A sors keze

Fejezet 4

MÁSODIK FEJEZET

1.

1.Kürthy Éva 1945. július 1-jén töltötte be a tizennyolcadik évét Jelesen érettségizett, és néhány hét múlva megkapta az értesítést Szegiből, hogy felvették az egyetem magyar-történelem szakára. Szeretett volna Budapesten tovább tanulni, de helyhiány miatt elutasították. Éva kiegyensúlyozott teremtés volt, megvonta a vállát, és azt mondta: Sebaj, majdcsak lesz valahogy.

Kimondottan szép lány volt, középmagas, karcsú, az utcán megbámulták a férfiak. Apja, Kürthy Tamás magyar--francia szakos tanár volt az óbudai Árpád Gimnáziumban, 42 éves múlt, jó kedélyű, tréfára mindig kapható, magas, enyhén kopaszodó férfi. Édesanyja, Bodnár Lívia pedig gyors- és gépírást tanított a Ponty utcai, Hunfalvy Jánosról elnevezett kereskedelmi középiskolában.

Amikor Szegiből megkapták az értesítést Éva felvételéről, a család éppen együtt ebédelt a Vajdahunyad utcai családi házban, Lívia lecsót főzött, amit mindhárman nagyon szerettek, és ahogy apja nevezte: anakreoni mértékű, laza fröccsöt ittak rá. Kürthy már ebéd előtt is felhajtott vagy két fél deci pálinkát, mert ebéd után ugyancsak beszűkült a szeme, és ásítását sem volt képes leplezni.

– Drága papa – kérlelte kedvesen Éva –, menj, feküdj le, ha szépen megkérsz, még a lábadat is betakarom.

Kürthy a feleségére nézett.

– Te is úgy gondolod, hogy le kéne feküdnöm?

– Már most is alszol! – zsémbelt az asszony. – Esküdni mernék rá, hogy ebéd előtt már felhajtottál néhány féldecit.

A magas férfi felállt, ásított, nyújtózkodott.

-Jól van, legyen megint neked igazad. Lefekszem egy kurta órácskára – mondta, és elindult a szobája felé.

Amikor Éva bement utána a dolgozószobába, apja már mélyen aludt. Éva egy pléddel betakarta apja lábát, és azt gondolta, az Isten kegyeltje az ilyen ember, azért tud pillanatokon belül elaludni, bárhol és bármikor. A jó alvás isteni adomány. Megcsókolta apja homlokát, és visszament édesanyjához. Mosogattak, törölgettek, beszélgettek. Éva bensőséges viszonyban volt anyjával, néha úgy érezte, hogy Bodnár Lívia nem is az anyja, hanem a legjobb barátnője, akivel minden problémáját őszintén megbeszélheti, igaz, alig van titka, még nem feküdt le senkivel, a testét sem engedte összevissza tapogatni. Anyja idejekorán felvilágosította, a férfiak részéről milyen veszélyek fenyegetik, jó lenne, ha ezeket sikeresen elkerülné. Éva megnyugtatta anyját, eddig elkerülte a veszélyeket, és biztos, hogy ezután is el fogja kerülni, bár elmúlt már tizennyolc éves, egyszerűen nem kívánja a testi szerelmet.

– Csak van egy nagy baj, mama – mondta a lány, miközben az eltörölt poharakat szép sorjában berakta a kredenc felső polcára. Az asszony leengedte az öblítővizet, aztán a kötényében megtörölte a kezét, és Évára nézett.

– Mi az a baj?

– Nem szívesen laknék kollégiumban.

Az asszony megsimogatta a lány arcát, és megnyugtató mosollyal a szája sarkában mondta:

– Nem kollégiumban fogsz lakni.

– Hanem hol? Albérletben?

– Klára néninél. Igaz, bogaras vénlány, de biztos, hogy ki fogtok jönni egymással. Klára tulajdonképpen nagyon jó lélek, de azt még maga előtt is titkolja. – Az asszony leült az asztal mellé, a hokedlira. – Igen, öreg és bogaras. Macskákat nevel, a macskák az ő gyermekei.

Éva elgondolkodva háromszögeket rajzolt az asztallapra.

– Mindig ilyen volt?

– A fenéket volt ilyen! Tíz évvel idősebb nálam. Ahogy visszaemlékszem, nagyon szép lány volt, és nagyon jó testvér. Bronzvörös haj, zöld szem, olyan érdekesen volt szép, hogy irigyeltem őt. A társaság kedvence volt, mindenkit fel tudott vidítani. Szerették őt, különösen nagyapád, azt akarta, hogy Klára is orvos legyen, mint ő. Azt hiszem, volt is hozzá kedve.

Éva megkérdezte:

– És miért nem lett az?

– Nem beszélgettünk még erről?

– Nem, nem emlékszem rá. Klára néni sem említette, amikor nála nyaraltam. Pedig szeretném tudni, hogy mi történt vele.

– Nem tudod? – Kürthyné csodálkozva nézett a lányára.

– Isten bizony, nem tudom!

– Szegiben született, abban az ötszobás családi házban, ahol most is él, a Vargyas utca tízben. Ezerkilencszáztízenhétben, tizennyolc éves korában halálosan szerelmes lett egy vadászpilótába, és teherbe esett tőle. Bevallotta apámnak, aki nem szólt egyeden rossz szót sem, hanem felkereste a főhadnagyot, megkérdezte tőle, hogy a történtek után feleségül veszi-e Klárát. A pilóta azt válaszolta, hogy örömmel, mert nagyon szereti, de mivel ő hivatásos tiszt, apáék fizessék le a kötelező kauciót, mert anélkül nem kap házassági engedélyt. Apámék megszerezték a pénzt, és kitűzték az esküvő napját. Nagy volt az öröm, a városban mindenki Klára nagy szerencséjéről beszélt. Aztán három nappal az esküvő előtt robbant a bomba, távirat érkezett a főparancsnokságtól, hogy a főhadnagyot az olasz fronton légi harcban lelőtték. Klára sokkos állapotba került, kórházba kellett szállítani, elvetélt, hónapokig nyomta a kórházi ágyat, búskomor lett, befelé forduló, nem érdekelte a világ, lemondott arról, hogy orvos legyen. Egyik napról a másikra élt, egyesek szerint meghibbant. Velem sem törődött, mint azelőtt. Aztán kitört a forradalom. A papa akkor katonaorvos volt, százados, sok jó barátja volt a Galilei-körben, csupa baloldali értelmiségi, talán az ő ösztönzésükre, talán meggyőződésből belépett a Vörös Hadseregbe. Gyógyított, műtött is, ha kellett. Az összeomlás után a fehérek meghurcolták, megalázták, évekig nem praktizálhatott, s mintha elment volna a kedve az élettől. Aztán, amikor Bethlen alatt konszolidálódott a helyzet, újból rendelhetett. Régi betegei nem felejtették el, felkeresték, vele gyógyíttatták magukat. Kezdett visszajönni az életkedve. A szegényektől, az üldözöttektől sohasem fogadott el pénzt. Kitűnő orvos volt. Közben Klára állást kapott a postánál. Nagyon alul kezdte, valamelyik körzeti hivatalban lett postáskisasszony. Tanfolyamokat végzett, szó szerint betanulta a postai szabályzatokat, a rendeleteket, nem lehetett kifogni rajta. Szinte rakétaszerűén ívelt a pályája. Tíz éve már, hogy főtanácsos és postaigazgató.

– Mikor költöztetek fel Budapestre? – kérdezte Éva.

– 1927-ben. Huszonkét éves voltam, a tanárképző főiskola negyedéves, magyar-történelem szakos hallgatója. Nos, kiderült, hogy nagyapádat mint jó katonaorvost számon tartották. A Vörös Hadseregben számos olyan hivatásos tiszt szolgált, akik ekkorra tábornokok meg ezredesek lettek. Így aztán kapott a Honvédelmi Minisztériumból egy kedvező ajánlatot, hogy a központi honvédkórházban legyen belgyógyász főorvos. Lakást is kap. Nos hát, így kerültünk ide, Zuglóba. Átiratkoztam a pesti egyetemre. Ott ismerkedtem meg apáddal, aki akkor végzett francia-magyar szakon. Egy év múlva férjhez mentem hozzá, és rá két évre megszülettél. – A szeme hirtelen könnyes lett. – Azt tudod, hogy szegény nagyapád, a nagyanyáddal együtt 1945januárjában meghalt. A ház, ahol laktak; bombatalálatot kapott, már nem éltek, amikor kiásták őket a romok alól. – Egy ideig csend lett, aztán újra Éva kérdezett: