Szombat volt, szüleink ugyanarra a rendezvényre voltak hivatalosak, minket pedig, mint ilyen esetekben általában, Félixéknél hagytak. Nagyfiúk voltunk, tudtunk magunkra vigyázni. Autóversenyes videojátékkal múlattuk az időt, és jócskán túlléptük a szüleink által megszabott lefekvési időpontot. Félix nem tudott veszíteni, mindig visszavágót követelt. Persze fölöslegesen. Sokkal jobb voltam nála, valahogy ösztönösen ráéreztem a játék cseleire. Tudtam, hogyan faroltassam ki a kocsit, hogy lerázzam az ellenfelet, mégse veszítsek a tempómból. Félix erre nem jött rá, és nagyon felbosszantotta magát a sikereimen. Kénytelen volt olyan terepre váltani, ahol úgy érezte, megverhet. Az egyik legősibb és legbugyutább férfipárharcot választotta.
– A tied mekkora? – kérdezte, miután újabb csúnya vereség
