A sors keze

Fejezet 5

– A Vargyas utcai családi ház pedig Klári nénié lett.

– Igen, ez volt az ő öröksége. Remélem, most már mindent tudsz.

– Igen. Szerinted Klára néni meg fogja engedni, hogy nála lakjam?

– Már tegnap írtam neki. Várom a válaszát. Meggyőződésem, hogy boldog lesz. Persze alkalmazkodnod kell hozzá.

– Rajtam nem fog múlni.

Néhány nap múlva megkapták Klára néni levelét, amelyben azt írta, hogy jó szívvel és nagy szeretettel várja drága unokahúgát, akinek a részére máris berendezett két szobát, hogy kényelmesen érezze magát, és kedvére tanulhasson.

Éva 1945. július 20-án, kedden reggel két bőrönddel érkezett Szegibe. Az állomáson Klára néni várta. Az asszony sovány volt, legendás bronzvörös hajában ősz hajszálak csillogtak, zöld szeme azonban semmit sem változott Keblére ölelte Évát, jobbról és balról megcsókolta.

– Isten hozott nálam! – üdvözölte kedvesen, de mosoly nélkül.

– Csókolom, Klára néni, nagyon örülök, hogy itt vagyok.

Az asszony odaintett egy piros sapkás hordárt, rámutatott a két bőröndre.

– Kint vár a konflis, vigye ki, kérem! – Karonfogta a lányt, és elindultak a kijárat felé. A hordár már ott várakozott a kocsi mellett. Klára néni pénzt csúsztatott a markába, az öregedő férfi megemelte a sapkáját, köszönésfélét mormolt a fogai között.

Végighajtottak a városon. Éva jobbra-balra forgatta fejét, azt kutatta, változott-e a város azóta, hogy itt járt. Semmi változást nem tapasztalt. Jól látta az egyetem épületét, a hatalmas ablakok visszatükrözték a délelőtti napsugarakat, elkocogtak a főposta többemeletes barokk épülete előtt. Meleg július volt, sokan sétáltak az épület előtt terpeszkedő hatalmas platánok alatt. Befordultak a Gesztenyés sorra, és közeledtek a villanegyed felé. Pótkocsis, döcögő villamos után haladtak, amely a megállóknál csikorgó kerekekkel fékezett. A széles macskakövekkel kirakott út két oldalán hatalmas lombú, öreg vadgesztenyefák árnyékolták be a járdát és a házak földszintes ablakait. Éva maga sem tudta, miért, jókedvűnek, felszabadultnak érezte magát. Tetszett neki a város tisztasága, rendezettsége. Mától kezdve itt fog élni – gondolta, és lehunyta a szemét. Hirtelen álmosság tört rá. Meg kellett volna inni egy kávét az Édeskében, de hát ezt mégsem kérhette Klári nénitől, már az is szép volt tőle, hogy kijött eléje az állomásra. Mindenesetre most, hogy már ismerte Klári néni múltját, valahogy közelebb érezte magához. Arra gondolt, hogy van abban némi igazság, hogy az ember mai viselkedését a múltja ismeretében lehet és kell megérteni és minősíteni.

Éva még középiskolás korában rászokott az újságolvasásra, osztálytársainál tájékozottabb volt a világ dolgaiban, szeretett vitatkozni, ezt a tulajdonságát apjától örökölte. Tudta, hogy nagyapja a Vörös Hadseregben szolgált, és úgy érezte, hogy a nagyapja emléke arra kötelezi, hogy védje, kövesse azt a világnézetet, humanista eszmét, amit a nagyapja képviselt, és amelyről esténként apjától és anyjától csak jót hallott. Mindketten gyűlölték a náci és fasiszta eszméket, és gyűlölték, megvetették a magyar nemzeti szocialistákat mint a nácik hazai szálláscsinálóit.

– Elaludtál? – kérdezte Klára néni, és csontos ujjaival megérintette a térdét. Már a Vargyas utcában jártak, a lovak fáradtan poroszkáltak.

– Nem, nem aludtam. Csak elméláztam. Azon tűnődtem, hogy az őszi választásokat kik fogják megnyerni – füllentette.

– Szerintem a kisgazdapárt. Nagy tábora van. Mindenki belefér, parasztok, polgárok, értelmiségiek. Támogatják őket a papok és minden kommunistaellenes erő.

Abbahagyták a beszélgetést, mert megérkeztek a ház elé.

– Álljon meg, kérem! – utasította Klára néni a kocsist.

Megálltak. Az asszony és Éva kiléptek a fiákerből, a középkorú, köpcös kocsis leugrott a bakról, és kiemelte a két bőröndöt.

– Tessék csak kinyitni a kaput – mondta az asszonynak –, én majd beviszem a bőröndöket!

Az asszony kinyitotta a tömör tölgyfából készült, vasalt kaput, és beléptek. Négy bordó kókuszszőnyeggel borított lépcsőn kellett felmenni a csempézett és szőnyeggel letakart előtérbe, onnan nyílott egy fehérre mázolt és lakkozott kétszárnyú, üvegezett ajtó az előszobába. A kocsis szolgálatkészen felcipelte a bőröndöket, és a falifogás alá tette őket.

– Nagyon köszönöm! – mondta az asszony, és a fuvardíjon kívül borravalót is adott a kocsisnak.

– Ha szükség lesz rám legközelebb, nagyságos asszony, csak tessék szólni. Ott állok én mindig a főposta előtt. Ha nem lennék éppen ott, üzenetet is lehet hagyni az újságosnál, a nevem Bihari Márton.

– Köszönöm, Márton, megjegyeztem. – Lekísérte a kocsist, aztán bezárta az ajtót, még az acélból készült háromujjnyi reteszt is rátolta, és a lépcsőn álló Évának magyarázta: – Az ajtót mindig elreteszelem, még napközben is. Tudod, lányom, azt tartja a mondás: jobb félni, mint megijedni. – Az asszony hangjára a belső szobák egyikéből, de lehet, hogy a hatalmas konyhából négy vagy öt macska került elő, és az asszony lábához dörgölődtek, várták a simogatást. – Jól van, jól van, aranyoskáim, hazajött a mamika, mindjárt kaptok finom kis papit, tejecskét meg csirkemájat, úgy ám – aztán maga előtt terelve a szép, tiszta állatokat, felment a lépcsőn Évához, de továbbra is a macskáihoz beszélt. – Látjátok, ez itt az én aranyos unokahúgom, az Éviké, nagyon szeressétek őt is, fogadjatok szót neki, mert távollétemben ő fog vigyázni rátok. Na, gyertek, aranyoskáim! – Bement az előszobából balra nyíló hatalmas konyhába, a macskák meg utána, és várakozva néztek az asszonyra. Klára néni két alumíniumlábosba tejet öntött, egy másik tálba pedig feldarabolt csirkemájat tett. – Így ni, egyetek, igyatok, aranyoskáim! – Évára nézett, aki mosolyogva figyelte a jelenetet.

– Mit gondolsz, melyik a kedvenc cicuskám? – talányosan nézett a lányra.

Éva felvonta a szemöldökét.

– Gondolom, az a szép kis vörös.

– Beátára gondolsz?

– Nem tudom hogy hívják, de nagyon aranyos kiscica.

– Eltaláltad. Beátát szeretem a legjobban, mert hagyja szeretni magát. Kedves, ragaszkodó, és ami a macskákban ritkaság, mert sohasem személyhez kötődnek, mint a kutyák, Beáta hűséges. Néha arra ébredek fel, hogy hozzám simulva alszik mellettem. Persze – tette hozzá gyorsan – a többieket is szeretem. Kedvemre való állatok. A szerelem évadján olykor nyugtalanok, türelmetlenek, fújnak egymásra, néha napokra eltűnnek, de aztán tépetten, agyonhajszolva visszatérnek, mert tudják, hogy a mamijuk meggyógyítja őket. Kezelem a sebeiket, és a szülésük idején is mellettük vagyok.

– És mit tetszik csinálni a kölykökkel, Klára néni? Mert ahogy látom, az öt cicából csak egy a férfi, a többi lány vagy már anya.

– Jól látod, a férfi a Samu. Pedigréje van. Nagyszerű férj és atya. Őrá kell legjobban vigyázni, hogy ne kódorogjon el. Hogy mit csinálok a kicsinyekkel? Nem ölöm meg őket, isten ments, arra nem vinne rá a lelkiismeretem. Elajándékozom mindegyiket. De van úgy, hogy egyet-egyet megtartok, mert tudod, az öregebbje csak elpusztul, a jó ég tudja, hogyan, mikor, milyen körülmények között. Nem lehet ám őket egész nap a lakásba zárva tartani. Ki kell engedni őket a kertbe is, hogy kedvükre vadásszanak, mert a macskák, bár együtt élnek velünk, ragadozó állatok. Látod, a konyhaajtón azért van az a viaszosvászonnal ellátott nyílás, hogy szabadon ki- és bejárhassanak. No, ennyit a macskákról. Gyere, megmutatom a szobáidat!