Minél véresebb

MR. HARRIGAN TELEFONJA-3

– Ha gondolod, add nekem – ajánlotta Mr. Harrigan. – Befektetem neked. Garantálom a banki kamatnál jobb megtérülést. – Aztán úgy folytatta, mintha nem is nekem mondaná, hanem magában beszélne: – Valamibe, ami nagyon biztonságos. Idén nem lesz jó év a tőzsdén. Felhőket látok a horizonton.

– Jó! – vágtam rá, aztán visszakoztam. – Vagyis lehet. Meg kell beszélnem apával.

– Persze. Úgy is kell. Mondd meg neki, hogy az alapösszeget is garantálom. Azért jössz ma délután olvasni? Vagy most, hogy jómódú lettél, már nem vagy rászorulva?

– Megyek, csak haza kell érnem, mire apa is. Este étterembe megyünk. – Szünetet tartottam. – Nem tart velünk?

– Ma este nem – felelte habozás nélkül. – Tudod, elmondhattad volna ezt személyesen is, ha már úgyis jössz ma. De nagyon élvezed azt a kütyüt, mi? – Nem várta meg a választ; nem is kellett neki. – Mit szólnál hozzá, ha ezt a szerencsepénzt Apple-részvénybe fektetnénk? Úgy vélem, az a vállalat elég sikeres lesz még. Azt hallom, hogy az iPhone sírba teszi a BlackBerryt. Elnézést a szóviccért. Mindegy, most ne válaszolj, előbb beszéld meg apáddal.

– Az lesz. És rögtön megyek. Rohanok.

– Az ifjúkor csodálatos! – mondta Mr. Harrigan. – Micsoda bűn gyerekekre elvesztegetni.

– Hogy?

– Sokan mondták, de Shaw fogalmazta meg a legjobban. Nem érdekes. Rohanj, akkor. Rohanj, mert Dickens nem vár örökké.

Úgy futottam le a fél kilométert Mr. Harrigan házáig, de visszafelé már gyalogoltam, és odafelé támadt egy ötletem. Arra, hogyan köszönjem meg neki, még ha azt mondta is, hogy nem kell megköszönnöm. Amikor aznap este a Marcel’sben vacsoráztunk, elmeséltem apámnak Mr. Harrigan befektetési ajánlatát, és a hálaajándék ötletemet is. Sejtettem, hogy apámnak kétségei lesznek, és a sejtésem be is igazolódott.

– Persze, hadd fektesse be a pénzt. Ami viszont az ötletedet illeti… tudom, hogy Harrigan mit gondol az ilyesmiről. Nemcsak a leggazdagabb ember Harlow-ban, sőt egész Maine államban, de az egyetlen, akinek még televíziója sincs.

– Liftje van – érveltem –, és használja is.

– Mert kénytelen. – Aztán apám elvigyorodott. – De a te pénzed, és ha a húsz százalékát erre akarod költeni, akkor én nem tiltom meg. Aztán amikor visszautasítja, odaadhatod nekem.

– Komolyan úgy gondolod, hogy visszautasítja?

– Úgy.

– Apa, miért jött egyáltalán ide? Ez csak egy kisváros. Nincs itt semmi.

– Jó kérdés. Egyszer tedd fel neki. Mit szólnál valami desszerthez, te pénzes pali?

Úgy egy hónappal később adtam Mr. Harrigannek egy vadonatúj iPhone-t. Nem csomagoltam be meg semmi, részben mert nem volt ünnep, és részben mert tudtam, hogy nem szereti a felhajtást.

Hökkent képpel forgatta a dobozt az ízületgyulladástól göcsös kezében. Aztán nekem nyújtotta:

– Köszönöm, Craig, értékelem a szándékot, de nem kell. Add inkább apádnak.

Elvettem a dobozt.

– Mondta, hogy maga ezt fogja mondani. – Csalódott voltam, de nem lepődtem meg. És még nem akartam feladni.

– Apád bölcs ember. – Előredőlt a székben, és széttárt lábai között összefűzte a kezét. – Craig, ritkán adok tanácsot, mert szinte mindig süket fülekre talál, de ma adok neked egyet. Henry Thoreau azt mondta, nem mi birtokoljuk a dolgokat, hanem a dolgok minket. Minden új tárgy, legyen az egy ház, egy autó, egy televízió vagy egy ilyen flancos telefon, csak egy újabb dolog, amit a hátunkon kell cipelnünk. Az jut eszembe erről, amikor Jacob Marley azt mondja Scrooge-nak, „Az életemben kovácsolt láncot viselem”.3 Nincs televízióm, mert ha lenne, nézném is, pedig szinte minden, amit sugároznak, teljes ostobaság. Nincs rádió se a házban, mert hallgatnám, és nekem elég, ha egy hosszú utazás egyhangúságát megtöri a countryzene. Ha olyanom lenne… – mutatott a dobozra, amiben a telefon lapult – …kétségtelenül használnám. Tizenkét folyóiratot járatok, azokban benne van minden információ, hogy lépést tudjak tartani az üzleti élettel és a tágabb világ sajnálatos alakulásával. – Hátradőlt és sóhajtott. – Tessék, nemcsak tanácsot adtam, de még beszédet is tartottam. Az öregség alattomos állapot.

– Mutathatok csak egyvalamit? Nem is, kettőt?

Azzal a tekintettel nézett rám, amivel a kertészére meg a házvezetőnőjére, de rám addig a délutánig még nem: átható, kétkedő és elég ronda pillantással. Ennyi évvel később már tudom, hogy egy figyelmes és cinikus ember néz így, aki úgy gondolja, hogy belelát a legtöbb emberbe, és nem számít semmi jóra.

– Ez is csak azt a régi mondást igazolja, hogy jótett nem marad büntetlenül. Kezdem azt kívánni, bárcsak ne lett volna nyerő az a sorsjegy. – Megint sóhajtott. – Jó, lássam azt a bemutatót. De nem fogom meggondolni magam.

A távoli és jeges tekintet láttán elhittem neki. Mégis apám kapja majd a telefont. De ha már beharangoztam, belevágtam. A telefon teljesen fel lett töltve, erről gondoskodtam, és használatra kész volt. Bekapcsoltam és megmutattam neki egy ikont a második sorban. Hullámos vonalak voltak, mint egy EKG-ábra.

– Látja azt?

– Igen, és látom, mi van odaírva. De nincs szükségem tőzsdei eredményekre, Craig. Előfizetek a Wall Street Journal-re, mint azt te is tudod.

– Persze, de a Wall Street Journal ezt nem tudja.

Rákoppintottam az ikonra, és megnyitottam az appot. Megjelent a Dow Jones-index. Fogalmam se volt, mit jelentenek a számok, de azt láttam, hogy hullámzik. 14 720-ról felment 14 728-ra, majd leesett 14 704-re, aztán felugrott 14 716-ra. Mr. Harrigan szeme nagyra tágult. A szája elnyílt. Elvette a mobilt a kezemből, és odatartotta közel az arcához. Aztán rám nézett.

– Ezek a valós idejű számok?

– Igen – feleltem. – Vagyis lehet egy-két perc késés, nem tudom biztosan. A telefon az új toronytól kapja a jelet Mottonból. Szerencsénk van, hogy olyan közeli.

Előrehajolt. Tétova mosoly húzta fel a szája sarkát.

– A mindenit. A mágnásoknak volt ilyen árfolyamkijelzőjük otthon.

– Á, ez annál sokkal jobb. Azok néha órákat késtek. Ezt pont tegnap este mondta apa. Őt teljesen megbűvölte ez a tőzsde dolog, állandóan elveszi a telefonomat, hogy megnézze. Azt mondta, 1929-ben részben azért zuhant akkorát a tőzsde, mert minél többen kereskedtek, annál jobban lemaradtak a jelentések.

– Igaza van – bólintott Mr. Harrigan. – A dolgok túl messzire mentek, és akkor már nem lehetett lefékezni. Persze az is lehet, hogy egy ilyen kütyü csak fokozná a pánikeladást. Nehéz megmondani, mert a technológia még olyan új.

Vártam. Akartam még neki mutatni ezt-azt, rábeszélni – végül is gyerek voltam csak –, de valami azt súgta, hogy inkább várjak. Tovább bámulta a Dow Jones miniatűr pörgését. A szemem előtt okult.

– De… – mondta, még mindig bámulva.

– Mit de, Mr. Harrigan?

– Valaki kezében, aki igazán ismeri a tőzsdét, egy ilyen eszköz… persze biztos már más is rájött… – Elhallgatott. Láthatóan törte a fejét. Aztán azt mondta: – Tudnom kellett volna erről. A nyugdíj nem mentség.

– Mutatom a másik dolgot – mondtam, mert már nem bírtam tovább várni. – Ott az a sok magazin, amit járat, a Newsweek, a Financial Times meg a Fords?

– Forbes – helyesbített, továbbra is a kijelzőt bámulva. Magamra emlékeztetett, amikor négyéves koromban megigézett a születésnapomra kapott jövendőmondó golyó.

– Igen, az. Megkaphatnám egy pillanatra a telefont?

Elég vonakodva adta oda, és éreztem, hogy mégiscsak meggyőztem. Örültem ennek, ugyanakkor kicsit szégyelltem is magam. Mint aki fejbe ver egy szelíd mókust, ami odamerészkedik, hogy elvegyen a tenyeréből egy mogyorót.

Megnyitottam a Safarit. Sokkal primitívebb volt, mint ma, de bőven megfelelt. Beírtam a Google keresőjébe, hogy Wall Street Journal, és pár másodperc múlva megnyílt a címlap. Az egyik főcím az volt, hogy BOLTOKAT ZÁR BE A COFFEE COW. Megmutattam neki.

Csak nézte, majd felvette az újságot a fotel melletti asztalról, ahová letettem a postát, amikor jöttem. Megnézte a címlapot.

– Itt nem látom.

– Mert az tegnapi – feleltem. Mindig kivettem a postáját a ládából, amikor eljöttem hozzá, és mindig a Journal-ba tekerték bele a többit, majd gumival összefogták. – Egy nap késéssel kapja meg. Nemcsak maga, mindenki. – És ünnepekkor két vagy akár három nap késéssel. Ezt nem is kellett mondanom, novemberben és decemberben szinte folyamatosan emiatt zsémbelt.

– Ez mai? – nézte a kijelzőt. Aztán megnézte a dátumot a tetején: – Az!

– Persze. Lejárt hírek helyett friss hírek.

– Itt azt írja, hogy térképen bejelölték azokat az üzleteket, amik bezárnak. Megmutatod, hogyan lehet megnézni? – Kifejezetten mohóságot éreztem a hangjában. Kicsit meg is ijedtem. Ő Scrooge-ot meg Marley-t említette. Én úgy éreztem magam, mint Miki egér a Fantáziá-ban, amikor a seprűk felébresztésére olyan varázslatot használ, amit maga sem ért igazán.

– Maga is meg tudja csinálni, csak húzza végig az ujját a kijelzőn hosszában, így.

Megmutattam neki. Először túl nagyot húzott és túlszaladt rajta, de aztán ráérzett. Sőt gyorsabban, mint apám. Megtalálta a megfelelő oldalt.

– Odanézzenek – ámuldozott. – Hatszáz üzlet! Tessék, erről beszéltem, hogy törékeny a… – Elhallgatott, az apró térképet bámulta. – Délen. A legtöbbet Délen zárják be. A Dél szinte mindig jó indikátor, Craig… Fel kell hívnom New Yorkot. A tőzsde hamarosan zár. – Fel akart állni. A vonalas telefon a szoba túlsó felén volt.

– Erről is telefonálhat – mondtam neki. – Elsősorban arra van. – Legalábbis akkoriban arra volt. Megnyomtam a telefon ikont, és megjelent a számlap. – Csak írja be a számot. Ujjal tudja megnyomni.

Rám nézett. Bozontos fehér szemöldöke alatt szinte világított a kék szeme.

– Itt a világvégén is működik?

– Persze. Remek a vétel, hála az új toronynak. Jó a térerő.

– Térerő?

– Nem érdekes, csak telefonáljon. Addig kimegyek, csak intsen az ablakból, amikor…

– Nem kell. Nem tart sokáig, és nem titkos.

Óvatosan érintette meg a kijelzőt, ahogy beütötte a számokat, mintha attól félne, hogy robbanást indít el. Aztán ugyanolyan óvatosan a füléhez tette az iPhone-t, és rám nézett, hogy jól csinálja-e. Bátorítóan bólintottam. Fülelt, beszélt valakivel (eleinte túl hangosan), aztán rövid várakozás után másvalakivel. Így történt, hogy jelen voltam, amikor Mr. Harrigan eladta az összes Coffee Cow részvényét egy ki tudja, hány ezer dolláros tranzakcióval.

Amikor végzett, kiókumlálta, hogyan jusson vissza a kezdőképernyőre. Ott megint megnyitotta a Safarit.

– A Forbes is megvan itt?

Megnéztem. Nem volt.

– De ha olyan cikket keres belőle, amiről tud, akkor valószínűleg megtalálja, mert valaki biztos posztolja.

– Posztolja…?

– Igen, és ha infót keres valamiről, a Safari arra való. Csak rá kell keresni. Nézze. – Odamentem a fotelhez, és beütöttem a keresőmezőbe, hogy Coffee Cow. A telefon gondolkodott, majd kidobott egy rakás találatot, köztük azt a Wall Street Journal-cikket, ami miatt felhívta a brókerét.

– Most mondd meg – ámuldozott. – Az internet.

– Hát, ja.

– A világháló.

– Az.

– Mióta van ez?

Ezt magának kéne tudni, gondoltam. Maga a nagy üzletember, tudnia kéne ilyesmiről, még ha nyugdíjba ment is, mert még mindig vannak érdekeltségei.

– Azt nem tudom pontosan, de az emberek állandóan használják. Apám, a tanáraim, a zsaruk… tényleg mindenki. – Hozzátettem: – A vállalatai is, Mr. Harrigan.

– Á, de már nem az enyémek. Valamicskét azért tudok, Craig, mint ahogyan a tévéműsorokról is tudok ezt-azt, pedig nem nézek tévét. Hajlamos vagyok átlapozni a technológiai cikkeket az újságban, mert nem érdekel. Ha tekepályáról vagy filmforgalmazó hálózatokról akarnál beszélgetni, más tészta lenne. Abban úgymond benne van a kezem.

– Jó, de nem látja, hogy… azok használják a technológiát. És ha nem érti…

Nem tudtam, hogyan fejezzem be, legalábbis anélkül, hogy ne legyek udvariatlan, de ő tudta.

– Lemaradok. Ezt akarod mondani.

– Gondolom, nem számít, hiszen úgyis nyugdíjas.

– De nem akarom, hogy bolondnak nézzenek – mondta meglehetősen vehemensen. – Szerinted Chick Rafferty meglepődött, amikor felhívtam, hogy adja el a Coffee Cow részvényeket? Egyáltalán nem, mert legalább öt-hat másik nagy ügyfele is felvette a kagylót, és ezt kérte. Volt köztük, aki belsős információt kapott. Más viszont történetesen New Yorkban vagy New Jersey-ben él, és aznap megkapja a Journal-t, amikor megjelenik, és így tudta meg. Nem úgy, mint én itt a semmi közepén.

Megint felmerült bennem a kérdés, hogy egyáltalán minek ide jött – rokona nem volt a faluban, az biztos –, de úgy éreztem, nem ez a megfelelő pillanat feltenni.

– Talán arrogáns voltam. – Ezen elgondolkodott, majd ténylegesen elmosolyodott. Aminek akkora ereje volt, mint amikor a nap kibújik a felhők közül egy hideg napon. – Igen, arrogáns voltam. – Felemelte az iPhone-t. – Mégis megtartom.

Majdnem kiszaladt a számon, hogy köszönöm, ami fura lett volna, ezért csak annyit mondtam:

– Jó. Örülök.

A Seth Thomas órára nézett a falon (majd somolyogva láttam, hogy ellenőrzi az időt az iPhone-on).

– Ma olvassunk csak egy fejezetet, ha már ennyi időt elbeszélgettünk, jó?

– Nekem jó – feleltem, bár szívesen maradtam volna tovább és elolvasok két vagy akár három fejezetet. A The Octopus végén tartottunk, amit egy Frank Norris nevű fickó írt, és kíváncsi voltam, hogyan alakulnak a dolgok. Régimódi regény volt, mégis iszonyú izgalmas.

Amikor elolvastuk a fejezetet, megöntöztem Mr. Harrigan pár benti növényét. Mindig ez volt az utolsó feladatom, és csak pár percbe telt. Közben láttam, hogy a telefonnal játszik, ki-be kapcsolgatja.

– Ha már használni fogom ezt a micsodát, akkor jobb, ha megmutatod, hogyan kell – jegyezte meg. – Például hogyan ne merüljön le. Látom, hogy már kevés benne a szufla.

– A legtöbb dologra magától is rájön majd. Elég egyszerű. A töltéshez van egy vezeték a dobozban. Csak dugja be a konnektorba. Megmutathatok még pár dolgot, ha…