A falnak támasztotta hátát, bronzbarnára égett, szikár kezét a nyakához emelte.
Az asszony az asztalnál állt, Berecz Mihály pedig az ajtónál. Némán nézték egymást. Sokáig. Aztán a férfi megmozdult. Előrelépett.
– Csak nem ijedtél meg, Piros?
Nem bírt szólni, csak állt, keze a szíve táján. Nem ellenkezett, amikor Berecz Mihály átölelte, magához szorította, és csókolgatni kezdte haját, homlokát, arcát. De ő nem csókolta vissza. Bénultan csüngött a férfi karjai között. Szeretett volna meghalni, mint akkor régen, lány korában, a haldokló őrmester mellett, amikor Mihály közölte vele, hogy másnap eltávozik. Berecz Mihály megérezte, nem a régi asszonyt öleli, aki most a karjai között lélegzik, jéghideg, idegen és ismeretlen ember. Gyengéden eltolta magától, de nem engedte el, a tekintetét kere
