Minél véresebb

MR. HARRIGAN TELEFONJA-2

– Üvegből iszom, ahogy apám szokta volt – mondta.

Üzletember lévén rögtön a tárgyra tért. Ha apámnak nincs kifogása, kezdte, szeretne engem felfogadni, hogy hetente két-három órát olvassak neki. Öt dollárt fizetne óránként. Tud még ajánlani olyan háromórai munkát, tette hozzá, ha hajlandó vagyok rendben tartani a kertjét, meg akadna pár más feladat is, télen ellapátolni a havat a lépcsőről, leporolni a leporolandókat a házban egész évben.

Ez huszonöt vagy akár harminc dollárt is jelentett hetente, a felét csak olvasásért, amit ingyen is csináltam volna! Nem hittem a fülemnek. Rögtön arra gondoltam, hogy elkezdhetek spórolni egy robogóra, noha a törvény szerint még hét évig nem ülhettem rá.

Túl szép volt, hogy igaz legyen, és féltem is, hogy apám nemet mond, de nem mondott nemet.

– Csak ne adjon a kezébe semmiféle problémás szöveget – mondta. – Se politikai őrültség, se túlzott erőszak. Úgy olvas, mint egy felnőtt, de még csak most töltötte be a kilencet.

Mr. Harrigan megígérte neki, ivott a Sprite-ból, és cuppantott a cserepes ajkaival.

– Valóban jól olvas, de elsősorban nem ezért akarom felfogadni. Beleéli magát, még akkor is, amikor nem érti, mit olvas. Ez figyelemre méltó. Nem lenyűgöző, de figyelemre méltó.

Letette a poharat, és előrehajolt, rám szegezte azt az éles tekintetét. Gyakran láttam derűt abban a szempárban, de melegséget ritkán, és azon az estén 2004-ben egyiket sem.

– Hadd kérdezzek arról, amit tegnap olvastál, Craig. Tudod, mit jelent a „körülmetéletlenek lányai”?

– Nem igazán – feleltem.

– Sejtettem. Mégis pont a kellő dühvel és jajveszékeléssel olvastad. Azt tudod, hogy a „jajveszékelés” mit jelent?

– Gondolom, sírást.

Bólintott.

– És mégsem vitted túlzásba. Nem ripacskodtál. Aki felolvas, az átad, nem pedig kreál. Mooney tiszteletes segít a nehéz szavak kiejtésében?

– Igen, néha.

Mr. Harrigan ismét kortyolt a Sprite-ból, majd a botjára dőlve felállt.

– Mondd meg neki, hogy Askelon, nem pedig Ász-kelon. Ezt önkéntelenül is viccesnek találtam, de persze az én humorérzékem nagyon alpári. Teszünk egy próbát szerdán háromkor? Addigra vége az iskolának?

Fél háromig voltam a Harlow elemiben.

– Igen, uram. A három jó lesz.

– Mondjuk, négyig? Vagy az már késő?

– Belefér – jelentette ki apám. A hangjából éreztem, hogy szórakoztatja a dolog. – Hatkor vacsorázunk. Szeretem nézni a híradót.

– Nem zavarja meg az emésztését?

Apám nevetett, pedig szerintem Mr. Harrigan nem viccelt.

– Néha igen. Nem vagyok oda Mr. Bushért.

– Nem egy észkombájn – értett egyet Mr. Harrigan –, de legalább olyanokkal vette körül magát, akik értik a dolgukat. Akkor szerdán háromkor, Craig. És ne késs. Nem szenvedhetem a pontatlanságot.

– És semmi illetlen könyvet – mondta neki apám. – Lesz még arra idő, amikor idősebb lesz.

Mr. Harrigan ezt is megígérte, de azt hiszem, aki ismeri az üzleti életet, az azzal is tisztában van, hogy az ígéretet könnyű elfelejteni, hiszen semmibe nem kerül adni. Mindenesetre az első könyvben, amit Mr. Harrigannek felolvastam, A sötétség mélyén-ben tényleg nem volt semmi illetlen. Amikor befejeztük, Mr. Harrigan megkérdezte, értettem-e, miről szól. Nem hinném, hogy oktatni próbált, egyszerűen kíváncsi volt.

– Nem túl sokat – feleltem –, de az a Kurtz fickó elég őrült. Ennyit megértettem.

A következő könyvben sem volt semmi illetlen; szerény véleményem szerint a Kései boldogság dögunalom. A harmadik azonban a Lady Chatterley szeretője volt, ami felnyitja az ember szemét. 2006-ot írtunk, amikor megismerkedtem Constance Chatterley-vel és a buja vadőrrel. Tízévesen. Ahogy ennyi év után is emlékszem a „Régi kereszt” versszakaira, ugyanolyan élénken emlékszem arra, amikor Mellors simogatja a ladyt, és azt mormolja, „Aj, de finom vagy”.2 Egy fiúnak jó példa az, ahogyan ő bánt a nővel, és jó emlékezni rá.

– Értetted azt, amit most olvastál? – kérdezte Mr. Harrigan az egyik kifejezetten erotikus rész után. Akkor is csak kíváncsiságból.

– Nem – feleltem, ami nem volt teljesen igaz. Sokkal többet értettem abból, hogy mi folyt Ollie Mellors és Connie Chatterley között az erdőben, mint hogy mi történt Marlow és Kurtz között Belga Kongóban. A szexet nehéz megérteni – ezt megtanultam, még mielőtt főiskolára mentem –, de az őrültséget még nehezebb.

– Jól van, de ha apád megkérdezi, hogy mit olvasunk, szerintem inkább azt mondd, hogy a Dombey és fiá-t. A következő úgyis az lesz.

Apám nem kérdezett rá – akkor legalábbis –, és megkönnyebbültem, amikor elkezdtük a Dombey-t, ami emlékeim szerint az első felnőtt regény volt, ami igazán tetszett nekem. Nem akartam hazudni apámnak, rémes érzés lett volna, bár van egy olyan sanda gyanúm, Mr. Harrigannek nem okozott volna gondot.

Mr. Harrigan azért velem olvastatott, mert az ő szeme hamar elfáradt. A virágai kigazolására nem volt rám szüksége, boldogan megcsinálta volna Pete Bostwick is, aki a félhektáros gyepét nyírta. A házvezetőnője, Edna Grogan meg boldogan leporolta volna az antik hógömbökből és üveg papírnehezékekből álló jókora gyűjteményét, de ez is az én munkám lett. Mr. Harrigan igazából csak szerette, ha a közelében vagyok. Ezt már csak nem sokkal a halála előtt mondta ki, de én tudtam. Azt viszont nem, hogy miért, és ma sem vagyok biztos benne.

Egyszer apámmal vacsoráról mentünk haza a Marcel’sből Castle Rockból, amikor csak úgy rákérdezett:

– Ugye, Mr. Harrigan nem nyúlt hozzád úgy, ami neked nem tetszett?

Még évekre voltam attól, hogy akár csak serkenjen a bajuszom, de tudtam, mit kérdez; az isten szerelmére, hát már harmadikban tanultunk a „veszélyes idegenekről” és az „illetlen érintésről”.

– Úgy érted, hogy megfogdos-e? Nem! Jesszusom, apa, ő nem meleg.

– Jól van, na. Ne húzd fel magad, Craigster. Meg kellett kérdeznem. Merthogy jó sokat vagy odafenn.

– Ha fogdosna, akkor minimum kétdolláros kaparóst küldene – mondtam, mire apám elnevette magát.

Hetente olyan harminc dollárt kerestem, és apám ragaszkodott hozzá, hogy legalább húszat betegyek a bankszámlára, amit a főiskolára spórolt tandíjnak nyitottunk. Így is tettem, bár ritka nagy hülyeségnek tartottam; amikor még a kamaszkor is messze van, a főiskola egy másik életnek érződik. Mindegy, heti tíz dolcsi is egy vagyonnak tűnt. Vettem belőle hamburgereket meg turmixokat a Howie’s Market kajapultjánál, de a nagy részét régi puha fedeles könyvekre költöttem a Dahlie’s antikváriumban Gates Fallsban. Nem olyan nyögvenyelős könyveket vettem, mint amiket Mr. Harrigannek olvastam (még a Lady Chatterley is nyögvenyelős volt, amikor Constance és Mellors nem bujálkodtak). Én a krimiket és a westerneket szerettem, mint a Leszámolás Gila Bendnél meg a Forró ólmos ösvény. Mr. Harrigannek olvasni munka volt. Nem robot, de munka. Viszont az olyan könyvek, mint John D. McDonaldtől az Egyik hétfőn megöltük az összeset, színtiszta élvezetet jelentettek. Megfordult a fejemben, hogy a főiskolai pénzen kívül a többit félre kéne tennem az új Apple mobiltelefonra, amit 2007 nyarán kezdtek árulni, de drága volt, olyan hatszáz dolcsi, vagyis heti tíz dollárral számolva több mint egy évig tartott volna összespórolni az árát. És amikor tizenegy éves vagy, egy év nagyon hosszú idő.

Különben is azok a régi puha fedeles könyvek a színes borítójukkal messziről hívogattak.

2007 karácsony reggelén, három évvel azután, hogy elkezdtem dolgozni Mr. Harrigannek, és két évvel azelőtt, hogy meghalt, csak egy ajándék várt a fa alatt, és apám azt mondta, hagyjam a végére, majd kötelességtudóan megcsodálta a mintás mellényt, a papucsot meg a hangapipát, amit tőlem kapott. Miután ez megvolt, letéptem a csomagolópapírt az egy szem ajándékomról, és felsikítottam örömömben, amikor megláttam, hogy pont azt kaptam, amire annyira vágytam: egy iPhone-t, ami annyi mindent tudott, hogy hozzá képest apám autós rádiótelefonja antiknak hatott.

Azóta sokat változott a világ. Most már az az iPhone antik, amit apámtól kaptam 2007-ben, éppen annyira elavult, mint az ötcsaládos ikertelefon, ami az ő gyerekkorában dívott. Olyan sok változás, olyan sok fejlődés történt, és olyan gyorsan. A karácsonyi iPhone-omban csak tizenhat app volt, és azokat is előre telepítették. Az egyik a YouTube volt, mert akkor az Apple meg a YouTube még kebelbarátok voltak (ez is megváltozott). Egy másik az SMS nevet viselte, amin primitív szöveges üzeneteket lehetett küldeni (emojit nem – akkor még a szó sem létezett –, hacsak nem maga csinálta az ember). Volt egy időjárás app, ami általában tévedett. De legalább lehetett vele telefonálni, és elfért a zsebben, ráadásul volt rajta Safari, ami kapcsolatot jelentett a külvilággal. Aki egy olyan közlekedési lámpa nélküli, földutas faluban nőtt fel, mint Harlow, annak a külvilág egy idegen, vonzó hely volt, és úgy vágyott elérni azt, ahogyan a tévé soha nem tette lehetővé. Legalábbis én így voltam vele. Mindez hirtelen ott volt kéznél, köszönhetően az AT&T-nek és Steve Jobsnak.

Volt még egy app, amiről már azon az első örömteli reggelen is Mr. Harrigan jutott eszembe. Egy sokkal klasszabb dolog, mint a műholdas rádió az autójában. Legalábbis a hozzá hasonlóknak.

– Köszönöm, apa – öleltem meg. – Köszönöm szépen!

– Csak ésszel használd. A hívások díja csillagászati, és figyelni fogom a számlát.

– Majd csökken – véltem.

Igazam lett, és apa soha nem is nyaggatott a számla miatt. Amúgy se volt sok ember, akit felhívhattam, de imádtam a YouTube-videókat (apa is), és imádtam, hogy bármikor felmehetek arra, amit világhálónak neveztek el. Például néha megnéztem a Pravda cikkeit, nem mintha tudtam volna oroszul, hanem csak mert megtehettem.

Nem egészen két hónapra rá történt, hogy hazajöttem az iskolából, kinyitottam a postaládát, és egy nekem címzett borítékot találtam benne Mr. Harrigan régimódi kézírásával. A Valentin-napi képeslapom. Bementem a házba, ledobtam a tankönyveket az asztalra, és kinyitottam a borítékot. A képeslap nem volt cifra vagy nyálas, az nem Mr. Harrigan stílusa volt. Egy szmokingos férfit ábrázolt, aki egy cilindert nyújt meghajolva egy virágos mezőn. A Hallmark azt az üzenetet nyomtatta belülre: Legyen szeretettel és barátsággal teli éved. Alatta: Minden jót kíván Mr. Harrigan. Egy cilindert nyújtó férfi, egy jókívánság, semmi giccs. Tipikus Mr. Harrigan. Visszanézve csodálom, hogy a Valentin-napot érdemesnek tartotta képeslapküldésre.

2008-ban a Lucky Devil egydolláros kaparós sorsjegyet a Pine Tree Cash nevű váltotta fel. Hat fenyőfa sorakozott a kis lapon. Ha lekaparva három alatt ugyanazt az összeget találtad, megnyerted azt az összeget. Lekapartam a fákat, és csak bámultam azt, ami előbukkant. Először azt hittem, hogy hiba vagy valami vicc, bár Mr. Harrigan nem volt viccelődő típus. Megint megnéztem, végighúztam az ujjaimat a kitakart számokon, lesöpörtem a szemcséket, amit apám (mindig a szemét forgatva) „kaparóskosz”-nak nevezett. A számok nem változtak. Talán nevettem is, nem tudom, de arra emlékszem, hogy rikkantottam. Örömömben.

Kirántottam a zsebemből az új telefont (mindenhová magammal vittem), és felhívtam a Parmeleau Traktort. Denise, a recepciós vette fel, és amikor meghallotta a lihegésemet, rögtön azt kérdezte, mi a baj.

– Semmi, semmi, de azonnal beszélnem kell apával.

– Jól van, nyugalom. – Majd: – Mintha a Hold túlsó oldaláról hívnál, Craig.

– A mobilomról telefonálok. – Istenem, de imádtam ezt mondani.

Denise hümmögött.

– Azok a micsodák sugároznak. Nekem aztán nem kéne. Tartsd.

Apám is egyből azt kérdezte, mi a baj, mert még sosem hívtam fel a munkahelyén, még aznap se, amikor lemaradtam az iskolabuszról.

– Apa, megkaptam a Valentin-napi kaparóst Mr. Harrigantől…

– Ha azért hívtál, mert nyertél tíz dollárt, várhattál volna, amíg…

– Nem, apa, a főnyereményt! – Akkoriban az egydolláros kaparóson még volt ilyen. – Nyertem háromezer dollárt!

A telefonban csend lett. Azt hittem, megszakadt a vonal. Akkoriban a mobiltelefonokon rengetegszer megszakadt a vonal, még az újakon is. Bell mama nem volt éppen a legmegbízhatóbb anya.

– Apa? Ott vagy még?

– Ühüm. Biztos?

– Igen! Itt van előttem! Látom a három háromezrest! Egyet a felső sorban és kettőt lent!

Újabb hosszú szünet következett, aztán hallottam, hogy apám azt mondja valakinek, Asszem, a fiam nyert egy kis pénzt. A következő pillanatban visszatért hozzám.

– Tedd biztonságos helyre, amíg haza nem érek.

– Hová?

– Mondjuk, a cukrosdobozba a spájzban?

– Jó. Oké.

– Biztos vagy benne, Craig? Nem szeretném, hogy csalódj. Nézd meg még egyszer.

Megnéztem. Valamiért úgy éreztem, hogy apám kétkedése megváltoztatta, amit láttam, hogy legalább az egyik háromezres helyett más lesz. De ugyanúgy ott voltak.

Megmondtam neki, és felnevetett.

– Hát, akkor gratulálok. Ma este a Marcel’sbe megyünk, és te fizetsz.

Erre meg én nevettem. Nem emlékszem, hogy éreztem-e valaha olyan tiszta örömet. Fel kellett hívnom valakit, úgyhogy felhívtam Mr. Harrigant a luddita vonalasán.

– Mr. Harrigan, köszönöm a képeslapot! És köszönöm a sorsjegyet! Én…

– Azon a micsodán hívsz? – kérdezte. – Biztos, mert alig hallak. Mintha a Hold túlsó oldalán lennél.

– Mr. Harrigan, megnyertem a főnyereményt! Nyertem háromezer dollárt! Köszönöm szépen!

Szünet következett, de nem olyan hosszú, mint apámé, és amikor megszólalt, nem is kérdezte meg, hogy biztos vagyok-e benne. Volt annyira udvarias.

– Ez aztán a szerencse. Gratulálok.

– Köszönöm!

– Szívesen. De igazán nincs mit. Kötegével veszem a sorsjegyet. Küldök barátoknak meg üzleti kapcsolatoknak, szinte… mmm… névjegy gyanánt. Évek óta csinálom. Sanszos volt, hogy az egyik előbb-utóbb bejön.

– Apa biztos azt akarja majd, hogy a nagyját tegyem be a bankba. De nem baj, jól megdobja majd a főiskolára félretett pénzt.