A vámpírok adóssága

Első fejezet

Könnyen megpecsételhette volna a sorsomat, hogy elmentem a nagymamám temetésére.

A ravatal mögött összegyűlt piócákat néztem, akik nagy igyekezettel próbáltak közel kerülni hozzám. Megvolt a hatása, hogy a világ hetedik leggazdagabb embere lettem, na.

Emberek voltak, szóval nem tudtam aggódni miattuk.

A néma tagadás küzdött bennem a lélekölő dühvel és azzal a kijózanító tudattal, hogy a vámpírok, mint mindig, most is hallgatóznak. Kyros nem akadályozhatja meg, hogy elmenjek a nagymamám temetésére, csak a holttestemen át.

A nagyi imádta a levendulát, ezért Blöff City botanikus kertjének levendulamezején tartottuk a szertartást – néhány gazdag résztvevő nagy megrökönyödésére, akik láthatóan attól tartottak, hogy elolvadnak, ha nyilvános helyen mutatkoznak.

Miért pont a nagymamám halt meg, nem ezek?

Soha többé nem fogom látni. A teste egy fehér koporsóban pihent tőlem jobbra, amit levendula borított, körülötte néhány őt ábrázoló fotó.

Mit keresek én itt?

A mellettem álló Tommy megköszörülte a torkát, és megszorította a kezemet. Értettem a célzását, a tekintetemet a megírt beszédemre szegeztem, és éreztem, ahogy a szemüvegem lecsúszik az orromon.

– Agatha Le Spyre a nagymamám volt. És kilencéves koromtól kezdve ő nevelt. Ő volt… – Ó, istenem! Egy gombóc kúszott fel a torkomon.

Kilencéves korom óta nem sírtam, és most sem akartam azok előtt a rohadékok előtt!

Tommy újra megszorította izzadó kezemet, én pedig vettem egy nagy levegőt, hogy lenyugodjak.

– A nagyi egy megvadult lovat is képes volt rendre utasítani a szavaival és a humorával. De tagadhatatlan, hogy emellett kedves, erkölcsös és bölcs is volt. Nem fogom azt állítani, hogy egy csendes, békés asszony volt. Aki ismerte, tudná, hogy hazudok.

Többen felnevettek.

Az első sorban ülők – a valódi barátai és a régi munkatársai – nevetését el tudtam fogadni. A hátrébb kuncogó emberek látványa viszont arra késztetett, hogy millió darabra szaggassam a beszédemet, aztán meg az arcukat.

– A maga csendes módján azonban küzdött az igazságosságért – folytattam suttogva.

– Menni fog, szívem – suttogta Tommy.

A kedvessége csaknem megríkatott. Szaporán pislogtam.

Azt akartam, hogy azok a képmutató szemétládák húzzanak el a picsába. Nem akartam őket látni soha többé! A kezem egészen más okból remegett, majd kiszakítottam Tommy szorításából, hogy két kézzel ragadjam meg a papírt.

Mindjárt vége.

Újra nekiveselkedtem.

– A nagyanyám inspirálólag hat rám. Remélem, legalább feleannyira jó ember lehetek, mint amilyen ő volt.

A tömegből egy fojtott kiáltás vonta magára a figyelmemet. A kezem ökölbe szorult, meggyűrtem a papírt.

Harriet Gregorian hátulról a harmadik sorban ült, és szívet tépően zokogott.

Ahogy ránéztem, épp a szépen domborodó mellkasára szorította a kezét.

Na ne!

Összegyűrtem a papíromat.

– Ööö… Basil? – suttogta Tommy.

– Változott a forgatókönyv – közöltem vele.

Nem kellett kétszer mondani. A volt legjobb barátnőm hátrahúzódott.

Megkerültem a pódiumot.

Ezek voltak azok az emberek, akik folyton azon voltak, hogy megkaparintsanak egy-egy darabkát a családi vagyonból, és ha kellett, bárkin átgázoltak ennek érdekében. És ami még rosszabb, a seggünket nyalták, amióta csak az eszemet tudom. Nem mindenki, de a legtöbbjük igen. Hiba volt hagyni, hogy eljöjjenek.

– Mi a fenét kerestek ti itt? – támadtam rájuk.

Harriet könnyei gyorsabban elapadtak, mint egy kiszáradt csap. Apró vigyorra húzta a száját.

A vendégek egymás felé fordultak. A legtöbben döbbenten, mások szánakozva néztek rám, a gyász miatt megbomlott elméjű hozzátartozóra.

Majd én megmutatom nekik, milyen az, amikor valóban becsavarodik valaki!

– A legtöbbjüket nem is ismerem – kiáltottam a második sorban és azon túl ülők felé, és csípőre tettem az ökölbe szorított kezemet. – Szeretnének valamit hallani Agatha Le Spyre-ról? Gyűlölte magukat. Mocskos, aljas embereknek tartotta mindegyiküket. Tony Freg? A nagyanyám egyszer azt mondta önről, hogy olyan mélyen a seggében van, hogy kész csoda, hogy nem barna lencséjű szemüvegen keresztül látja a világot.

Tony egy pillanatig habozott, aztán hirtelen felpattant, csettintett a családjának, majd elviharzott.

Kihúztam magam.

Ez remek ötlet volt, Tony!

Hangosan tapsoltam, és azt kiáltottam:

– Az első sorban ülőkön kívül mindenki távozzon! Most azonnal. Kibaszott piócák!

Senki sem mozdult, tátott szájjal bámultak.

Ó, nem vesznek komolyan?

Megfordultam, felkaptam egy virágvázát a nagyanyám koporsójáról, majd megpördültem.

Egy kéz megragadta a csuklómat.

– Hallották – kiáltotta hangosan Tommy, a tömeg felé rántva a fejét. – Az első sorban ülőkön kívül mindenki menjen el! Agatha nem akarná, hogy itt legyenek.

A tehetős gazemberek felálltak és sietősen távoztak. Ha azt várták, hogy utánuk rohanok, és a lábuk elé vetem magam, akkor nagyot csalódtak.

Majd ha fagy a pokol legmélyebb bugyrában!

Tommy elengedte a csuklómat.

– Miért állítottál le? – mordultam rá. A vázával egyenesen telibe kaptam volna Harriet fejét.

– Mert azt a virágvázát én hoztam – válaszolta, majd kikapta a kezemből, és visszatette a nagymamám koporsójára.

Oké, ez elfogadható indok.

Megigazítottam a blézeremet, köröztem egyet a fejemmel, hogy próbáljam oldani a nyakamban lévő feszültséget. Nem sikerült.

Leeresztettem az állam, és a tekintetem az első sorban ülőkön landolt: egyikük sem volt fiatalabb hatvanötnél.

Sir Olythieu ajka megrándult.

Mrs. Syrre elfojtott egy horkantást.

A szám felfelé görbült.

Felharsant egy kiáltás. Mr. Dithis és Lady Treena egymást támogatva felálltak.

Kirobbant belőlem a nevetés.

Tommy apja, Mr. Tetley, a hasát fogta, úgy potyogtak a könnyei – amelyek, úgy sejtettem, nem csak a vidámság könnyei voltak.

Nagyanyám koporsójára támaszkodtam, miközben a harsány nevetéstől rázkódva levegő után kapkodtam.

– Hát, ez kurva jó volt! – kurjantott Mr. Hothen.

Dame Burke nem volt elragadtatva.

– Azok a hülye pinák! Így körbevenni Basiliát! – Ausztráliai lévén, a pina volt a kedvenc szava, a hallótávolságban lévő idegenek állandó megdöbbenésére.

Sir Olythieu, a Blöff City Bank tulajdonosa a botjára támaszkodva felállt.

– Bepróbálkoztak. De a mi Basiliánk megmondta nekik, hová menjenek.

– A legjobb temetés, amin valaha voltam – jelentette ki Lady Treena, egy képzeletbeli pezsgőspoharat a magasba emelve.

Fred, nagyanyám komornyikja komótos léptekkel közeledett felém. Az ősz hajú férfi tartását elnézve le sem tagadhatta volna katonai neveltetését. Gyerekkoromban gyakran olvasott fel nekem esti mesét, és mindig megvédte a családomat.

Ő nem nevetett.

A mosolyom elhalványult, amikor Fred megfogta a kezemet, és csókot nyomott rá. Kefebajusza alatt viszketett a bőröm. Utoljára tizenkét évvel ezelőtt lépte át a beosztása által megszabott határokat, amikor a szüleim meghaltak.

Egyenesen rám nézett, és amikor megláttam barna szemében a remegő könnycseppeket, összerezzentem, és ismét égni kezdett a szemem.

Ma nem. Itt nem.

– A nagyanyja imádta volna – motyogta Fred, és megszorította a kezemet. – Annyira szerette önt, Miss Le Spyre. Mindent, amit tett, önért tette.

És tessék, itt volt – a pillanat, amire vártam.

Épp most mondta ki hangosan az igazi nevemet.

Egy hónapig Miss Tetley voltam. Jó okkal. Fred nem tudta, mit tett, és közel húzott magához. Odabújtam, fejemet a mellkasára támasztottam, és beszívtam szappanillatát. Eddig a pillanatig még halványan reménykedtem abban, hogy nem jut el Kyroshoz az igazság az őrökön keresztül, akik mindenhová követtek engem. De most minden reményem szertefoszlott, ahogy finoman ringatóztam a komornyik merev ölelésében.

– Sajnálom, hogy e-mailben voltam kénytelen egyeztetni a temetés részleteit – motyogtam.

– Megértem, miért volt erre szükség.

Elhúzódtam tőle. Tényleg?

– A halálról nehéz beszélni – folytatta Fred, és újra szertefoszlott minden reményem. – Valahogy valóságosabbá teszi a dolgokat.

– Igen – válaszoltam halkan, és bólintottam, hogy leplezzem elsöprő csalódottságomat.

Eltolt magától karnyújtásnyira. – Visszajön a birtokra a temetés után?

Egy hónapja, hogy elmenekültem onnan, és ironikus módon mégis ott lettem volna a legszívesebben.

– Még nem tudok visszamenni, Fred – válaszoltam. – Túlságosan fájdalmas.

Nem volt teljesen hazugság.

Nem voltam benne biztos, hogy el tudnám viselni a lakosztálya látványát – a helyet, ahol meghalt. Végig kellene sétálnom a folyosókon, a konyhán és a levendulaszínű szinteken, ahol annyi szép emléket éltünk át közösen, és ami olyan személytelennek és ridegnek tűnt most, hogy ő már nem volt ott velem.

Valójában attól függött, vissza tudok-e menni a birtokra, hogy Kyros hogyan szándékozik felhasználni a vagyonomat, miután az őreim a temetés után jelentést tesznek neki. Talán épp most is vele beszélnek telefonon, tűnődtem. Míg a szokásos kíséretem nagy része a botanikus kert körül lófrált, folyamatosan figyelve, felbukkannak-e a Tonyi hármas ikrek, Laurel mintha meg sem rezdült volna, amikor azt kértem, hogy ő is tartózkodjon hallótávolságon kívül.

Fred tekintete elhomályosult.

– Természetesen, Miss Le Spyre. Remélem, hamarosan találkozunk a birtokon.

– Addig is, megtenné, hogy gondoskodik mindenről?

Fred nagyot nyelt, a hangja rekedt volt, amikor ismét megszólalt:

– Ez csak természetes.

A torkom összeszorult, ahogy visszafordultam a nagymamám koporsója felé, és éreztem, hogy Fred kézszorítása meglazul.

A koporsó fehér volt, ezüst fogantyúkkal, és levendula borította. De semmilyen díszítés nem változtatott azon a tényen, hogy családom utolsó tagja fekszik a koporsóban.

Miért történik ez velünk?

Erőt vettem magamon, hogy ránézzek bebalzsamozott testére, mielőtt lezárul a koporsó fedele. Lehunyt szemmel idegennek hatott. Ki látott már így embereket, csukott szemmel? Ez a gondolat ebben a pillanatban merült fel bennem először, és el is bizonytalanított, de csak addig, míg be nem néztem a lábára terített selyemtakaró alá, és meg nem pillantottam a ráncos kezét.

A kezét felismertem.

A nagymamám volt a koporsóban.

Meghalt.

Összeszorítottam a szemem, a levendula erőteljes illata elárasztotta az érzékeimet.

A többi vendég megszorította a vállamat, és suttogva elbúcsúztak a mamámtól, akit úgy szerettek. Néhányan viccelődtek, mások sírtak, és voltak, akik egyáltalán nem mondtak semmit.

De semmi mesterkéltség nem volt a nagymamám búcsúztatóján, és hosszú idő után először valamit helyesnek éreztem az életben.

Ez volt a legkevesebb, amit Agatha Le Spyre megérdemelt.

– Basil, a halottaskocsi már vár. – Tommy lágy hangja szállt felém.

Örökre szeretni foglak, Nagyi.

– Készen állok – szólaltam meg a torkomat feszítő gombóctól fojtott hangon.

Ólomnehéz súly húzott lefelé, amikor hatan beemeltük a koporsót, és amikor néhány vendég elindult, hogy megkeresse a sofőrjét, a szívem elkezdett hevesen dobogni. Ahogy próbáltam beazonosítani az okát, a tenyerem összeszorult.

A Kyros Skyban eltöltött hónap után megtanultam felismerni magamban azt a természetes félelmet, amit a vissimók váltanak ki az emberben. A testem reagált, és ha az adott vámpír nem volt elnémítva, általában képes voltam gondolkodni és cselekedni a félelem ellenére is.

– Követhetlek a halottaskocsi mögött, ha szeretnél a nagymamáddal utazni – szólalt meg Laurel a hátam mögül.

Szembefordultam az adóssal, és elöntött a rettegés, habár tudtam jól, hogy ez az út elkerülhetetlen.

Tudta, ki vagyok – hogy ki vagyok valójában. Nem Basilia Tetley, aki Narancsban született és nőtt fel. Hanem Basilia Le Spyre, egy száztizennégymilliárd dolláros birtok új tulajdonosa – legalábbis a legutóbbi számítások szerint ennyi volt az értéke.

– Tudom, hogy nem tudsz eltitkolni előle dolgokat. – Megvontam a vállamat. Miután háromszor cseréltem vért Kyrosszal, nem voltam biztos abban sem, hogy én képes lennék rá. De Laurel Kyros adósa volt, egy rabszolga, akinek az apja bűneiért kellett fizetnie.

Laurel kék szeme a szokásosnál is fényesebben lángolt, ami arra utalt, hogy tőle szokatlan módon elveszítette az önuralmát.

– Ez köztünk maradhat – jelentette ki, majd ismét felöltötte pókerarcát.

A szám kiszáradt.

– De ez nem maradhat következmények nélkül.

Az ajka összepréselődött.

Ja, kimondtam.

– Nagyra értékelem a hűségedet, Laurel – folytattam a halottaskocsi után pillantva. – Nem fogom megkockáztatni, hogy tovább növeljem a terhedet. Ez az én szarságom, nem a tiéd.

A gyászmenet után indultam.

– Tisztában vagy azzal, hogy Kyros mit fog tenni, ha rájön, ki vagy valójában, Miss Le Spyre? És hogy ez mit jelent majd az Ingénium számára?

Az igazi nevemet egy vissimo szájából hallani… nagyon furcsa volt. A szívem megdobbant a gondolattól, hogy Kyros elé kell állnom, amikor megtudja az igazságot. De valahol mélyen nem érdekelt az egész. Meghalt a nagymamám.

Megálltam, és Tommy felé néztem, aki hallótávolságon kívül tartózkodott. Szúrós szemmel figyelt bennünket.

– Jogos a felvetés – válaszoltam halkan. Addig fogja szívni a vérem, addig kínoz, amíg ki nem száradok – akár a pénzemért, akár a vagyonomért, akár a kapcsolataimért.

És talán szó szerint is kiszipolyoz.

A pokolba is, ha lenne családom, és veszélyben forogna az életük, én is felhasználnám Kyrost, hogy megmentsem őket. Megértettem, miért baszott át, még ha gyűlöltem is érte.

De talán nem kellene olyan gyorsan elutasítanom Laurel segítségét, töprengtem. Annyira nem voltam a helyzet magaslatán, hogy nem voltam képes megkülönböztetni a magasat a mélytől.

Újra megszólalt.

– Követlek benneteket a temetőbe, te pedig utazz egy kocsiban a nagymamáddal, Miss Tetley. És számíthatsz a diszkréciómra.