Minél véresebb

MR. HARRIGAN TELEFONJA-4

– De nem ma. Talán holnap.

– Oké.

– Viszont van még egy kérdésem. Miért tudtam elolvasni azt a cikket a Coffee Cow-ról, és miért tudtam megnézni a térképet a bezáró boltokról?

Először Hillary válasza ugrott be arra, hogy miért mászta meg a Mount Everestet, amit az iskolában olvastunk: Mert ott volt. De ezt okoskodásnak találhatta volna, hiszen az is volt. Úgyhogy azt mondtam:

– Nem értem.

– Komolyan? Egy ilyen okos fiú? Gondolkodj, Craig, gondolkodj. Ingyen olvashattam valamit, amiért mások jó pénzt fizetnek. Még előfizetéssel is olyan kilencven centet fizetek a Journal egy számáért, újságosnál pedig jóval többe kerül. És ezzel… – Felemelte a telefont, pont úgy, ahogy fiatalok ezrei rockkoncerteken alig pár évvel később. – Most már érted a kérdést?

Most már értettem, de válaszom nem volt rá. Olyan…

– Hülyeségnek hangzik, nem? – kérdezte. Vagy az arcomról olvasta le, vagy a gondolataimból. – Az, hogy hasznos információt ingyen adnak, mindennek ellentmond, amit a sikeres üzleti gyakorlatról megtanultam.

– Talán…

– Talán mi? Oszd meg velem a bölcsességedet. És most nem gúnyolódom. Te nyilván többet tudsz erről, mint én, mondd el, mire gondolsz.

A fryeburgi vásárra gondoltam, ahová apával minden októberben elmentünk egyszer-kétszer. Általában elvittük a barátomat, Margie-t is az utcából. Margie-val mi felültünk mindenfélére, azután hármasban zsemlegombócot és édes kolbászt ettünk, amíg apa el nem rángatott bennünket megnézni az új traktorokat. Közben el kellett menni a szerencsejáték-sátor mellett, ami hatalmas volt. Elmeséltem Mr. Harrigannek, hogy a bingósátor előtt állt egy fickó mikrofonnal, aki azzal csalogatta az arra járókat, hogy az első játék ingyen van.

Elgondolkodott.

– Csali? Ebben lehet valami. Azt mondod, hogy csak egy cikket tudsz elolvasni, maximum kettőt-hármat, aztán a gép… mit csinál? Kizár? Azt mondja, hogy ha játszani akarsz, fizetned kell?

– Nem – ismertem el. – Akkor mégse olyan, mint a bingó, mert annyi cikket néz meg, amennyit akar. Legalábbis tudtommal.

– De ez őrület. Ingyen ízelítőt adni, az egy dolog, de ingyen adni az egész boltot… – Horkantott. – Még reklám se volt benne, észrevetted? Pedig a reklám hatalmas bevételforrás az újságoknak és a folyóiratoknak. Hatalmas.

Fogta a telefont, megbámulta a tükörképét a fekete kijelzőn, majd letette, és bizarr, savanyú mosollyal nézett rám.

– Talán egy hatalmas hibát látunk, Craig, amit olyan emberek követnek el, akik pont annyira nem értik egy ilyen micsoda gyakorlati aspektusait, a következményeit, mint én. Talán gazdasági földrengés közeleg. Vagy már itt is van, csak én nem tudok róla. Egy földrengés, ami megváltoztatja azt, hogyan szerzünk információt, mikor szerezzük meg, hol szerezzük meg, és ezáltal azt is, hogyan látjuk a világot. – Szünetet tartott. – És persze azt, mihez kezdünk vele.

– Nem egészen értem – mondtam.

– Nézzük másképp. Ha kapsz egy kiskutyát, meg kell tanítanod, hogy odakint végezze el a dolgát, igaz?

– Igaz.

– Ha lenne egy kiskutyád, ami nem szobatiszta, adnál neki jutalmat, amikor beszarik a nappaliba?

– Dehogy adnék.

Bólintott.

– Azzal pontosan az ellenkezőjére tanítanád, mint amire akarod. Márpedig a kereskedelemben, Craig, a legtöbb ember olyan, mint a kiskutya, amit szobatisztaságra kell szoktatni.

Nem nagyon tetszett nekem ez a gondolat akkor sem, és most sem tetszik – azt hiszem, a büntetés/jutalom gondolat sokat elárul arról, hogy Mr. Harrigan hogyan szerezte a vagyonát –, de nem szóltam semmit. Más színben láttam Mr. Harrigant. Olyan volt, mint egy öreg utazó egy új felfedezőúton, és lenyűgöző volt hallgatni. Pedig nem hiszem, hogy engem akart okítani. Ő maga okult, és egy nyolcvanéves emberhez képest gyorsan tanult.

– Az ingyenízelítő jó, de ha túl sokat adsz ingyen, legyen az ruha, étel vagy információ, akkor az emberek egy idő után elvárják. Mint a kiskutya, ami a padlóra kakál, aztán a szemedbe néz, és arra gondol: „Azt tanítottad, hogy ez helyes.” Ha én volnék a Wall Street Journal… vagy a Times… vagy akár az átkozott Reader’s Digest… megrémítene ez a kütyü. – Megint kezébe vette az iPhone-t, láthatóan nem bírt ellenállni neki. – Mint egy törött főnyomócső, csak ebből víz helyett információ ömlik. Azt hittem, csak egy telefonról beszélünk, de most már látom… vagy kezdem látni…

Megrázta a fejét, mintha kábaságtól szeretne szabadulni.

– Craig, mi lenne, ha valaki bizalmas adatokat tenne ki egy fejlesztés alatt álló új gyógyszerről, és az egész világ látná? Az Upjohn vagy a Unichem dollármilliókat veszítene. Vagy egy kiábrándult illető kormánytitkokat szellőztetne meg?

– Letartóztatnák, nem?

– Talán. Valószínűleg. De ha már kinyomtad a fogkrémet, ahogy mondják… ajaj. Na mindegy. Eredj haza, mert elkésel a vacsoráról.

– Megyek.

– Még egyszer köszönöm az ajándékot. Valószínűleg nem fogom túl sokat használni, de gondolkodom rajta. Már amennyire tőlem telik. Az agyam már nem olyan fürge, mint volt.

– Szerintem még mindig elég fürge – mondtam, és nem hízelegni akartam neki. Tényleg, miért nincsenek reklámok az új cikkek meg YouTube-videók mellé? Az emberek kénytelenek lennének megnézni, nem? – Különben is, apám szerint a szándék a fontos.

– Ezt többször mondják, mint ahányszor betartják – jegyezte meg, majd az értetlen képemet látva: – Nem érdekes. Találkozunk holnap, Craig.

Ahogy ballagtam le a dombról, a tél utolsó havát rugdosva, azon gondolkodtam, amit mondott: hogy az internet olyan, mint egy törött főnyomócső, amiből víz helyett információ ömlik. Ez igaz volt apám laptopjára is, meg a számítógépekre az iskolában és az egész országban. Sőt az egész világon. Noha az iPhone még olyan új volt Mr. Harrigannek, hogy alig tudott rájönni, hogyan kapcsolja be, azt már megértette, hogy meg kell javítani a törött csövet ahhoz, hogy az üzlet – legalábbis ahogy ő ismerte – ugyanúgy menjen tovább, mint előtte. Merem állítani, előre látta a fizetőfalakat egy-két évvel azelőtt, hogy egyáltalán a kifejezést kitalálták. Én biztosan nem ismertem akkor, mint ahogy azt sem tudtam, hogyan lehet megkerülni a tiltott műveleteket az iPhone-on, ami majd „jailbreak” néven lesz ismert. A fizetőfalak bizony megjelentek, de addigra az emberek már hozzászoktak, hogy ingyen kapnak dolgokat, és nem volt ínyükre, hogy tejeljenek érte. Amikor a New York Times-nál fizetőfalba ütköztek, inkább átmentek egy másik oldalra, például a CNN-re vagy a Huffington Post-ra (általában hirtelen haragjukban), még ha az nem is volt olyan színvonalú. (Kivéve persze, ha az „oldalcickó” nevű új divatfejlemény érdekelte az embert). Ebben Mr. Harrigannek tökéletesen igaza lett.

Aznap este vacsora után, amikor az edényeket már elmosogattuk és eltettük, apám kinyitotta a laptopját az asztalon.

– Találtam valami újat. Egy olyan oldalt, ahol meg lehet nézni a filmek előzetesét.

– Komolyan? Muti!

A következő félórában mozielőzeteseket néztünk, amiket különben csak a moziban láthattunk volna.

Mr. Harrigan kitépte volna a haját. Már azt a keveset, ami maradt.

Ahogy mentem haza Mr. Harrigantől azon a márciusi napon 2008-ban, biztos voltam benne, hogy egy dologban téved. Valószínűleg nem fogom sokat használni, ezt mondta, de láttam, milyen képet vágott, amikor a Coffee Cow bezárásra váró üzleteinek térképét nézte. És milyen gyorsan használta az új telefont arra, hogy felhívjon valakit New Yorkban. (Később kiderült, hogy nem a brókere volt, hanem az ügyvédje és üzleti menedzsere egy személyben.)

És igazam is lett. Mr. Harrigan jó sokat használta azt a telefont. Olyan volt, mint az öreg aggszűz nagynéni, aki hatvan év absztinencia után próbaképpen megkóstolja a brandyt, és szinte egyik pillanatról a másikra úri alkoholista lesz. Nem kellett sok idő, és az iPhone állandóan a kedvenc fotelje melletti asztalkán hevert, amikor délutánonként meglátogattam. Isten tudja csak, hány embert hívott fel rajta, mindenesetre engem majdnem minden este felhívott egy-két kérdéssel az új szerzeménye tulajdonságaival kapcsolatban. Egyszer azt mondta, hogy olyan, akár egy régifajta redőnyös íróasztal, tele kis fiókokkal, rejtekhelyekkel és üregekkel, amik felett könnyen elsiklik az ember.

A legtöbb zugot és rejtekhelyet maga is megtalálta (különféle internetes források segítségével), de én segítettem neki elindulni. Amikor morgolódott, hogy utálja azt a nyüzüge xilofont, ami a bejövő hívást jelezte, megváltoztattam, és a Tammy Wynette-féle „Stand By Your Man” egy részlete lett a csengőhangja. Ez nagyon tetszett Mr. Harrigannek. Megmutattam neki, hogyan némítsa le, ha nem akarja, hogy a délutáni szundikálás közben zavarják, hogyan állítsa be az ébresztőt, hogyan vegyen fel kimenő hangpostafiók üzenetet, amikor nincs kedve felvenni. (Ez az üzenet a tömörség mintaképe lett: „Most nem veszem fel a telefont. Visszahívom alkalmas időben.”) Rászokott, hogy kihúzza a vonalas telefont a napközbeni szundikáláskor, és feltűnt, hogy egyre hosszabb időre úgy is hagyja. Üzeneteket küldözgetett nekem, amit tíz éve még azonnali üzenetnek neveztünk. Gombákat fényképezett le a telefonnal a háza mögötti réten, és elküldte nekem e-mailben, hogy azonosítsam. Jegyzeteket készített a jegyzet funkcióval, és videókat keresett a kedvenc countryzenészeitől.

– Ma délelőtt elpocsékoltam egy óra gyönyörű nyári napsütést, hogy George Jones-videókat nézzek – mondta pár hónappal később, a szégyen és fura büszkeség keverékével.

Egyszer megkérdeztem, miért nem vesz magának laptopot. Ugyanazt tudná rajta csinálni, mint a telefonon, ráadásul nagyobb képernyőn, láthatná Porter Wagonert a maga ékszeres pompájában. Mr. Harrigan a fejét rázva nevetett.

– Távozz tőlem, sátán. Ez olyan, mintha megtanítottál volna marihuánát szívni és élvezni, és most azt mondod, „Ha a fű tetszett, akkor a heroin nagyon fog tetszeni”. Inkább nem, Craig. Elég ez nekem. – És olyan szeretettel paskolta meg a telefont, mint más egy alvó kisállatot. Mondjuk egy kölyökkutyát, ami végre szobatiszta lett.

2008 őszén olvastuk A lovakat lelövik, ugye? című regényt, és amikor egyik délután Mr. Harrigan korán szünetet kért (a sok táncmaraton leírását kimerítőnek találta), átmentünk a konyhába, ahol Mrs. Grogan elöl hagyott egy tányér zabkekszet. Mr. Harrigan a botjával kopogva, lassan botorkált. Én mögötte mentem, hogy elkapjam, ha elesne.

Nyögve és pofát vágva huppant le, és elvett egy kekszet.

– Jó öreg Eda. Imádom ezt, és mindig megmozgatja a beleimet. Tölts nekünk egy pohár tejet, jó, Craig?

Ahogy töltöttem, eszembe jutott a kérdés, amit folyton elfelejtettem neki feltenni:

– Miért költözött éppen ide, Mr. Harrigan? Bárhol lakhatna.

Elvette a pohár tejet, és tósztra emelte, mint mindig, én meg viszonoztam, mint mindig.

– Te hol laknál szívesen, Craig? Ha bárhol lakhatnál, ahogy te fogalmazol.

– Talán Los Angelesben, ahol a filmeket csinálják. Eleinte a felszerelést cipelném, aztán feljebb dolgoznám magam. – Akkor elárultam neki egy nagy titkot. – Talán filmeket írnék.

Azt hittem, kinevet, de nem nevetett.

– Hát, valakinek azt is kell, akár te is lehetnél. És sose vágynál haza? Hogy lásd apádat vagy virágot vigyél anyád sírjára?

– Ó, visszajönnék – feleltem, de a kérdés (és anyám említése) megakasztott.

– Én tiszta lapot akartam kezdeni – mondta Mr. Harrigan. – Egész életemben nagyvárosban éltem, Brooklynban nőttem fel, még mielőtt ilyen… nem is tudom, cserepes növény lett belőle… és az utolsó éveimre el akartam szakadni New Yorktól. Valahol vidéken akartam élni, de nem a turistás vidéken, mint Camden meg Castine meg Bar Harbor. Olyan helyet akartam, ahol még földút van.

– Hát, akkor megtalálta.

Nevetett és vett még egy kekszet.

– Gondolkodtam a két Dakotán… még Nebraskán is… de aztán úgy éreztem, hogy az már sok lenne. Az asszisztensem képeket mutatott jó sok kis helységről Maine-ben, New Hampshire-ben és Vermontban, és én emellett döntöttem. A domb miatt. Minden irányba kilátás nyílik, de nem festői kilátás. A festői kilátás turistákat vonzhat, és én pont azt nem akartam. Szeretek itt lenni. Kedvelem ezt a békességet, kedvelem a szomszédokat, és kedvellek téged, Craig.

Ettől boldogság fogott el.

– És még valami. Nem tudom, mennyit olvastál a munkás életemről, de ha olvastál, vagy fogsz a jövőben, sokszor találkozol majd azzal a véleménnyel, hogy könyörtelenül másztam meg azt, amit az irigy és intellektuálisan nulla emberek „a siker létrájának” neveznek. Ez a vélemény nem teljesen alaptalan. Szereztem ellenségeket, készségesen elismerem. Az üzlet olyan, mint a rögbi, Craig. Ha valakit fel kell löknöd, hogy elérd a gólvonalat, akkor ne habozz, különben minek húztál mezt és mentél ki egyáltalán a pályára. De amikor a játéknak vége, márpedig az enyémnek vége, bár még csinálgatom, akkor vedd le a mezt, és menj haza. Nekem most ez az otthonom. Amerikának ez a jellegtelen zuga, ahol egyetlen bolt van, meg egyetlen iskola, ami véleményem szerint hamarosan bezár. Már nem ugranak be hozzám emberek egy italra. Nem kell üzleti ebédekre mennem olyanokkal, akik mindig, de mindig akarnak valamit. Nem hívnak meg igazgatótanácsi ülésekre. Nem kell dögunalmas jótékonysági eseményekre járnom, és nem kell kukásautó zajára ébrednem hajnali ötkor a Nyolcvanegyedik utcán. Itt fognak eltemetni a Szilfa temetőben a polgárháborús veteránok közé, és nem kell könyökölnöm vagy megvesztegetnem egy temetőfelügyelőt, hogy jó helyet kapjak. Elégséges magyarázat ez?

Az is volt, meg nem is. Mr. Harrigan rejtély volt nekem egész végig, és még azon is túl. De ez talán mindig is igaz. Szerintem sokan egyedül élünk. Vagy önként, mint ő, vagy mert ilyen a világ.

– Nagyjából – feleltem. – Annak mindenesetre örülök, hogy nem Észak-Dakotába ment.

Elmosolyodott.

– Én is. Vegyél még egy kekszet a hazaútra, és mondd meg apádnak, hogy üdvözlöm.