25.
László az Alkonydombnál megállította a kocsit. Olyan izgalom fogta el a hazai táj láttán, hogy nem tudott tovább vezetni.
Kiszállt.
Érezte, hogy a fába remeg. Felment a töltésre. A part menti szederfák mintha tépett lombjaikat siratnák, panaszosan sírtak az erős szélben. A Tisza sötét vize zavarosan csapkodta a partot. Hangos, vad hullámok kergették egymást. A távolból Vörös-Horváthék kastélyának komor tömbjei emelkedtek ki. A tornyon nem égett a vörös csillag. Itt is csak történt valami, gondolta a fiú, máskülönben égne. Igen, az volt a földesúr kastélya. Abból csinált apja először óvodát, aztán szanatóriumot.
Végignézett a sík vidéken. Az ég tiszta volt. A csillagok megszámlálhatatlan sokasága oly ismerősnek tűnt. Szeme az Alkonydombra tévedt. Meséi trónusa. Boldog gyermekkorának
