Alkonydomb

Fejezet 3

K. S. barátom emlékére, aki 1956-ban életét adta a munkás-paraszt hatalomért, mert 1945-ben nemcsak édesapját találta meg, de önmagát is.

A tanyát elkerülte a háború. A sárguló, tömör kalászok jó termést ígértek, még néhány felhőtlen nap, és jövő hét végén elkezdhetik az aratást.

A tűző nap az asszony arcába vert, hunyorgott, nézte a sokat ígérő határt, tekintetével szinte magához ölelte az Alkonydomb napsütötte lankáit, a négy legelésző, barna foltos tehenet. Mégsem dobta el hát magától az Isten, megbocsátott neki, mert mi más ez, ha nem a megbocsátás jele. Papék tanyája porig égett, a majorság is félig elpusztult, az állatokat elhajtották az utolsó darabig. „Az Isten apró jelekkel adja tudtunkra kegyelmét és megbocsátását.” Károly atya ez egyszer tévedett. Nekik mindenük megmaradt. Egyetlen aprójószág sem tűnt el. Apró jelek? Nem, ez maga a megbocsátás.

Az istállóból kihallatszott az öreg rekedtes hangja. A lovakkal társalgott. Beszélget velük mindig, ha egyedül van. Vén bolond. Szentül hiszi, hogy az állatok megértik a zagyvaságait. Az öreg almozott. A kidobált trágyahalom ott gőzölgött a napon, csípős szaga megcsapta az asszony arcát. Beszólt az ajtón:

– Elkészült-e már végre?

Az öreg előlépett az istálló homályából. Alacsony termetű, sovány ember volt, viseltes, napszítta kalapja alól előgöndörödő, hófehér haja, bajusza, többnapos fehér borostája élesen elütött ráncoktól szabdalt arcának barna színétől. Marokra fogta a vasvilla nyelét, rátámaszkodott, és a sugárözönben álló asszonyra nézett.

– Már megint sürgetsz, Piros? Hajnal óta nincs megállásom. Meglásd, egyszer megunom, és úgy itt hagylak, mint Bivalyos Bálint az aratást.

– Jól van, na – mondta az asszony békítő szándékkal. – Nem azért mondom, mert sürgetni akarom. Arra gondoltam, hogy aratás után el kéne menni az atyákhoz.

Az öregember lejjebb húzta kalapja zsíros karimáját.

– Aztán minek?

– Gyónni kéne. Meg áldozni.

Az öregember harákolt néhányat, aztán félrehajtotta fejét, és a trágyahalomra köpött.

– Hát csak menj – mondta. – Akinek bűne van, az csak menjen. Nékem nincsen bűnöm. Hacsak az nem, hogy élek. Meg aztán nincsen énnekem beszélnivalóm a csuhásokkal.

– Csak a lovakkal, ugye?

– Az bizony. Nekik meggyónok én mindennap. – Megfordult, bement az istállóba, és akkurátusan, okos mozdulatokkal dolgozott tovább.

Huszár János nem volt istentagadó, de valahogyan úgy alakult az élete, hogy nem kedvelte a papokat. Csak Károly atyával tett kivételt. A szerzetessel szívesen szót váltott, vele el tudott beszélgetni a földi dolgokról is, éppúgy, mint Sántha Kálmánnal, ha időnkint betévedt a faluba. Időnkint, mert a tanya mintegy húsz kilométerre volt Sápitól, elrejtve a dél-zalai dombok között, távol a Lentibe vezető kövesúttól. Termékeny, jó föld volt ezen a vidéken, barna, erdei talaj, megtermett benne a gabona ugyanúgy, mint a takarmányfélék, különösen a vöröshere és a zabosbükköny. A tanyához húsz katasztrális hold tartozott, tizennyolc aranykoronás föld, kőből épült, tornácos ház és a jól felszerelt gazdasági épületek. Major volt ez inkább, mint tanya, efféléket építettek maguknak a módosabb dunántúli nagygazdák a századforduló táján. Ezt az alkonydombi tanyát is akkor építtette Kisbalogh Ferenc, az asszony apja. Ilyen jól megépített kőház, már méreteit tekintve is, csak nagyon keveseknek volt a faluban. A tornácos háznak négy nagy, cserépkályhával fűthető szobája volt. Két szoba egymásba nyílt, bejárata a konyhából volt, ugyancsak a konyhából nyílott a harmadik szoba ajtaja is. A negyedik, a vendégszoba, külön bejáratú volt. A konyha tökéletesen fel volt szerelve mindennel, de itt még sohasem főztek, erre a célra a ház jobb oldalán épített konyhát használták, ott épült a kemence is. A tiszta konyhában csak étkeztek. A délnyugati fekvésű épület tizenegy órától alkonyatig napot kapott. A cselédház és a gazdasági épületek is jól átgondolt terv szerint épültek, jobbról és balról bezárták a hatalmas udvart. Kisbalogh Ferenc tanult gazda volt, az épületek tervezésekor figyelembe vette az uralkodó széljárást, ezért az istállókat, az ólakat a háztól mintegy ötvenméternyire, az udvar északnyugati oldalán helyezte el, hogy az istállóból és ólakból kiáramló szagokat ne a házba sodorja a szél. Az udvar keleti oldalán épült a cselédház, a kocsiszín, a magtár, a kukoricatároló, mögöttük, de még a szérűskert és a gyümölcsös előtt állt a szalmakazal. Az udvar déli oldalát élősövény-kerítés zárta le. Ott állt a kerekes kút is. Magát a tanyát sűrű lombú, magasra nőtt sudárakácok, hársfák és jegenyék vették körül. Az udvar bejáratától jobbra és balra egy-egy dús lombú platán terebélyesedett, a kukoricatárolónál pedig egy öreg diófa árnyékolta be a nyárfából készült lócát és asztalt.

A ház mögött terült el a veteményeskert és a gyümölcsös. Erre volt legbüszkébb az asszony. Különösen tavasszal, amikor a fájdalmasan kemény munka után virágba borultak a fák. Ilyenkor hálát mondott az istennek, de rögtön megfeledkezett a háláról, ha a májusi fagyok tönkretették a zsenge rügyeket. Szerencsére itt, a dombok között ritkábbak voltak a fagyok, mint máshol, alig múlt el nap, hogy észak felől ne fújt volna a szél, de megvédte a fagyoktól a hajtásokat a völgyet megülő ködtakaró is.

Bereczné boldog volt hát, hogy baj és veszteség nélkül vészelték át a háborút. Lassan lépkedett az Alkonydomb felé. Becsülettel eleget tett a beszolgáltatási rendeleteknek, és nem panaszkodott, bőven maradt neki is. Négy tehene legelt az Alkonydomb lejtőin, mióta a kis cseléd, a tízéves Pisti gyerek visszaköltözött a faluba, Cézár vigyázott rájuk, az ólakban nyolc disznót hizlalt, a baromfiaknak a számát sem tudta volna hirtelenjében megmondani. Takarmánya is volt még bőségesen, a kamra és a verem sem kongott az ürességtől. De boldogsága mégsem volt maradéktalan. Mire felért az Alkonydombra, és a tölgyes árnyékából végignézett a sárguló búzatáblákon, melyek a forró szélben lágyan hullámzottak, boldogságát megkeserítették a gondok. Mi lesz az aratással és a betakarítással? Hárman bizony nem győzik, aratókat pedig nemigen kapni. Károly atya mondta, a fiatal szerzetes pedig mindig igazat beszel. Akkor hárman aratnak, tetszik vagy nem tetszik, így lesz. Még szerencse, hogy az öreg és Sándor tudomásul veszik akaratát. Így van ez apja halála óta.

A tanya felől mandolinhangokat sodort a dombtetőre a szél. Berecznét nyugtalanság fogta el. Fáradt mozdulattal leült, hátát az egyik tölgy vastag törzsének támasztva, Cézár, a játékra mindig éber puli, hátsó lábain ülve, okos gombszemével figyelte az asszonyt. Az azonban nem mozdult. Hallgatta az ismeretlen dalt, és maga előtt látta fia kemény arcát, keserű vonásait. Szerette volna ismerni gondolatait, tudni, hogy mi történt vele a távolléte alatt, de hiába faggatta, Sándor csak hallgatott, vagy annyit mondott, nincs őneki semmi baja.