Most miért tetszik könnyezni?

– Eszembe jutott édesapád. Szegény Vendel sokat szenvedett, de nyugodtan, békében, békével halt meg. Azt kérte tőlem, hogy vigyázzak rád. Megígértem, és az ígéretemet megtartom. Ebéd után elszámolunk.

– Milyen elszámolnivalónk van nekünk? – kérdezte csodálkozva Gyömrőy.

Hilda sokat sejtetőn mosolyra húzta a száját.

– Apádék nem voltak éppen szegény emberek. És apád halála előtt engem bízott meg azzal, hogy hazajöveteledig vigyázzak a vagyonodra. Érted, Palikám, nálam van a vagyonod. Ahhoz azonban, hogy a zürichi kereskedelmi bankban hozzájussál a vagyonodhoz, ki kellene utaznod Svájcba, ami most nem nagyon lehetséges. A betétszámlád egyébként jeligés, nem névre szóló, a széf kulcsa pedig nálam van. De végül is az a lényeg, hogy nem vagy szegény ember, nem kell ebédért sorban állnod az ingyenkonyhán.

– Akkor apát te temettetted el? – kérdezte tegezve a százados.

– Én meg a cselédek, de szép számmal ott voltak régi harcostársai, akik nem szöktek Nyugatra a szovjetek elől. Butaság, amit mondok, de nem mondhatok mást, szép, egyszerű és megható temetés volt. Kovácsi Péter esperes úr búcsúztatta az evangélikus egyház nevében. Tudod, apád nem volt túlzottan vallásos, évente egyszer ment templomba, a reformáció ünnepén, mert Luther Márton fellépését korszakos jelentőségű eseménynek tartotta.

– Hát az is volt. Megváltoztatta Európa s talán a világ jövőjét.

– Hogy állsz pénzzel?

– Kaptam előleget.

– Mindegy, holnap már a felét sem éri. De lakásra nincs gondod, itt fogsz lakni nálam – mondta határozottan, tiltakozást nem tűrő hangon. Bőven van hely. Apád is itt lakott a haláláig. És ha itt leszel bejelentve, nem vagyok kitéve annak, hogy betesznek a villába, mondjuk, egy társbérlő családot, idegeneket, a fene tudja, milyen népséget. Mert azért ne feledd el, hogy én nem vagyok proletár, a férjem, a te drága Sándor bátyád mégiscsak jeles ember volt, jó nevű bankigazgató meg fölbirtokos. Most más kérdés, hogy a birtokot elvették, fölparcellázták. Hát most ilyen időket élünk. Nem panaszkodom, mert maradt mit aprítani a tejbe. Persze a Rédey család birtokát is felosztották.

Zsófia szólt be, arca kipirosodott, szeme csillogott.

– Tálalva van!

Néhány perc múlva asztalnál ültek. Gyömrőy Pál a metszett kristálypoharakba bort töltött, aztán jó étvággyal ették a csirkepaprikást. A százados az első falat után jött rá, hogy mennyire éhes. Hosszú, mozgalmas nap állt mögötte. A reggel, amikor búcsút mondott a debreceni Pavilon-laktanyának, távolinak tűnt, a vonaton történtek is összemosódtak az emlékezetében. Igen – gondolta –, talán az a jó, ha nem emlékszik vissza a múltra, hanem előre tekint, a holnapra, arra a megváltozott új világra, melynek most már ő is felesküdött katonája. Akárhogyan nézi is a vele történteket, meg kell állapítania, hogy az Isten eddig a tenyerén hordozta, vigyázott rá, mert végül is el is pusztulhatott volna, mint azok, akik soha többé nem térhetnek vissza szülőföldjükre. Még a tífuszt is megúszta, pedig társai közül hányan, de hányan haltak meg. Ő a legnagyobb hidegben is mosdott, ha víz nem akadt, akkor hóval dörzsölte végig a testét. A haját kopaszra nyíratta, nem akarta, hogy sűrű hajába befészkeljék magukat a tetvek, és ott elszaporodjanak. Nem, ő nem adta fel, haza akart jönni, látni akarta Mirjamot. Ivott a borból. De most már nem akarja látni Missis James C. Edcomb asszonyt, az angol kapitány feleségét. Lám, ezt is megérte. Álmai szétfoszlottak, Mirjamnak csak az emléke maradt meg, és ezt is túlélte, nem dőlt össze a világ. Élni kell! Ez az élet parancsa, és el kell fogadni az új lehetőséget, amit az élet tálcán felkínált neki, és hűségesen szolgálnia kell azokat, akik a hóna alá nyúltak. Hűségesen szolgálnia kell azt az új hadsereget, amelynek váratlanul a századosa lett. Ősi birtokának elvesztése különösképpen nem rázta meg, nem szerette a gazdálkodást. Majd alkalomadtán leutazik Csernőre, és megnézi, mi maradt meg számára. Gondolni kell a jövőre. Igaz, ha valaki most megkérdezte volna tőle, hogy tulajdonképpen mit akar, hogyan képzeli el a magyar jövőt, a magyar hadsereget, hát bizony zavarba jött volna, be kellett volna vallania: nincs elképzelésem a jövőről. Hilda zökkentette ki gondolataiból.

– Hé, fiú, te most tulajdonképpen hol, merre jársz?!

– Elnézést, kicsit elbambultam. Sok minden eszembe jutott. – Bort töltött magának, és ivott.

Zsófia leszedte az asztalt, megfőzte a kávét, felszolgálta, aztán a konyakos üveget is az asztalra tette a poharakkal együtt.

– Várj csak, csillagom! – mondta Hilda, és felállt. – Most ünnepelünk, ezért valódi francia konyakot fogunk inni. – Az ebédlőszekrényből elővett egy üveg Remy Martint. -Langyosítsd meg a konyakos poharakat! – szólt rá kedvesen Zsófira. – A francia konyakot csak előmelegített pohárban szabad inni.

– Bocsánat, Hilda néni, ezt nem tudtam.

– Nem baj, most ezt is megtanulod.

A lány megmelegítette a poharakat, Gyömrőy pedig töltött a poharakba.

– Húzd el az orrod előtt! – biztatta Hilda Zsófiát. – Érzed az ital gőzölgő aromáját?

A lány felnevetett.

– Érzem, de én akkor sem értek hozzá. Bizonyára finom.

Konyakoztak, feketét ittak, és beszélgettek.

– Valamikor a jövő héten szeretnék leutazni Csernőre, virágot tenni anyám és apám sírjára.

– Mondd meg, mikor akarsz menni. Én szerzek kocsit. Legfeljebb adunk valamit a gépkocsivezetőnek, és megfizetjük a benzint.

– Jó, majd szólok. Még nem tudom, hogy alakul a programom. Pálffy ezredes törzsébe kaptam beosztást, de fogalmam sincs, hogy mit kell csinálnom. Azt tudom, hogy holnap zsúfolt napom lesz.

– Figyelj rám, Pali, hagyjuk ezt az egyoldalú magázást. Nem vagyok olyan öreg, hogy Hilda nénizz, mondd csak egyszerűen azt, hogy Hilda. Jó? Az előbb már úgyis letegeztél.

– Ahogy akarod, Hilda kedves, az egészségedre, és szervusz!

– Szervusz! – Megcsókolták egymást.

– Tehát? – kérdezte Gyömrőy.

– Azt már mondtam, hogy a kisgazdapárt központjában dolgozom, és a nőszövetség elnökségi tagja vagyok.

– Be is léptél a pártba?

– Be én. A kisgazdapárt vezetőségi tagja vagyok. Zsófira most parancsoltam rá, hogy lépjen be az ifjúsági szervezetbe.

– A kisgazdáknak is van ifjúsági szervezete?

– Hát persze hogy van – mondta a lány. – És tudd meg, Palika, hogy be is fogok lépni, és azt is tudd meg, hogy sürgősen megszerzem az érettségi bizonyítványt, és beiratkozom az egyetemre. Érted, Palika, tanulni akarok. És, ha megszereztem a doktorátust, akkor feleségül megyek hozzád.

– Hozzám? Te tréfálsz!

– Nem tréfálok, komolyan beszélek. Hilda néni is tudja, hogy szerelmes vagyok beléd.

– Nem baj. Ezt a betegséget majd kinövöd – nevetett Gyömrőy.

– Nem növöm ki, mert nem akarom kinőni! Hilda néni is azt mondta, hogy feleségül mehetek hozzád, mert nem vagyunk vérrokonok.

– És az nem zavar, hogy esetleg én mást szeretek?

– Mirjamot, ugye? De ő elhagyott. Annak az angol kapitánynak a felesége.

– Nem erről van szó, drága kis Zsófikám! Én szerettem Mirjamot, de ma már nem érdekel. Mirjam a múlt. Engem a múlt, hogy úgy mondjam, nem érdekel. Egyszerűen arról van szó, hogy nem akarok megnősülni.

– Hagyjátok abba! – szólt rájuk Hilda határozottan. -Szerelmes voltál Paliba, mert mindketten úgy tudtuk, hogy Pali nem él, eltűnt.

– De tetszik látni, hogy hazajött…

– Igen, tudom, de ezt a beszélgetést most hagyjuk abba! Megkérhedek rá, hogy fejezd be?

– Bocsánatot kérek! – A lány kiment a konyhába mosogatni.

– Borzasztó érzékeny. Valóban beléd szeretett. Esténként ott állt a kandallónál a fényképed előtt, és beszélt hozzád, pedig nem is ismert. Romantikus lélek. – Kifújta az orrát, megtörölte a szemét is. – Szóval, visszatérve a párttagságomra. Tudom, hogy neked furcsa, de azt nem tudod, mert te már mozgósítva voltál, hogy negyvenkettőben és negyvenháromban belekapcsolódtam a polgári ellenállási mozgalomba, és aktívan dolgoztam a nácik ellen, különösen akkor lettem aktív, amikor édesapádat elhurcolták. Nos, akkor ismerkedtem össze néhány értelmiségivel, ma egyetemi tanárok, nagykövetek és így tovább. Nagyszerű emberek. De bujkált itt nálam olyan kiugrott katonatiszt is, aki az illegális kommunista párt tagja volt. Hát így történt, aztán, hogy már negyvenháromban, én, a volt méltóságos asszony a kisgazdapárt tagja lettem. Itt rendeztünk be egy illegális nyomdát, szórtuk a röpcédulákat. Senki nem gondolta, hogy özvegy Kelédy Sándorné, a volt bankár felesége ellenálló lett. – Töltött egy kevéske konyakot, ivott, és folytatta: – Izgalmas heteket, hónapokat éltünk át. Mint tudod, nekem nagyon jó kapcsolataim voltak az úri világgal, nagyon sok hasznos információt szereztem és adtam tovább. Istenemre mondom, nagyon jól érzem magam köztük. Bíznak bennem. A kommunisták már gyanakodva fogadnak, ők csak a munkásosztály tagjaiban bíznak. Pálffyék bizonyára kapacitálni fognak, hogy lépj be a kommunista pártba. Én a helyedben nem lépnék be, mert te csak útitárs lehetsz. Az pedig rád nézve megalázó. Nem feledkezhetsz meg arról, hogy honnan jöttél, hol a helyed, kikhez tartozol.

– Pedig az az érzésem, hogy a jövőm érdekében be kell lépnem a kommunista pártba. De ígérem, nem fogsz csalódni bennem.

– Én a helyedben nagyon meggondolnám.

Átmentek Hilda hálószobájába, ahol az asszony egy Gulácsy-festmény mögött kinyitott egy falba épített széfet, és kivett belőle egy nagyobb méretű acélkazettát, aztán a nyakában lógó aranyláncról levette a kazetta kulcsát, kinyitotta.

– Ez a betétkönyved. A jelige: Paulus. Rengeteg pénz, csak dollárból húszezer. Ez a széf kulcsa, ez pedig a lista anyád ékszereiről. Egész vagyont érnek. Nyakékek, gyűrűk meg fülbevalók. Persze nem szabad elkótyavetyélni, mert ez mindig maradandó érték. Nem is tudom megmondani neked, hogy ezeknek az ékszereknek dollárban mennyi a forgalmi értéke, de nagyon sok. Például, egy briliánsokkal kirakott gyűrűnek az értékéből akár három autót is vásárolhatsz. Azt például tudom, hogy egy Citroënt ma ezer dollárért lehet vásárolni.

– Nem akarok gépkocsit venni. Viszont arra kérlek, hogy válassz magadnak gyűrűt, nyakláncot vagy amit akarsz, és amikor hazahozom, átadom neked.

Hilda elhárította a fiú ajánlatát.

– Kedves vagy, de nekem van mindenem. Nézd, Palikám, az egész ékszergyűjteményt megtarthattam volna magamnak, neked fogalmad sem lehetett róla, hogy apád a halála előtt mi mindent bízott rám.

– Ez így igaz – bólintott Gyömrőy. – Mindent megtarthattál volna.

– Így van, Palikám, de én mindig rád gondoltam. Mindenesetre megadom a széf számkombinációját, hogy kinyithasd, ha velem történik valami. Soha nem tudhatjuk, nem láthatunk a jövőbe. Szegény Sándor bátyáddal is így történt. Az Operában voltunk, utána megvacsoráztunk a Gellértben, hazajöttünk, az égvilágon semmi baja nem volt, lefeküdtünk, és szegénykém reggel már nem ébredt fel. Álmában jött érte a halál. Egyetlen hang, sóhaj nélkül halt meg. Harminchat éves voltam. És boldog. Azóta élek egyedül.

– Miért nem mentél férjhez?

– Sándor bátyád után? Nem, édes Palikám! Azt nem tehettem meg, ennyivel tartozom az emlékének.

– Nem kell felelned, ha nem akarsz, de megkérdezem: barátod sincs?

– De van! – mondta őszintén az asszony. – Még az illegalitásban ismerkedtünk össze. Akkor lettünk jóba. Azt hiszem, a félelem kergetett egymás karjába bennünket. Egyetemi tanár. Filozófiát tanít a tudományegyetemen. Boldog házasember volt, a feleségét egy akció során a csendőrnyomozők elfogták, s mivel hallgatott, agyonverték. Nem árulta el a férjét, engem se. Nagyszerű asszony volt. Ma sem tudjuk, hogy hol van eltemetve.

– Megmondhatod a barátod nevét?

– Miért ne mondhatnám meg, Rácz Károly doktor. Filozófiatörténetet tanít. Remélem, hamarosan meg fogod ismerni. Még annyit Károlyról, hogy nagy tisztelője volt édesapádnak. Tanulmányt írt róla és néhány társáról a tizenkilences forradalomban, meg az északi hadjáratban betöltött szerepükről.

– Szívesen elolvasnám.

– Majd megszerzem.

A kazettát visszatették a széfbe, és Hilda megmutatta a zár számkombinációját. Gyömrőy jól megjegyezte, aztán a Gulácsy-képet visszacsúsztatta a helyére. Persze egy szakszerű házkutatás során a szakemberek minden nehézség nélkül megtalálták volna az elrejtett széfet. De hát házkutatástól most nem kellett tartaniok. Elmúlt a nyilas és a náci világ, szerencsére túlélték. Gyömrőy elhatározta, hogy az ékszerekből egy gyűrűt, egy nyakláncot és egy fülbevalót Zsófiának fog adni. Hilda helyeselte a tervét.

– Ha nincs ellene kifogásod, én majd kiválasztok egy garnitúrát – mondta. – Tudom, hogy mi kell egy ilyen fiatal lánynak.

Gyömrőy bólintott.

– Értettem. Szóval a lényeg: gazdag vagyok, senkinek sem vagyok kiszolgáltatott. Drága Hildám, el sem tudom neked mondani, hogy mennyire hálás vagyok.

Hilda leintette.

– Hagyd ezt, Palikám! Ki nem állhatom, ha az emberek hálálkodnak. Amit tettem, nem a várható háláért tettem, hanem azért, hogy továbbra is embernek érezhessem magam. Tehát, ne hálálkodj, Palikám!

Gyömrőy az asszonyhoz ment, megfogta a kezét, a szájához emelte, megcsókolta.

– Te vagy a legrendesebb nagynéni a kerek világon! – Kereste a szavakat, de egyetlen értelmes szó sem jutott az eszébe, közhelyeket pedig nem akart mondani. – Szerettem volna még mondani valamit, de nem tudtam eldönteni, hogy mit mondjak.

Hilda megsimogatta a százados arcát.

– Kedvesem, nekem ennyi is elég. Az a fontos, hogy szeretsz, és én is szeretlek. Minden más mellékes. – Aztán megcsókolta a férfi arcát. – Gyere, megmutatom a szobádat. Tulajdonképpen a régi szobádban fogsz lakni, igaz, egy kicsit átrendeztem, de gondolom, ez a változás nem fog érzékenyen érinteni. Egyébként annyit akarok még mondani, hogy az elmúlt év őszén bevezettük a gázfűtést, így télen nem fogsz fázni.

Az ismerős – ötször ötméteres – szoba ablakai a kertre nyíltak. Tulajdonképpen annyi változás volt benne, hogy az ablakokkal szemközti falon teljes hosszában beépített kolóniál könyvszekrény volt, előtte pedig egy széles kolóniál íróasztal. A kétszemélyes heverő a régi helyén, az ablakok alatt volt, teveszőr takaróval leborítva. A szekrények is a régi helyükön voltak a bejárati ajtó mellett jobbra és balra. A dohányzógarnitúra is a régi volt: kerek koloniálasztal és négy nádfonatú kandallófotel párnákkal.

– Isteni! – mondta az elismerés hangján Gyömrőy. – Csodálatos! Hány darab könyvet vásároltál időközben?

– Itt pontosan négyezer-ötszáz van. Szépirodalom, tudományos meg mindenféle. De van köztük szép számmal pártirodalom is. A legfelső három polcon megtalálod az orosz klasszikusokat.

– Nagyon szeretem őket. – Gyömrőy leült az egyik fotelba, kezét nyújtotta Hildának. Az asszony is leült.

– Hanem, mondok neked valamit, Palikám!

– Hallgatlak, drága Hilda.

Az asszony lehalkította a hangját.

– Nem tudom, mit csináljunk ezzel a Zsófiával. Szerelmes beléd. Nekem elmondta, hogy csak a tíéd akar lenni. Senki másé.

– Értem, Hildám – felelte, közben arra gondolt, hogyha Hilda nem jön haza, ő még most is szeretkezne Zsófiával. Mert, amikor az ölében ült, és csókolgatta a mellét, akkor érezte meg, hogy Zsófia, akár kiskorú, akár nagykorú, csodálatos teremtés. Hildára nézett. – Szerinted mit kellene tennem? Én nagyon szívesen lefeküdnék vele, végül is a fogságba esésem óta nem öleltem nőt, márpedig az Isten arra teremtette a férfiakat, hogy a nőket magukévá tegyék. De tudod, Hilda, ha én lefekszem Zsófiával, miután nem futó kalandról van szó, attól a pillanattól kezdve felelősséggel tartozom neki. Én pedig nem akarok megnősülni. Hogy miért nem, azt ne is kérdezd, fogalmam sincs. Hidd el, én egyet akarok, hogy Zsófia tanuljon, és boldog legyen. Tudom, hogy a pillanatnyi fellángolásban a döntő szerep a romantikáé. Aztán hamarosan rájön, hogy mégsem én vagyok az, akiről ábrándozott. Szerintem az idő mindent el fog rendezni. Egyet mondhatok. Én nem fogok bemászni Zsófia ágyába, bár kedvem volna hozzá, ezt megígérem, de azt is megmondom, hogy nem zavarom ki az ágyamból, ha arra ébredek fel, hogy mellettem alszik.

– Hát ez végül is tisztességes álláspont. Én mindenesetre méltányolom. Nézd, Pali, én realista vagyok, az voltam lánykoromban is. Igazi vallásos nevelésben részesültem, furcsa módon, épp ott, akkor megtanultam, hogy minden lánynak az a sorsa, hogy az ártatlanságát elveszítse.

– Te is elveszítetted?

– El én. Még nem voltam tizennyolc éves, és őszintén megvallom neked, hogy ma sincs lelkifurdalásom. A szeretkezés lényege az örömszerzés, magamnak és annak, akinek odaadhatom magamat őszintén, tiszta szívből. És én nem bántam meg semmit sem.

Gyömrőy szája mosolyra húzódott.

– És amikor Sándor bácsi megkérte Gyömrőy Hilda úrhölgy kezét, erről a kalandról nem tudott?

– Tévedsz, Palikám – az asszony átment a nappaliba italért. Töltött a poharakba, az egyiket átadta Gyömrőynek. Kortyolt a konyakból. – Nevetni fogsz – mondta aztán –, Gyömrőy Hilda soha senkinek nem hazudott. Sándor bátyádnak sem. Tudott minden kalandomról. És ennek ellenére szeretett, és ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy fehér ruhában és a fejemen mirtuszkoszorúval álljak mellette a Mátyás-templom oltára előtt. Drága apád volt a tanúm, és mondhatom, nagyon büszke volt rám. És szerénytelenség nélkül mondhatom, minden oka megvolt rá, mert nagyon szép menyasszony voltam.

– Ezt bizonyíthatom – lépett a szobába egy hatalmas fényképpel a kezében Zsófia. – Palika, nézd meg ezt az esküvői képet! Hát láttál te az életedben ennél szebb menyasszonyt!? Tessék, szívem, nézd csak meg!

Gyömrőy a kezébe vette a harmincszor negyven centiméteres nagyítást, és elámulva nézte az esküvői képet. Gyönyörű, gondolta, de be kell vallani, hogy Sándor bácsi sem volt akárki. A díszmagyar ruha úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Délceg, jó kiállású férfi volt. – Visszaadta a fényképet a lánynak.

– Tényleg csodálatos. – Aztán Zsófiára nézett. – Figyelj rám, kicsim, te is ilyen szép leszel az oltár előtt. Már most irigylem azt a hapsit, aki melletted fog állni.

A lány nevetni kezdett.

– Most min vihogsz? – kérdezte Hilda.

– Ezen a buta Palin.

– Miért vagyok én buta? – sértődött meg Gyömrőy.

– Azért, drága Palikám – mondta oktató hangon a lány-, mert tudnod kell, hogy te fogsz mellettem állni. Te egyenruhában leszel, engem pedig Hilda néni fog felöltöztetni.

– De hát én nem akarok megnősülni.

– Akkor házasság nélkül fogunk élni egymással. Vadon. Mert én nem mondok le rólad! Vedd tudomásul, hogy ebbe a szobába rajtam és Hilda nénin kívül nő nem teheti be a lábát, mert kikaparom a szemét!

– Hát nem mondom, ez nagyon biztatóan hangzik. És, ha én, mondjuk, időközben beleszeretek valakibe?

A lány tétován Hildára nézett.

– Ugye, Hilda néni, Pali csak engem szerethet? Senki mást! Én vártam rá, én imádkoztam a fényképe előtt, és kértem a jó Istent, hogy hozza haza nekem. – És már sírt.

Hilda magához húzta a lányt.

– Jól van, jól van – mondta neki –, ne pityeregj! Így van, ahogy mondod, te imádkoztál, te kérted a jó Istent, hogy Pali egészségesen hazatérjen. De ha ő nem akar megnősülni, akkor nem lehet arra kényszeríteni, hogy feleségül vegyen. Kislányom, ez a világ már régen elmúlt.

Alig lehetett megvigasztalni a síró kislányt. Végül is akkor nyugodott csak meg, amikor Gyömrőy magához ölelte, és azt mondta neki:

– Édes, kis Zsófikám, amiért én nem akarok megnősülni, azért én téged igazán nagyon szeretlek. – Megcsókolta a homlokát és az arcát. – Bármi történjék is veled az életben, gondolj mindig arra, hogy a világon él valaki, aki nagyon szeret, és gondol rád. És ez a valaki én vagyok. Gyömrőy Pál százados. Na, kedvesem, most már ne sírj, ne itasd az egereket! Nincs semmi baj. – Végre Zsófia megnyugodott.

Gyömrőy ebéd után a szobájában lefeküdt, és azonnal mély álomba zuhant. Arra ébredt fel, hogy valaki egy könnyű pléddel betakarja. Felnyitotta a szemét, Zsófia állt a heverő mellett.

– Hilda néni csak este nyolc után jön haza – mondta. -Minden kedden kártyázni megy. És tudod, hová?

Megfogta a lány kezét, magához húzta. Zsófia engedelmesen leült a heverő szélére.

– Hova jár kártyázni? – kérdezte Gyömrőy.

– Kalmárékhoz.

– Mirjamékhoz?

– Igen. Ilyenkor összejön egy társaság, angol, amerikai, francia…

– Ezt honnan tudod? – kérdezte, és gombolni kezdte a lány fehér puplinblúzát. Zsófia nem ellenkezett. A kombinéja vállpántjából már maga húzta ki a karját

– Hilda néni mondta.

– És biztos, hogy nyolc óra előtt nem jön haza?

– Biztos. De azért én bereteszeltem az ajtót. Csak akkor tud bejönni, ha én kinyitom.

– Te mindig ilyen okos voltál?

– Mindig. Nézd, még törülközőt is hoztam magammal.

– Azt meg minek?

– Mert tudtam, hogy ma a tied leszek. És én még ártatlan vagyok.

– Tényleg nagyon okos, előrelátó vagy. – Maga mellé fektette a lányt, és óvatosan, nagyon gyengéden levetkőztette. Zsófia csodálatosan szép volt. Gyömrőy csak ült, és gyönyörködött benne. Aztán lehajolt hozzá, és csókolgatni kezdte.

– Nem fog fájni?

– Nem tudom. De nagyon fogok vigyázni.

Addig szeretkeztek, amíg Hilda meg nem jött. Zsófia a csengetésre ugrott fel a férfi mellől.

-Jaj, istenem… – Kapkodta magára a ruháit. A kombinéját már fel sem vette, kiment ajtót nyitni, Gyömrőy pedig addig rendet csinált a heverőn, mert az bizony csatatérre hasonlított.

– Te meg miért reteszelted be az ajtót? – kérdezte Hilda, és gyanakodva nézett a lányra.

– Féltem.

– Palika nincs itthon?

– De igen, itthon van, csak lefeküdt aludni.

– Értem. – Selyemsálját és könnyű gyapjúkardigánját vállfára tette, és felakasztotta az előszobafogasra. – És más mondanivalód nincs a számomra? – kérdezte a lányt, akinek az arca kipirosodott.

– Nem tudom, mire tetszik gondolni?

– Hát sok mindenre gondolhatnék, de én most arra gondolok, hogy miért nem vagy őszinte hozzám?

– Én nem vagyok őszinte?

Hilda megsimogatta a lány kipirult arcát

– Kedvesem, ezt neked kell tudnod. – Bement a nappaliba, a lány követte. Töltött magának egy pohár italt. Ivott, és a lányra nézett. – Zsófikám, én csak azt mondhatom neked, hogy drága édesanyád sem lehetett megértőbb, elnézőbb hozzád, mint amilyen én vagyok. Persze én nagyon jól tudom, hogy a magánügy az szent és sértheteden. Iszol egy kortyot?

– Egy nagyon keveset. Kétujjnyit.

Az asszony kétujjnyi konyakot töltött a pohárba.

– Egészségedre!

Miután Zsófia kiitta a konyakot, Hilda újból megszólalt:

– Kislányom, nehogy azt gondold, hogy részemről ez olcsó kíváncsiskodás, nem kedvesem, egyszerűen arról van szó, hogy minden fiatal lánynak szüksége van egy barátnőre, aki a nehéz helyzetben tanácsot tud adni. Arra gondolok, hogy előbb vagy utóbb te is asszony leszel, ezt persze képletesen mondom, vagyis megismerkedsz valakivel, megtetszik, lefekszel vele, mondjuk, Palival, mert nem titok, hogy nyakig szerelmes vagy belé…

– Már lefeküdtem vele – mondta halkan a lány. – Délután. Azt hiszem, mind a ketten akartuk.

– És ha állapotos leszel?

– Nem leszek! – Zsófia hangja határozott volt.

– Miért vagy ebben ennyire biztos?

– Mert Palika megígérte, hogy vigyázni fog.

– És vigyázott?

– Nem tudom. Ezt ő tudja.

– Nem kérdezted meg tőle?

– Nem. Hogy lehet ilyesmit megkérdezni?

– Hát erre van mód. – Újból ivott az italból. – Na jó, én majd megkérdezem őt.

-Jaj, Hilda néni, ne tessék megkérdezni! Én szégyellem magam.

– A fenébe is! Amikor levetkőztél mezítelenre, akkor nem szégyellted magad?

– Nem, akkor nem! Csak nagyon boldog voltam. Életemben még ilyen boldog nem voltam. Soha nem tudtam elképzelni, hogy egy fiatal lány ennyire boldog lehet. Hát én az voltam, Hilda néni, nagyon boldog. És ha terhes leszek, akkor meg fogom szülni a gyerekemet, és büszke leszek rá.

– Buta vagy, te lány, nagyon buta. Azt gondolod, hogy egy gyereket olyan könnyű felnevelni. Arra nem gondolsz, hogy milyen felelősséggel jár egy gyerek világra hozása?

– Nem, Hilda néni, nem tudom. És nem is érdekel. Engem csak az érdekel, hogy szeretem Palit, és most már tudom, hogy ő is szeret engem…

– Mondta?

– Nem, nem mondta. De éreztem az öleléséből, a csókjaiból.

– Figyelj rám, Zsófia! Én negyvenöt éves vagyok. Nem szégyellem bevallani neked, hogy volt néhány férfi az életemben. Jól jegyezd meg, amit mondok! Figyelsz rám?

– Persze hogy figyelek.

– Az, hogy valaki milyen szenvedélyesen ölel vagy csókol, nem azt jelenti, hogy szerelmes beléd. Szó sincs róla! Csupán élvezi a nőt. Palika negyvenkettő óta nem ölelt, nem csókolt lányt. Semmi csodálkoznivaló nincs abban, hogy három év után szenvedélyesen csókol és ölel. Ez a világ legtermészetesebb dolga. Úristen, te lány, ne légy ennyire naiv, ne légy ennyire buta! Neked még nagyon sok férfival lesz dolgod, mert nagyon szép vagy.

– Nem, nekem Palin kívül nem lesz viszonyom más férfival! – mondta határozottan a lány. – Én nem vagyok és nem leszek afféle utcai lány!

Az asszony mérgesen legyintett.

– Nem kell ahhoz utcalánynak lenni, hogy több férfi legyen egy nő életében. Na jó, hagyjuk abba a beszélgetést, majd folytatjuk.

Zsófia nem sértődött meg, tulajdonképpen megnyugodott, hogy őszintén elmondott mindent, csupán azért volt izgatott, hogy Pali mit fog szólni ahhoz, hogy ő beszámolt Hilda néninek? De végül is kiderült, hogy Gyömrőy nem haragudott meg Zsófiára, mosolygott, amikor éjjel bevallotta, hogy mit beszélt Hilda nénivel.

– Ne izgasd magad, Zsófikám! Nem leszel terhes, mert én nem vesztettem el a fejemet, vigyáztam. De megnyugtatlak, ha mégis terhes lennél, nem engedném, hogy elvetesd a magzatot, én vállalom az apaságot, büszke leszek rá, hogy én vagyok a gyereked apja.

Zsófia csókolgatta a férfi vállát, mellét.

– És ha megszülném a gyereket, a gyerekünket, akkor feleségül vennél?

Ráfordult a lány meztelen testére, szorosan átölelte, és alig hallhatóan suttogta:

– Erről majd akkor beszéljünk, ha útban lesz a gyerek.

Gyömrőy mielőtt elaludt volna régi szobájában, számbavette a történteket: álmában sem gondolta volna, hogy ilyen nagyszerűen sikerül szabadulásának első napja. Soron kívül százados lett, a demokratikus honvédség tisztje, lakása van, közben az is kiderült, hogy valójában Hilda jóvoltából a jelenlegi körülményekhez képest igenis gazdag ember, anyja családi ékszerei vagyont érnek. Ha el tudná hozni Svájcból, és ha érzéke lenne az üzleti élethez, lemondhatna tiszti rangjáról, és vagyonát – mert végül is vagyonos ember – befektethetné valamilyen vállalkozásba. Aztán hirtelen kijózanodott. Nem érdemes vállalkozásba fogni most, amikor a kommunisták átveszik a hatalmat, és megszűnik a magántulajdon, mindenre az állam teszi rá a kezét. Maradjon minden úgy, ahogy van. Aztán eszébe jutott a Gulácsy-kép mögötti széf. Ami azt illeti, ő nem sokat ért a nyomozáshoz, de annyit a józan eszével is megállapíthat, hogy ezt a széfet csak az nem találja meg, aki nem akarja. Ha meg akarja őrizni a vagyonát, akkor találnia kell valami biztonságosabb rejtekhelyet. Aztán elalvás előtt még arra gondolt, hogy vajon Hilda hány hangszeren játszik? Kommunista barátai vannak, a kisgazdapárt nőbizottságának vezető tagja, ugyanakkor minden kedden partikra jár James C. Edcomb kapitány házába, ahol találkozik franciákkal, amerikaiakkal és Mirjammal, volt szerelmével. Csodálatos szerető volt, de Zsófi még nála is ügyesebb, szenvedélyesebb, őszintébb és odaadóbb… Elaludt.