Alkonydomb

Fejezet 4

Érezte ő, hogy baj lesz, akkor érezte, amikor Bikády tanító úr azokkal a karszalagosokkal betoppant az udvarra, és Sándort erőszakkal magukkal vitték. Hideg, őszi eső verte a tanya udvarát, az alacsonyan gomolygó felhők beborították a dombtetőket, Sándor meg ott állt a tornácon, kétségbeesett tekintetével az anyjára tapadt. Nem akart elmenni, nem akarta elhagyni anyját, bikaerejével megmakacsolta magát, szinte eleven gyökeret eresztett a tornác kőpadlójába.

– Az istent az anyádba, bitang kölyök – ordított rá rekedt hangon Bikády, az a cseppnyi emberke, akit Sándor fél kézzel is felhajíthatna a ház cserepes tetejére –, háború van! Ha nem engedelmeskedsz, tüstént agyonlövetlek. Itt, az udvaron. – A két, sunyi tekintetű karszalagos a fiúra fogta fegyverét. Azt tudták, hogy háború van, hiszen a felhőtlen, nyári égbolton sokszor látták az ezüstösen csillogó repülőgépeket, a habfehér, hosszú csíkokat, melyek később fátyolként lengtek a kemény égbolt alatt, de nem tudták, hogy ki az a Nemzetvezető, akinek a parancsára Bikády tanár úr a járásban erőszakkal összeszedi a leventéket. Bereczné azonnal befogott, és a lovakat habosra kergetve, meg sem állt a rendházig. Károly atyát szerencsére otthon találta. A fiatal szerzetes meghallgatta az asszonyt. Ismerte már lelkének minden rezdülését, ötödik esztendeje a gyóntatója. Tudta: ez a gránitkemény, negyvenhét éves asszony, aki oly sokszor perbe szállt Istennel, aki a földért és a vagyonért nem kímél senkit, önmagát sem, aki megalázóan gonoszul bánik nagybátyjával, az öreg Jánossal, különös módon ragaszkodik Sándorhoz, és ha fia élete veszélyben forogna, habozás nélkül feláldozná érte mindenét, életét is. Elfogta az asszony kemény tekintetét. Furcsa, eddig fel sem tűnt neki, hogy ez a naptól megbarnult, esőtől, széltől cserzett arc mindig mosolytalan, vonásait sohasem lágyítja meg az öröm vagy a bűneitől feloldott lélek nyugalma. Néha az volt az érzése, hogy Bereczné a lelke legmélyén valamit rejteget, de nem faggatta, erőszakosan nem akart behatolni a lélek jól védett sáncaiba, tudta, szándéka fennakadna az asszony ellenállásán.

Megnyugtatta, már amennyire meg lehetett nyugtatni a kétségbeesett asszonyt. Imádkozni fog Sándorért. Sejtette, hogy ez önmagában semmit nem mond, hát hozzátette, elmegy Kanizsára, körülnéz, talán tehet valamit a fiúért.

– Persze, Piroska néni – mondta –, most sok minden megváltozott. A nyilasokkal nehéz szót érteni. Fegyver van a kezükben és hatalom. És azt hiszik, hogy megmenthetik az országot.

Napok múlva az asszony megtudta, hogy Sándor a falubeli férfiakkal lövészárkokat és tankcsapdákat ás valahol a Mura mentén. Hetek teltek el, és semmi hírt sem kapott a fiáról. Pedig a harcok már ott voltak a közelben, éjjel-nappal hallották az ágyúk távoli moraját, a felhőtlen éjszakákon a sűrű villanásoktól fényes volt az ég alja. Néha kószáló katonákat is láttak a közeli erdőség szélén és a távoli dűlőutakon, de a jól elrejtett tanyára nem tévedtek be. Bereczné, bár minden gondolatát Sándor sorsa foglalta el, annyira mégsem hagyta el magát, hogy gazdaságával ne törődött volna. Már átélt egy háborút, keserű emlékei nem homályosultak el, tapasztalatból tudta, hogy mit jelent az ínség, az élelem hiánya, nem kímélte hát magát, keményen dolgozott, és megdolgoztatta az öreget is. Még arra is gondolt, hogy fölösleges pénzétől megszabaduljon. Amit csak tudtak, jól elrejtettek.

Karácsony másnapján üzenetet kapott Károly atyától: Sándor él, jó egészségnek örvend, de még nem térhet vissza a tanyára. Megnyugodott. Sándor él és egészséges. Most már jöhetnek a tanyára, felzabálhatnak mindent, csapra verhetik a pincében a hordókat, leölhetik a jószágokat, marad nekik annyi, amivel újrakezdhetik az életet. Persze mindezt csak gondolta, ha történetesen idegenek törtek volna a magas hóval eltorlaszolt tanyára, foggal-körömmel védte volna fia örökségét. Mert itt minden Sándorra marad halála után. Azt akarja, hogy módos ember legyen, a maga ura. Igaz, Sándor sokszor hangoztatta, neki semmi sem kell, ő nem szereti a földet, a temérdek munkát, de ezt csak azért mondja, hogy bosszantsa őt. Sándor még gyerek, nem ismeri az életet. Apja nyugtalan, kóborló természetét örökölte. Világot akar látni. Az a sok könyv, amiket a hosszú téli estéken elolvasott, megzavarta a fejét.

– Tudja, Piroska néni – mondta Károly atya, mikor egy ízben panaszkodott neki –, Sándornak sok esze van. Tanulnia kellene.

– A föld, tisztelendő atya – mondta ő –, a föld megtanítja mindenre az embert. Amire csak szüksége van.

Károly atya mosolygott.

– Hát igen. A föld. Sándorból, Piroska néni, nem lesz igazi parasztember sohasem. Sándor nem szereti a földet. Én szerettem, de nekünk meg nem volt.

Cézár a hátsó lábára állt, a mellsőkkel az asszony térdére támaszkodott. Játszani akart.

– Na, kutya, mit akarsz? – kérdezte az asszony, és simogatni kezdte az állat fejét, nyakát. Cézár örömében vakkantott, hűséges szemével az asszony tekintetét kereste. – Na jól van, kiskutyám, jól van. Mindjárt megyünk. – A mandolinhangok változatlanul mély szomorúsággal szóltak.

Valami történt Sándorral. Egy ismeretlen fiú tért vissza hozzá azon a viharos, februári éjszakán, egy meggyötört, fáradt ember.

– Szólj hát, Sándorom, mit ennél? Van minden. Ide ülj, itt forró a kályha, szegénykém, hogy át vagy fagyva.

– Megmosdanék, édesanyám. Meg tiszta alsó is kéne.

János bácsi is előkerült.

– Át van ez a gyerek fagyva – mondta, és teletöltötte pálinkával az ivóbögréket.

– Maga vénségére teljesen megbolondul – förmedt rá Bereczné –, nem víz az, hogy literszám vedelje.

– Ne magyarázz, Piros, és ne káromolj te engemet. Nem ingyen adod te énnekem. Megdolgozok én ennek minden cseppjéért.

Sándor tekintete megmerevedett. Ott állt félmeztelenül a forró kályha mellett, s ahogy előrelépett, köteges izmai megrezdültek. Átmarkolta a pettyes cserépbögrét, felemelte. Nem szólt, csak mélyen ülő szemével intett az öregnek, aztán szájához emelte a bögrét. Az utolsó cseppig kiitta. Az asszony döbbenten nézett, János bácsi pedig csak vigyorgott. Ember ez már, mondta a szeme, háborút járt ember.

Sándor már akkor éjjel kezébe vette a mandolint. Károly atyától kapta, ő tanította meg játszani is. Az asszony nyugtalanul hallgatta az ismeretlen dalt, és az volt az érzése, hogy fia egyre jobban távolodik tőle.

Egyszer csak Sándor pengető keze megállt. A húrokból felröppent hangok néhány pillanatig még ott lengtek a fejük felett, aztán elhaltak. Csak az északi szél üvöltött, tépte a fák csonttá fagyott ágait, gyötörte, csikorgatta az ólak ajtaját.

– Mit gondol, édesanyám – kérdezte Sándor –, apám él?

Az asszony, mintha nem értette volna a kérdést, fiára csodálkozott.