16.
Október harmincegyedike volt, szerda. A város felett szürke, esőtől duzzadó fellegek úsztak. Alacsonyan, tépetten, szakadozottan. A János-hegy csúcsát eltakarták a felhőfoszlányok. Itt-ott pillanatokra elővillant a kék ég napsugártól fényes kárpitja, de a gyorsan úszó fellegek hamar eltakarták a villódzó kék foltokat.
A hűvös szél végigsepert az utcákon, felkavarta a port, hamut, pernyét, és vitte, repítette a magasba.
Felébredt a város. Ébredezett, lüktetett az ország szíve. Az emberek is megjelentek az utcákon. Fáradtak és élénkek, reménykedők és levertek, bizakodók és lehangoltak voltak.
Béla fürkészve kutatta a szembe jövő emberek arcát. Szerette nézni az embereket. Valamikor, még az iskolában azt mondta a tanítója, hogy a szem a lélek tükre. Aztán évek múlva rájött, hogy ez is
