Második fejezet-1
2001 Words
A fülem pattogott, ahogy a lift sebesen ereszkedni kezdett a 61. emeletről, ahol aludtam, a 44. emeletre, ahol dolgoztam.
A Helyes Élet Ingatlaniroda Kyros emberi arca volt. Ő irányította a Sundulus klán ingatlaneladásait, bérleményeit és lízingjét a játékban.
Ha egy ember egyszer megismerte ennek a vámpírtoronynak a titkait, onnan nem volt visszaút. De én még mindig Miss Tetley voltam, hála Laurelnek. És ez azt jelentette, hogy nem használtak ki azért, mert az voltam, aki.
Még nem.
Márpedig ez egészen más problémákat vetett fel, amibe a gyászba merült elmém nem akart belegondolni.
Például, amikor beleegyeztem a második vércserébe, azt nem abban a tudatban tettem, hogy Kyros azután egész életemben érezni fogja, merre járok. Vagy hogy megtalál, bárhol is legyek. A düh mélyen lüktetett a gyomromban, ahogy Kyros becstelensége sokadszorra is eszembe jutott az elmúlt héten.
Nem tudtam megszökni. Úgyis megtalálna.
Ez pedig azt jelentette, hogy alapos ok nélkül nem térhettem vissza a birtokra Miss Tetley-ként.
Kyros hazudott, és egy olyan ketrecbe zárt, amiből soha nem szabadulhatok ki. A nagyanyám halála miatt még nem dolgoztam fel, hogy ez mennyire elbaszta az életemet. Még nem fogtam fel.
Pitty!
A liftet bámultam, ahogy az ajtók szétnyíltak, és lesimítottam a fehér, egyenes szárú nadrágom magas derekába tűrt bő, szintén fehér pólómat. Tényleg szükségem lett volna már saját ruhákra. De azonnal!
Lehajtott fejjel az irodám felé vettem az irányt.
– Miss Tetley?
Ma majdnem sikerült eljutnom a sarokig. A francba!
Angelica, Kyros házasságközvetítő nénikéje épp fel akarta ajánlani, hogy vegyem ki a mai napot. Már megint. A nagyanyám halála óta mindennap ezt csinálta. Én pedig minden egyes nap azt válaszoltam, hogy dolgozni akarok.
Ez volt az igazság.
Hogy egyedül főjek a gyászomban a hotelszobámban? Nem, köszönöm!
Fáradtan a recepcióspult felé pillantottam.
Angelica nem volt egyedül.
Kyros eddig a pultnak támaszkodott, de most kiegyenesedett. Fűzöld tekintetével tetőtől talpig végigmért, majd a szeme megállapodott az arcomon.
Annyi ellentétes érzelem rohant meg egyszerre, hogy be kellett hunynom a szemem. Szenvedély, fájdalom, düh, utálat, keserűség, vágyakozás. Mindegyikük az első helyért küzdött, én pedig a fejemhez kaptam, mert rám tört a szédülés.
– Miss Tetley – ismételte Angelica.
Megdermedtem, és nem vettem a fáradságot, hogy újra Kyrosra nézzek. Komolyan elbaszta a dolgot. Annyiszor, hogy már nem is számoltam.
– Angelica – válaszoltam nyugodtan. – Dolgozni szeretnék. Kérem, ne tegye fel nekem naponta ugyanazt a kérdést. Ha máshol akarok lenni, meg fogom mondani.
Félbeszakított, hogy elmondja, szánjak időt a gyászra.
– Ez minden? – vágtam vissza nyersen.
Az elmúlt egy hónapban Angelica mást sem tett, csak manipulált engem meg Kyrost, hogy egy légtérben legyünk.
Megmondtam neki, hogy nem szeretem a játszmázást.
Ennek ellenére tovább packázott velem.
A jóindulatom hivatalosan is lejárt.
– Aggódunk önért – mondta, nagydarab unokaöccsére pillantva.
A másik fele nem tudott megszólalni, vagy mi?
Angelica megkerülte az íróasztalt, és kettőnk közé állt.
– Csak ki akartuk fejezni a részvétünket a nagyanyja halála miatt. Szívrohama volt?
Tessék, témánál voltunk.
Abban a toronyban minden vissimo úgy értesült a nagymamám haláláról, ahogy én: érzékeny hallásuk miatt nehéz volt titkot tartani a Kyros Sky épületén belül.
Mégis csak az adósok jöttek el, hogy kifejezzék részvétüket.
Jeges hangon feleltem.
– Szívroham, igen.
Nem néztem Kyrosra. Mert ő mindent látna a szememben. Látná, mennyire vágyom még mindig az érintésére. Hogy mennyire nem akartam, hogy egyáltalán hozzám érjen. Hogy mennyire maga alá gyűrt a fájdalom.
A harmadik vércsere egy cseppet sem oldotta a köztünk lévő feszültséget. Az iránta érzett vonzalomtól viszketett a bőröm. Most már folyton Kyros körül jártak a gondolataim, a jelenléte pedig exponenciálisan rontott a helyzeten. A késztetés, hogy odamenjek hozzá. Hogy érezzem őt. Hogy megérintsen. Bárhol.
A vágy szinte már túlnőtt rajtam, és olyan fejfájást okozott, amit nem bírtam elviselni.
Főleg így, hogy nem láttam őt azóta, hogy véget ért a nem tervezett harmadik vércserénk okozta bűvölet. Egy hónapig nem is tudtam levakarni magamról. Amióta utoljára ittam a véréből egy pincében, az ellenségeivel körülvéve, benzinnel lelocsolva, egy vértócsában. Egy kurva hangot sem hallottam felőle.
– Fogadja őszinte részvétünket – mondta Angelica a fejét lehajtva.
Felhorkantam.
– Király. Köszi. Ennyi?
– Meg kell beszélnünk a kettőnk közötti fejleményeket.
Ó, hát mégis tud beszélni?
Tekintete az arcom oldalába fúródott.
– De még mennyire – feleltem kedvesen. – Most alkalmas?
Egy bölcs ember nem válaszolt volna.
– Alkalmas – válaszolta szenvtelen arccal.
Egymással hadakozó érzelmeim hulláma újból lecsapott rám, és megszédültem.
Mi a fene folyik itt?
– Kár – motyogtam, és elfordulva pislogtam, hogy elmúljon a szédülés. – A múlt héten bármikor alkalmas lett volna számomra. Most viszont teljesen be vagyok táblázva.
Nem küldött SMS-t.
Nem látogatott meg.
Még annyit sem tett meg, hogy egy kegyencét elküldte volna, hogy rám nézzen.
Nem küldött virágot. Semmi bocsánatkérés. Szart sem törődött velem.
Oké, hallotta, mit mondtam.
– Ne fordíts nekem hátat! – A vicsorgása betöltötte a teret.
A szívem megugrott a hang hallatán, és csordultig telt félelemmel.
– Minő illetlenség! – Mélyen meghajoltam, miközben hátrálva elindultam a folyosón a szobám irányába. – Azt szereted, ha az emberek így hagyják faképnél felségedet, ugye?
Angelica közénk állt, és lesütött tekintettel Kyros irányába fordult.
A vámpír zsebre tette a kezét, az arca megkeményedett. Végre mutatott valami érzelmet. Felismertem a gesztust: nehezen tudta visszafojtani az alfákra jellemző temperamentumát.
Az én nevetésem is ugyanolyan erőtlen volt.
Az irodámhoz közeledve talán az lett volna a legbölcsebb, ha néma maradok.
Megpördültem, hogy belépjek a szobába, de még odavetettem:
– Hát, ez kibaszott vicces.
És akkor ott termett.
Kyros olyan gyorsan pördített meg, hogy a térdem összerogyott alattam. Csak annak köszönhetően nem estem el, hogy tartotta a karomat.
– Mi olyan kibaszott vicces? – sziszegte.
Te.
Ez.
Minden.
Az élet.
Angelica suttogva szólalt meg.
– Uram, gondolja át, és legyen óvatos! Ő ember.
Okos megfogalmazás. Egy közvetlen parancs újabb dühkitörésre ösztönözhette volna a trónörököst. Általában megértettem, hogy Kyros állandóan igyekszik megfékezni heves alfa-természetét. Gyűlölte, ha a saját birtoklási vágyának áldozatává válik.
De most?
Megpróbáltam lerázni magamról a kezét. Elengedett, én pedig mindkét kezemet a mellkasára támasztva olyan erősen löktem meg, ahogy csak tudtam.
– Hagyj békén! – kiáltottam az arcába.
El akart menni. Láttam rajta. Amióta találkoztunk, egy része sosem akart a közelemben lenni, és ez most sem volt másképp.
Az érzése teljesen viszonzásra talált bennem.
– Hadd találjam ki! – ziháltam, az érintkezésünktől kimelegedve. – Szükséged van valamire? Ezért vagy itt.
Ismét löktem egyet rajta. Semmi hatás.
– Állj meg! – parancsolta, megragadva a csuklómat.
Megpróbáltam elhúzódni. A szorítása nem változott, és pánik tört rám.
– Engedj el! – rugdalóztam, és alig ismertem fel a hangomat.
– Nem futhatsz el ez elől, Basilia – mondta Kyros, majd a szeme elhomályosult.
De igen. El fogok.
– Miért nem? – csattantam fel. – Te is el akarsz.
Nem tagadta. Ebből vigaszt meríthettem. Egyformán szerencsétlenek voltunk, mindketten csapdában.
A fejemet hátravetve nevettem – a szokásos torokhangomba keserűség vegyült. Mert a harmadik vércsere, amin túlestünk, egészen más okból volt fontos. Még egy dolog, amit a nagymamám halála óta nem álltam neki megfejteni.
Ha Kyros meg én nem lennénk egy pár, semmit sem éreznénk egymás iránt. Nem éreznénk azt a viszketést a bőrünk alatt. Sem késztetést arra, hogy megérintsük egymást.
A nevetésem egyre hangosabb lett.
– A te igaz társad egy kibaszott ember.
Most, hogy hangosan kimondtam a szavakat, rájöttem, hogy ez a legviccesebb dolog, ami valaha történt velem.
– Hagyd ezt abba! – morogta Kyros, és olyan erősen rázott meg, hogy összekoccantak a fogaim.
De hiába. Én tovább nevettem.
Lehajtotta a fejét, szorosan fogta a csuklómat, miközben én felhördültem, hogy milyen szar életem van. Nincsenek hatvan alatti barátaim. Nincs családom. És semmi kibaszott esélyem.
Kyros a szabadulásra irányuló ördögi erőfeszítéseim ritmusában ringatózott, még mindig leszegett fejjel, derűs arckifejezéssel.
Senki sem volt nálam csalódottabb, amikor kiderült, hogy már a mániákus nevetésem sem képes hatni Kyros meditatív állapota ellen.
– Kérlek, engedj el! – suttogtam kifacsarva. Engedj szabadon!
A játékmester vissimo nem engedelmeskedett. Micsoda meglepetés! Felszegte a fejét, és inkább magához rántott.
– Ezt ne merészeld! – csattantam fel.
A karja megfeszült.
– Most már itt vagyok, Basilia.
Most már nem volt rá szükségem. Még a második vércserével kapcsolatos kibaszott hazugságával együtt is elfogadtam volna a támogatását egy héttel ezelőtt. Most viszont nem volt szükségem semmire a vissimóktól.
A legviccesebb dolog az egészben? Csak a vérkötelékes baromság miatt akartam ezt a kapcsolatot, meg azt, hogy érjen hozzám. Ezért viszkettem úgy, mert meg akartam érinteni. De mindez nem volt valódi. Ahogy a Tommyval való barátságom sem volt az.
Nem úgy, mint az a szeretet, amit a nagyi iránt éreztem.
Nem lazultam el az ölelésében, és Kyros végül elengedett.
Jön a második menet, Basi!
– Miért vagy itt? – vetettem rá magam.
– A húgaim mesélték, miről beszélgettek veled a bűbáj alatt.
– Arról, hogy életem teljes hátralévő részében érezni fogod, hol vagyok? – kérdeztem veszélyes hanghordozással.
Az arcomat fürkészte.
– Igen. Erről.
– És aztán egy héten át nem voltál képes szóba állni velem? Eddig is seggfejnek néztelek, de nem egy félős seggfejnek.
Az állkapcsa megfeszült.
– Volt pár dolog, amit el kellett intéznem.
Ingénium.
– Remélem, a játék gyümölcsözően alakul.
Értettem, miért kellett játszania, de a játékuk ártott az embereknek. Nekem is. Tommynak is. Blöff City polgárainak. A klánok kénytelenek voltak emberi kapcsolatokat kötni, akik valószínűleg mindennapos félelemben éltek.
…Rhys, akinek a temetéséről lemaradtam, amíg a harmadik bűbáj szédült ködében időztem. Nem mintha egyébként is részt vettem volna rajta, mivel részben én is felelős voltam a haláláért.
Kyros orrlyuka kitágult, de a hangja nyugodt maradt.
– Így van. Többek között a Feketében biztosított vagyonodnak köszönhetően…, és egyéb elintéznivalók miatt.
Nem volt szükségem a szavait kísérő éles tekintetre.
A Sundulus blöffölt, és ennek hatására a Fyrlia klán egy hatalmas, átminősített mezőgazdasági területekről szóló fejlesztési megállapodást kötött. A területfejlesztő heroinfüggő volt – ahogy arra én is rájöttem –, és arra számítottak, hogy az üzlet meghiúsul.
Mindegy. Ha az Ingéniumról van szó, én totál leszartam, mi történik. Engem csak a Tonyi ikrek érdekeltek.
Amikor a Fyrlia klán tagjai tíz nappal ezelőtt rám támadtak, pontosan ismerték az útvonalam gyenge pontjait. Ami azt jelentette…
– Van még egy dolog, amit meg kell beszélnünk – szólaltam meg. – Valaki ebben a toronyban egy…
Egy szempillantás alatt a közelemben termett, és behemót kezével eltakarta a számat. Zeusz bal tökére esküszöm, próbáltam minden erőmmel figyelmen kívül hagyni, milyen tökéletes érzés volt, ahogy a meleg, bőrkeményedéses keze a számra és a bőrömre simul. Hogy lehetett egy trónörökösnek egyáltalán bőrkeményedéses a keze?
És miért nem gyűlölhettem őt nyugodtan?
Gyűlöltem ezt. Gyűlöltem őt.
Kyros előkapta a telefonját, és begépelt egy üzenetet.
Egész héten gyanúsítottakat hallgattam ki.
Megvetően szipogtam, és kikaptam a kezéből a telefonját.
És egy hét alatt sem találtad meg az elkövetőket?
Megrándult az ajka.
Igyekezhetnél jobban is, nem?
Jeges düh öntött el, miközben begépeltem egy utolsó üzenetet.
Kettőnk közül én voltam nemrég tinilány. JA!
Kyros arca elkomorult.
Hülye! Ez egy dicséret volt – a tizenéves lányok kurvára értettek az ilyen szarsághoz.
Egy ideig méregetett, én pedig nem voltam hajlandó elsőként elszakadni tőle. Azon túl, amin a Fyrlia miatt keresztülmentem, öt adós meghalt, egy másik pedig még mindig nem épült fel teljesen a Kyros emberei közé beépült kém miatt.
A vámpír lehajtotta a fejét.
– Elmegyek. Gyere te is!
Muszáj volt pont ezt a szót használnia?
– Dolgom van.
Úgy terveztem, hogy meglátogatok három ingatlant három különböző kerületben, csak hogy biztosra menjek, mert nem tudni, milyen dobásra kerül sor éjfélkor. Jó ötletnek tűnt felosztani az időmet három kerület között, így aztán tovább dolgozhatok azokon a tulajdonosokon, akiket már félig-meddig megfűztem. Hat házat már megszereztem az ingatlaniroda számára – és mind a klán problémás listáján voltak.
– Ma nem – válaszolta a vámpír, majd megfogta a kezemet, és visszarángatott a recepcióra. – Angelica, tegye szabaddá Miss Tetley napját!
Ha az egyre növekvő ügyfélköröm magánéletében kell elmerülnöm, az azt jelenti, hogy addig sem kell a sajátomra gondolnom.
– Igen, uram – válaszolt a hátam mögül.
Kyros a recepciótól balra lévő lépcső felé pillantott, amikor kiléptünk a széles csarnokból.
– Nem – morogtam.
Ha a lépcsőn megy, a karjába fog kapni.
A szeme egy pillanatra összeszűkült, majd lecsapott, és a karjába lendített.
Felsikoltottam a sebességtől, ahogy futott, és erősen megkapaszkodtam a nyakában.
Hüm, igazából…
- Writer
