Minél véresebb

MR. HARRIGAN TELEFONJA-1

MR. HARRIGAN TELEFONJAA szülőfalum olyan hatszáz lelket számlált (gondolom, ma is, bár azóta elköltöztem), de ugyanúgy volt internetünk, mint a nagyvárosokban, így aztán apámmal mindketten egyre kevesebb hagyományos levelet kaptunk. Mr. Nedeau általában nem hozott mást, mint a heti Time-ot, reklámújságokat, amiket a Tisztelt Lakónak vagy a Barátságos Szomszédnak címeztek, valamint a havi számlákat. Aztán 2004-től, amikor betöltöttem a kilencet, és elkezdtem dolgozni Mr. Harrigannek fent a dombon, évente minimum négy kézzel címzett borítékra számíthattam. Februárban egy Valentin-napi képeslapra, szeptemberben születésnapi képeslapra, novemberben hálaadási képeslapra és egy karácsonyi képeslapra közvetlen az ünnep előtt vagy közvetlen utána. Mindegyik kinyitható képeslapban ott lapult a Maine Állami Szerencsejáték Rt. egydolláros kaparós sorsjegye, és mindig ugyanaz a szöveg kísérte: Minden jót kíván Mr. Harrigan. Egyszerű és formális.

Apám is mindig ugyanúgy reagált rá: nevetett és kedélyesen a szemét forgatta.

– Smucig gazember – mondta egy nap. Talán tizenegy lehettem, olyan két éve érkezhettek ezek a borítékok. – Éhbért fizet neked, és még a jutalommal is fukarkodik. Howie-nál vesz egy Lucky Devil sorsjegyet, és kész.

Rámutattam, hogy a négyből az egyik sorsjegyen általában nyerek pár dollárt. Ilyenkor apám váltotta be Howie-nál, mert kiskorúak nem lottózhattak, akkor sem, ha úgy kapták a sorsjegyet. Egyszer, amikor nyertem öt teljes dollárt, megkértem apámat, hogy vegyen rajta öt másik kaparós sorsjegyet. Nemet mondott azzal az indokkal, hogy ha támogatja a szerencsejáték-szenvedélyemet, anyám forogni fog a sírjában.

– Elég baj, hogy Harrigan ezt csinálja – dohogott. – Különben is hét dollárt kéne hogy fizessen óránként. Vagy akár nyolcat. Isten a tudója, hogy megengedheti magának. Lehet, hogy az ötdolláros órabér törvényes, mert gyerek vagy, de sokan kizsákmányolásnak tartanák.

– Szeretek neki dolgozni – feleltem. – És őt is kedvelem, apa.

– Ezt megértem – bólintott –, és attól, hogy felolvasol neki meg kigazolod a kertjét, még nem leszel huszonegyedik századi Twist Olivér, de akkor is smucig. Csodálkozom, hogy hajlandó perkálni a bélyegért, és feladni postán, amikor a postaládája fél kilométerre lehet a miénktől.

Erre a beszélgetésre a tornácon került sor, Sprite-ot ittunk pohárból, és apa hüvelykujjával Mr. Harrigan háza felé bökött feljebb az úton (földút, mint a legtöbb Harlow-ban). Nem is ház volt az, inkább birtok, volt benne fedett medence, beüvegezett terasz, üveglift, amiben imádtam liftezni, és egy melegház hátul a régi tehénistálló helyén (az az én időm előtt volt, de apám még jól emlékezett rá).

– Tudod, mennyire gyötri az ízületgyulladás – mondtam. – Néha már két botot használ, egy nem is elég. Belehalna, ha idáig el kéne jönnie.

– Akkor meg odaadhatná neked azt a nyavalyás kártyát – vitatkozott apám. Nem a harag beszélt belőle, inkább csak engem ugratott. Jól kijöttek Mr. Harrigannel. Apám mindenkivel kijött Harlow-ban. Gondolom, ezért is volt jó eladó. – Isten a tudója, éppen eleget vagy nála.

– Az nem lenne ugyanaz – mondtam.

– Nem-e? Mért nem?

Nem tudtam megmagyarázni. A szókincsem meglett volna hozzá, hiszen sokat olvastam, de az élettapasztalat még hiányzott. Csak azt tudtam, hogy szeretem megkapni azokat a képeslapokat, hogy jó érzés várni azokra is, meg a sorsjegyekre is, amiket mindig a szerencsepénzemmel kapartam le, meg az aláírásra a régimódi dőlt betűkkel: Minden jót kíván Mr. Harrigan. Így visszatekintve a szertartásos szó jut eszembe róla. Mr. Harrigan szertartásosan vette fel mindig az egyik vékony, fekete nyakkendőjét, amikor autóval bementünk a faluba, pedig általában csak ült a praktikus Ford szedánja kormánya mögött, és a Financial Times-t olvasta, amíg én bementem az IGA szupermarketbe megvenni, amit összeírt. A listán mindig szerepelt vagdalthús-konzerv és egy tucat tojás. Mr. Harrigan néha hangot adott ama véleményének, hogy ha az ember elér egy bizonyos kort, teljesen jól el tud élni tojáson és vagdalt húson. Amikor rákérdeztem, hogy mennyi lenne ez a bizonyos kor, azt felelte, hatvannyolc.

– Amikor az ember betölti a hatvannyolcat, már nincs szüksége vitaminra – jelentette ki.

– Komolyan?

– Dehogy. Csak azért mondom, hogy igazoljam a rossz étkezési szokásaimat. Rendeltél műholdas rádiót az autómhoz, Craig, vagy nem rendeltél?

– Rendeltem. – Apám számítógépén otthon, mivel Mr. Harrigannek nem volt.

– Akkor meg hol van? Csak ezt a szószátyár Limbaugh-t tudom fogni.

Megmutattam neki, hogyan találja meg az XM rádiót. Vagy száz adón áttekert, amíg végre talált egyet, ami countryzenét sugárzott. Éppen a „Stand By Your Man” ment.

Attól a daltól azóta is kiráz a hideg, és gondolom, mindig is ki fog.

Tizenegy éves koromban egyik nap, amikor apámmal csak úgy üldögéltünk, üdítőztünk és néztünk fel a nagy házra (a harlow-iak így is nevezték: a Nagy Ház, mintha a Shawshank börtön lenne), megjegyeztem:

– Klassz csigapostát kapni.

Apám szokása szerint a szemét forgatta:

– Az e-mail a klassz. Meg a mobiltelefon. Az nekem maga a csoda. Túl fiatal vagy, hogy megértsd. Ha úgy nőttél volna fel, hogy csak egy olyan ikertelefonunk van, ami négy másik házzal közös, és azok közé tartozik Mrs. Edelson, aki sose tudja befogni, másképpen gondolnád.

– Mikor kaphatok mobilt? – Abban az évben sokszor feltettem ezt a kérdést, aztán még gyakrabban azután, hogy elkezdték árulni az első iPhone-t.

– Amikor úgy gondolom, hogy elég idős vagy hozzá.

– Na persze. – Most én forgattam a szemem, amire elnevette magát. Aztán elkomolyodott:

– Felfogod te egyáltalán, hogy John Harrigan milyen gazdag?

Vállat vontam.

– Tudom, hogy saját malmai voltak.

– Nem csak malmai voltak, annál sokkal több. Amíg nyugdíjba nem ment, ő volt az Oak Enterprises nevű vállalat főmuftija. A vállalatnak volt hajótársasága, bevásárlóközpontjai, egy mozilánca, egy telekommunikációs társasága és nem is tudom, még mi. Az Oak volt az egyik legnagyobb játékos a Nagytáblán.

– Mi az a Nagytábla?

– A tőzsde. A gazdagok játékterme. Amikor Harrigan eladta a részét, a New York Times-ban is írtak róla, és nemcsak az üzleti szekcióban, hanem a címlapon. Az az ember, aki most egy hatéves Fordot vezet, egy földút végén lakik, öt dolcsit fizet neked óránként, és évente négyszer küld egy egydolláros kaparóst, az az ember bő egymilliárd dolláron kotlik. – Apám elvigyorodott. – Közben az én legrosszabb öltönyöm, amit anyád elvitetne velem az adományboltba, ha élne szegény, jobb, mint amiben ő templomba jár.

Az egészet nagyon érdekesnek találtam, és főleg azt, hogy Mr. Harrigannek, akinek nemcsak laptopja, de még tévéje se volt, valaha volt saját telekommunikációs cége és több mozija. Lefogadom, hogy soha nem is járt moziba. Apám az ilyeneket nevezte „ludditának”: akik nem szeretik a kütyüket (többek között). A műholdas rádió kivételt jelentett, mert Mr. Harrigan szerette a countryzenét, és rühellte a sok reklámot a WOXO-n, az egyetlen countryállomáson, ami bejött az autórádióján.

– Tudod te, mennyi egymilliárd, Craig?

– Százmillió, nem?

– Inkább ezermillió.

– Hűha – mondtam, de csak azért, mert éreztem, hogy ezt várja tőlem. Felfogtam öt dollárt, felfogtam ötszázat, mert annyiért adtak egy használt robogót a Deep Cut Roadon, amiről sokat álmodoztam (sok szerencsét hozzá), és elméletben felfogtam az ötezer dollárt, amennyit apám keresett havonta eladóként a Parmeleau Traktor- és Nehézgép-kereskedésben Gates Fallsban. Állandóan felkerült a képe a falra a hónap dolgozójaként. Szerénykedett, hogy nem nagy dolog, de engem nem vert át. Amikor csak a hónap dolgozója lett, elmentünk vacsorázni a Marcel’sbe, a flancos francia étterembe Castle Rockban.

– Hűha bizony – bólintott apám, és poharát emelte a nagy házra a dombon, a sok-sok szobával, amit szinte nem is használtak, és a lifttel, amit Mr. Harrigan utált, de az ízületgyulladása és isiásza miatt kénytelen volt használni. – Hűha a köbön.

Mielőtt mesélek a nagy kaparós nyereményről, Mr. Harrigan haláláról és arról, hogyan akaszkodtam össze Kenny Yankóval, amikor elsős lettem a Gates Falls középiskolában, illene elmesélnem, hogyan kezdtem el dolgozni Mr. Harrigannek. A templom miatt történt. Apámmal az Első Metodista Templomba jártunk, ami valójában az egyetlen metodista templom volt Harlow-ban. Régebben volt egy másik templom is, amit a baptisták használtak, de az 1996-ban leégett.

– Volt, aki tűzijátékkal ünnepli egy gyerek születését – mesélte apám. Nem lehettem több négyévesnél, de emlékszem rá. Talán mert a tűzijáték felcsigázott. – Anyukáddal azt mondtuk, az semmi, és felgyújtottunk egy egész templomot, hogy megünnepeljük az érkezésedet, Craigster. És milyen szépen égett.

– Hogyan mondhatsz neki ilyet – szólt rá anyám. – Még elhiszi, és felgyújt egyet, amikor saját gyereke születik.

Sokat vicceltek egymással, és én akkor is nevettem, amikor nem is értettem.

Hármasban jártunk a templomba, gyalog, télen ropogott a csizmánk alatt a letaposott hó, nyáron az ünneplőcipőnk port vert fel (amit anyám papír zsebkendővel letörölt, mielőtt bementünk a templomba), bal kézzel mindig apám kezét fogtam, a jobbal anyámét.

Jó anya volt. Nagyon hiányzott még 2004-ben is, amikor elkezdtem dolgozni Mr. Harrigannél, pedig akkor már három éve nem élt. Most, tizenhat évvel később még mindig hiányzik, bár a képe elhomályosult már az emlékezetemben, és a fényképek sem sokat segítenek. Amit a dal mond az anyátlan gyerekekről, az nagyon igaz: nehéz nekik. Szerettem apámat, és mindig jól kijöttünk, de annak a dalnak ebben is igaza van: sok olyan dolog van, amit egy apa nem érthet meg. Például hogy segítsen százszorszépből füzért csinálni, amit a fejedre tehetsz a ház mögötti nagy réten, és kijelentheted, hogy ma nemcsak egy kisfiú vagy, hanem Craig király. Hogy örüljön, de azért ne csapjon nagy hűhót – ne dicsekedjen vele vagy hasonlók –, amikor háromévesen elkezded olvasni a Superman meg Pókember képregényeket. Hogy feküdjön le melléd az ágyba, ha felriadsz az éjszaka közepén egy rossz álomból, amiben Doktor Octopus üldözött. Hogy öleljen és vigasztaljon meg, amikor egy nagyobb fiú – mondjuk, Kenny Yanko – a szart is kiverte belőled.

Aznap rám fért volna egy ilyen ölelés. Aznap egy anyaölelés sok mindenen változtathatott volna.

Soha nem hencegtem azzal a szüleimtől kapott ajándékkal, hogy milyen jól olvasok; a tehetségtől, hogy korán megtanultam, még nem vagyok jobb másnál. Mégis híre ment, ahogy az a kis helyeken történni szokott, és nyolcéves koromban Mooney tiszteletes megkérdezte, nem szeretném-e én felolvasni a szentleckét vasárnap a templomban. Talán az újdonság tetszett neki ebben, mivel általában középiskolás fiút vagy lányt ért ez a megtiszteltetés. Azon a vasárnapon Márk evangéliumából olvastam, és az istentisztelet után a tiszteletes azt mondta, olyan jól csináltam, hogy olvashatok én minden héten, ha akarok.

– Azt mondta, egy kisfiú terelgeti őket – meséltem apámnak. – Benne van Ézsaiás könyvében.

Apám csak mordult egyet, mintha nem hatná meg a dolog. Aztán bólintott.

– Jól van, csak ne felejtsd el, hogy a közvetítő vagy, nem az üzenet.

– Mi?

– A Biblia Isten igéje, nem Craig igéje, szóval ne bízd el magad.

Mondtam neki, hogy nem fogom, és a következő tíz évben – amíg el nem mentem főiskolára, ahol megtanultam füvet szívni, sört inni és csajozni – én olvastam a heti szentleckét. Még a legrosszabb időszakban is. A tiszteletes egy héttel előre megmondta, pontosan melyik rész következik. Aztán csütörtök estére, a Metodista Fiatalok Szövetsége gyűlésére összeírtam azokat a szavakat, amelyeket nem tudtam kiejteni. Ennek köszönhetően én lehetek az egyetlen Maine államban, aki nemcsak kiejteni tudja Nabukodonozor nevét, de leírni is.

Amerika egyik leggazdagabb embere úgy három évvel azelőtt költözött Harlow-ba, hogy vasárnaponta elkezdtem én olvasni a szentleckét a nálam idősebbeknek. Más szóval az ezredfordulón, rögtön azután, hogy eladta a cégeit és nyugdíjba ment, de még mielőtt a nagy házát teljesen befejezték volna (a medence, a lift és a lebetonozott behajtó később készült el). Mr. Harrigan minden héten ott volt a templomban, az elnyűtt fekete öltönyében, aminek lógott a feneke, az idejétmúlt keskeny, fekete nyakkendőben, ritkuló ősz haját szépen megfésülve. A hét többi napján a haja szanaszét állt, mint Einsteiné a kozmosz titkainak megfejtésével töltött nehéz nap után.

Akkoriban még csak egy botot használt, arra támaszkodott, amikor felálltunk és azokat a zsoltárokat énekeltük, amikre életem végéig emlékezni fogok… és azt a versszakot a „Régi kereszt”-ből a Jézus oldalából folyó vérről, amitől ugyanúgy kiver a libabőr, mint a „Stand By Your Man” utolsó versszakától, amikor Tammy Wynette mindent belead. Amúgy Mr. Harrigan igazából nem is énekelt, csak tátogott, szerencsére, mert rozsdás, vijjogó hangja volt. Ez közös volt benne meg apában.

2004 őszén egyik vasárnap (a környékünkön az összes fa szinte lángolt a színektől) Sámuel második könyvéből olvastam fel, szokás szerint olyan üzenetet közvetítettem a gyülekezetnek, amit én csak kapiskáltam, de tudtam, hogy Mooney tiszteletes majd elmagyarázza a prédikációban: „Izráel! A te ékességed elesett halmaidon: miként hullottak el a hősök! Meg ne mondjátok Gáthban, ne hirdessétek Aszkelon utczáin, hogy ne örvendjenek a Filiszteusok leányai, és ne ujjongjanak a körülmetéletlenek leányai.”1

Amikor visszaültem a padunkba, apám megveregette a vállamat, és azt súgta a fülembe, Jól megmondtad. El kellett takarnom a számat, hogy ne lássák a vigyoromat.

Másnap este éppen a vacsora utáni rendrakás végén tartottunk (apám mosogatott, én törölgettem), amikor Mr. Harrigan Fordja állt meg a behajtónkon. A botja felkopogott a bejárati lépcsőn, és apa ajtót nyitott neki, mielőtt zörgethetett volna. Mr. Harrigan nem ment be a nappaliba, inkább a konyhaasztalnál ült le, mintha otthon lenne. Elfogadta a Sprite-ot, amivel apa megkínálta, de poharat nem kért.