Sértette fülemet a tegezés. Hozzászoktam a magázódáshoz, ami Florian olvasatában a kölcsönös tisztelet, hiánya pedig a tökéletes semmibevétel gesztusa. Soha nem láttam annyira bőszültnek azelőtt. Rémületbe ejtett.
– Nélkülem halott vagy. Nem létezel, csak én tartalak életben – sziszegte közelebb lépve. – Ahogy kikerülsz a védelmem alól, a démonok megölnek. Ezt akarod, Manna?
Nehezen bírtam, de álltam meggyőződéssel teli tekintetét.
– Melletted… – kezdtem, majd észbe kaptam: – Maga mellett vagyok halott! Maga öli meg a személyiségemet! A nevem nem Manna. Szilvia vagyok, ha nem emlékezne rá.
Florian arca paprikavörössé vált, ajkát összeszorította. Hunyorogva vártam, mit lép, milyen válasszal igyekszik a földbe döngölni. Ehelyett az ecsetet tartó kezével váratlanul pofon vágott. Beleszédü
