A bűnös

Előhang

Trent

Ujjaimmal az asztalon dobolok. Visszhangzik a hang, halk és egyenletes. Békés ritmus ebben az órában.

Csendes ez a reggel. Az ablakomon túl sötét, baljós égbolt borul New York City fölé.

Elsőként érkeztem.

Ami nem számít szokatlannak.

Az üzlet oroszlánrészét a tengerentúlon bonyolítom, így természetesen mindig munkára készen állok, amikor az Egyesült Királyságban elindul a tőzsde.

A korai időpont ellenére megcsörren a telefon az asztalon. Harsány ricsaja megtöri a csendet.

Mint egy tűzjelző, teljesen váratlanul ér.

Mivel nincs bent az asszisztensem, kénytelen vagyok én magam felvenni. Muszáj meggyőződnöm arról, hogy nem üzleti vészhelyzetről van szó. Kevesen tudják, hogy ilyen korán bejövök.

Csak a legfontosabb ügyfeleim.

És a családom.

Ennek ellenére mégsem veszem fel.

Egy pillanatra elhallgat a csöngés, majd újraindul.

Iszonyú fontos lehet.

Mély sóhajjal felkapom az irodai telefont.

– Igen? – szólok bele.

– Mr. Aldridge?

– Én vagyok.

– Üdvözlöm, Mr. Aldridge. Itt Larry Baker beszél, az apja ügyvédje.

– Nem érdekel.

Előrehajolok, épp le akarom csapni a telefont, amikor folytatja. – Ha kaphatnék egy percet…

– Nem, nem kaphat.

Semmi olyat nem mondhat az apám, amivel rábírna, hogy szóba álljak vele. Azok után, amit a családommal tett, szerencséje, hogy nem tűztem vérdíjat a fejére. Ám meg vannak számlálva a napjai. A börtönélet nem apámnak való. Nem áll jól neki a börtöngúnya. Semmi kétségem afelől, hogy jelenleg is kibúvót keres.

Vagy fellebbezik, vagy megszökik.

Tekintve, hogy milyen körökben forog, egyik sem lepne meg.

Mert ha nem jut ki onnan élve, csak idő kérdése, hogy mikor nyírják ki.

Túl sok ellenséget szerzett.

Az orosz maffia holtan akarja látni.

Cyrus Reed a fejét venné.

Én sem tudnék jobb időtöltést kitalálni a temetésénél.

Hogy a fenébe húzta eddig?

– Az apja tegnap elkeseredetten hívott fel. Látni akarja magát – karattyolja a rohadék. Soha nem találkoztam a fickóval, de aki az apámat képviseli, az csakis a világ söpredéke lehet.

– Leszarom, mit akar – sziszegem.

– Kérem…

Leteszem a telefont… pontosabban lecsapom a kagylót a készülékre.

Nem számít, hányszor hívogat ez a fickó az apám miatt, nincs mit mondanom annak a mocsoknak. Mostantól jobban ügyelek, hogy kiszűrjem a hívásaimat.

Apám elvesztette a jogot, hogy beszélhessen velem, amikor eljátszotta a húgom testét egy magas tétű pókerjátszmában.

Abból, amit tett, nincs visszaút.

Nincs bocsánatkérés. Semmivel sem teheti jóvá.

Számára nincs megváltás. Nincs az a pénz, amit megérne a megbocsáthatatlan bűn, amit elkövetett. A rohadéknak előbb a saját életét kellett volna felajánlania.

Soha nem fogom megérteni, hogy tehette meg. Nem csak azt, hogy kockára tette és elvesztette az összes vagyonunkat. Nem. Az csupán pénz, és összességében nem számít. Engem az nem hagy nyugodni, hogy hogy a francba művelhette ezt a húgommal. A vágóhídra küldte Ivyt. Hogy juthatott ilyesmi egyáltalán az eszébe?

De mindez nem számít, mert az az alak, az apám, azon a napon meghalt számomra. Ami engem illet, az elmúlt két évben nem volt apám. Amióta börtönbe küldtük, nem beszéltem vele.

A többes szám rám és Cyrus Reedre vonatkozik. A sógoromra. A társai is segítettek. Akik végül az ügyfeleim lettek.

Nem figyelmeztettük a rohadékot. Úgy halmoztuk ellene a bizonyítékokat, mint a téglát, amiből új kéglit építünk neki a pokolban. Tönkretettük.

Száz kibaszott évbe telik, mire szabadul, hacsak nem tesz neki valaki szívességet, amit gyakorlatilag ellehetetlenítettünk. Minden hatalmától megfosztottuk – egyben az akaraterejétől is.

Ha valami csoda folytán mégis sikerül kiszabadulnia, várni fogjuk. Várjuk, hogy eltaposhassuk, mint egy csótányt.

Ismét csöng a telefon.

Nem veszek róla tudomást.

Eltűnődöm, hátha ő keres, hogy a segítségemet kérje. Felőlem próbálkozhat, amennyit csak akar. Akkor sem segítenék rajta, ha az egész világ sorsa függne tőle. Szóval függetlenül attól, hogy ezúttal miféle baromságokat akar összehordani, az apám számomra halott.

Ami részemről rendben is van.

Az ablak felé fordulok a székkel, és kinézek a tájra.

Hajnali ötkor a város még sötétségbe burkolózik.

Egyedül az épületek fénye ragyogja be az eget. Nincsenek csillagok.

Lázasan jár az agyam. Miért hívogat apám ügyvédje ilyen korán? Mielőtt megakadályozhatnám, a gondolat szöget üt a fejembe.

Elég a spekulációból!

Ugyanaz a régi baromság, csak egy új napon.

Apám pontosan tudja, hogy ilyenkor a legkönnyebb elérni engem, és ezt az ügyvédjének is elárulta.

Tudja, hogy rajtam kívül senki sincs még bent. Kevés dolog változott azóta, hogy neki dolgoztam.

Ismét csöng a telefon. Van valami kétségbeesett a szunnyadó város álmát megzavaró telefoncsöngésben. Szinte hátborzongató.

Ezúttal kihúzom a vezetékes telefon kábelét. Váratlanul elnémul a szoba. Egy pillanatra úgy teszek, mintha apám sosem adta volna el a lelkét. Legalábbis megpróbálom. Olyan távoli a múlt attól, ahová jutottunk, hogy már fel sem tudom fogni.

Fénykorában apám a város egyik legsikeresebb fedezeti alapját vezette. A fenébe is, a világ egyik legnagyobb alapját.

Sok embert mocskosul gazdaggá tett.

Sokakat pedig, ennek közvetlen következményeként nyomorba taszított.

Nem tudom, hogy történt. Egyik nap még felszállhatott egy magángépre, és meg sem állt Saint-Tropez-ig, hogy megmártózzon az óceánban. Másnap már a turistaosztályra sem engedhetett meg magának egy jegyet Floridába. Mindenét elvesztette.

És nem csak a pénzét. Elkeseredésében, hogy megtömje a bukszáját, beszállt egy tiltott pókerjátszmába, eladta a lelkét az ördögnek, és szörnyeteggé vált.

Felemelem a fejem, beletúrok a hajamba, és megpróbálom kiverni a gondolatot a fejemből. Számban keserű íz. Apám árulása mindent áthat, minden pillanatot, minden döntést.

Én is egy fedezeti alapot vezetek. De ahelyett, hogy csak az örököscsemeték vagyonából szemezgetnék, a leghajmeresztőbb rohadékoknak is otthont adok.

Végül nem lettem jobb ember, mint az az alak, akit utálok.

De vele ellentétben én megbékéltem a döntéseimmel.

Ami ironikus, hiszen jelenleg sem tudok pihenni, hiába próbálkozom. Az ügyvéd telefonhívása olyan gondolatokat kavart fel bennem, amiket régóta próbáltam elfelejteni.

Felpattanok a székből és átviharzok a fürdőszobába, hogy melegítőt, pólót és tornacipőt húzzak.

A futás kitisztítja az agyamat.

Mindig ez van, amikor a nyavalyás apám el akar érni.

És óraműpontossággal mindig megteszi.

Lemegyek a privát lifttel és kifelé menet biccentek az ügyeletes portásnak.

Kilépek a járdára, és minden lépéssel egyre jobban eltávolodom az irodától. Amint átkelek az Ötödik sugárúton és bevetem magam a parkba, sprintelni kezdek, és olyan sebességgel hajtom magam, ami nem lehet egészséges.

Megnyugtat az arcomba csapó levegő.

Az adrenalin csodákat művel az idegeimmel.

Nem tudom, meddig futok, de végül megállnak a lábaim. Eljött a pillanat, hogy foglalkozzak a nyakamba szakadó szarviharral. Megfordulok, hogy visszainduljak. A nap már felkelt a láthatáron.

Pedig egyedül azzal kéne foglalkoznom, hogy némi pénzt keressek, és elfelejtsem, hogyan kezdődött ez a nap.

Már csak egy háztömbnyire vagyok az irodaépülettől, amikor rezeg a mobil a zsebemben.

Ezúttal anyám keres.

– Anya – szólok bele.

Lehetnék kedvesebb is. Nem mintha szemét lennék az anyámmal, de van egy megérzésem, hogy miért hív, és úgy hiányzik ez nekem, mint púp a hátamra. És azt sem értem, minek próbálkozik még a történtek után.

Anyám elvált tőle, hála a magasságosnak.

De valamilyen számomra ismeretlen okból kifolyólag (hiába próbáltam megérteni, nehogy beleőrüljek) megtartotta apám vezetéknevét, ajándékkosarakat küldözget neki a börtönbe, mintha egy kibaszott szülinapi bulin lenne, és még mindig kiáll érte, amikor nem vagyok hajlandó szóba állni apámmal.

Az élet túl rövid az ellenségeskedéshez.

Anyám szavai. Nem az enyémek. Ami kurva nagy hazugság. És elkerülhetetlenül mindig ugyanaz a nyálas egymás nyakába borulás követi.

„Adj engedélyt magadnak a továbblépésre. A virág csak akkor bont szirmot, ha érzi a nap melegét.”

Picsába ezzel!

Szívesen helyettesíteném Karónt a ladikjában, hogy apámat a pokol mélyére fuvarozhassam. És még ezzel sem nyerne feloldozást a szememben. Még az örökkévalóságig tartó büntetés sem elég a családom ellen elkövetett bűneiért.

– Szia, édesem. – A hangja tiszta, de hiányzik a megszokott, vidám hangszíne. Komornak tűnik.

Volt egy pont az életemben, amikor anyámtól nem számítottam boldogságra. Akkoriban történt, amikor padlóra küldte az élet. Gondolom, ez a napmeleg szarság bevált nála, mert azóta kivirult, szabadidejében kertészkedik, a többiben engem zaklat.

– Azért hívsz, hogy az öregről beszéljünk?

– Trent…

– Mielőtt folytatnád, hadd ismételjem el neked ugyanazt, amit az ügyvédjének mondtam. Amióta megpróbálta eladni Ivyt, számomra ő meghalt. Semmi olyat nem tudsz mondani, amiért szóba állnék vele. Arra ugyan hiába vársz…

– Trent! – kiált rám. Nem szokott kiabálni.

Megtorpanok. Talán még a lélegzetem is eláll. Lüktet az ér a nyakamban, a hosszú futás egy csapásra kimerített. Várom, hogy befejezze.

– Apád meghalt.