– Ez biztos – bizonygatta meggyőződéssel Éva. – Bodnár Lívia ma is nagyon szereti és tiszteli Bodnár Klárát.
Az asszony furcsán nézett rá, zöld szemében mintha apró lángocskák gyúltak volna.
– Milyen stílus ez? – kérdezte barátságtalanul. – Budapesten most ez a módi, hogy a gyerekek az édesanyjukat csak úgy lánykori nevén említik? Bodnár Lívia! A nagynéni pedig csak Bodnár Klára…
– Elnézést, drága Klára néni, eszem ágában sem volt, hogy fájdalmat okozzak. Bocsánatot kérek! – Felállt, az asszonyhoz ment, gyengéden felemelte a kezét, és megcsókolta. – Elnézést és bocsánatot kérek!
Az asszony megenyhült, szeretettel simogatta Éva sötétbarna haját, épp olyan mozdulatokkal, mintha Beátát vagy Diánát simogatná, és azt mondta:
– Semmi baj, kislányom! Vidéki, öregedő asszony vagyok, nehezen t
