17.
Faragó gondolataiba merülve ült az alacsony heverőn, és kibámult az ablakon. A Gellérthegy dolomitsziklái ködös párába burkolózva meredtek rá. A hegyoldal ködlepellel betakart, kiugró szirtjei olyannak tűntek, mint strázsáló vitézek, akik a hűvös őszi reggelen köpenyt terítenek vállukra, fegyverzetükre. A párafelhőt áttörő kora reggeli nap halványpirosra színezte a szirteket, az évezredes dolomittömböket, a Citadella sok vihart, borzalmat látott vastag falait. A pálmaágat magasba tartó hatalmas Szabadság-szobor mintha a vérrel átitatott, gomolygó ködből emelkedett volna ki, tündökölt a napfényben. S mindez csak percekig tartott, mert az alacsonyan úszó felhők elzárták a napsugarakat, s újra egyhangú szürkeség borult a tájra.
Borbála, mint egy nagy macska, a százados mellett kuporgott
