Az öregnek sem kellett több. Ledobta magáról a pokrócot, és kiugrott az ágyból. Ott állt hosszú gatyájában, indulattól remegve, az idegen előtt.
– A kutya úristenit magának! Hogy beszél maga énvelem? Hát kicsoda maga, hogy parancsolgat nekem! Ki innen! – Hörgésbe csapott a hangja, köhögni kezdett, arca egészen elkékült az erőlködéstől. Az asszonyra támadt. – Te… te meg csak tűröd? Hallgatsz? Mit érdekli őt, hogy hova ment a fiad?
– Én keltettem fel Tímár urat – mondta bizonytalan hangon az asszony.
– Te? És miért nem engemet keltettél fel? – Az öreg gyanakodva nézett rá. – Én vagyok a nagybátyád, vagy ez az ember?
– Sokat fecseg, öreg – mondta Dávid, és kezdte elveszíteni a türelmét. – Túlságosan sokat.
– Amennyit akarok. – Indulatát mintha kiköhögte volna magából. Óvatos, ravasz lett
